←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 5   »   Z. Karvalics László  –  Vissza(vágyódás) – a jövőbe
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1667

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Az ember kétségkívül mindig „tárgya volt a rendnek”. Amióta világ a világ, jutott hát neki sok mindenből: pusztította árvíz, földrengés, erdőtűz, tornádó, sziklaomlás, földcsuszamlás, hó- és sárlavina, hurrikán, szökőár. Támadott a fagy, a jég, a szél, az eső, olykor a hőguta, és nyomukban a legnagyobb pusztítók, az éhség és a kiszáradás. Vadászták az embert különb-különbféle goromba ragadozók, mérgezte gomba, marta kígyó, csípte rovar. Szakadékba esett, vízbe fulladt, villám csapott bele. És ha ez nem lett volna elég, mindig akadt baktérium- és vírusfertőzésből, élősködők és férgek által terjesztett rémséges betegségekből és járványokból. Olykor kitört egy vulkán, és évekre eltűnt a nap. Becsapódott egy üstökös, és ezeréves hideg következett. Aztán a lassú olvadáskor átszakadtak a magashegyi morénagátak, és tengernyi jeges áradások taroltak le minden élőt a hegyekből a tengerbe vezető pokoli ösvényeiken. A partvidékeken ilyenkor hamarosan minden víz alá került a tengerszint konok emelkedése miatt. És akkor a visszatérő kozmikus katasztrófa-sorozatról még nem is beszéltünk: az Ótestamentumban szereplő „csapások” nem metaforák, hanem valóságos szenvedés- és túlélés-történetek.

 Az utolsó százezer évben számtalanszor sodródott a kihalás szélére az egész emberiség: demográfiai sikereivel alig tízezer éve kezdte megzavarni a „roppant szerkezetet”, hogy a korábbi kínok és keserűségek mellett egyre inkább a másik ember(csoport)tól is tartania kelljen még.

 Aki a prehistorikus embert a Paradicsomban élőnek látja, és a túlélésért vívott szakadatlan küzdelmét harmóniaként idézi meg nekünk, az javíthatatlan széplélek. Szeretnivaló, bohém piktor, félrecsapott sapkával, aki elképzelt életminőség-oázisok illékony idilljével festi át a kiábrándító valóságot: hogy olykor-olykor, egy-egy helyen, valamennyi időre, valakiknek sikerülhetett tartós átmenetiséget teremtve kicsit többet kapni az élettől a puszta túlélésnél. Csakhogy még ez sem a harmónia maga. Honnan származnak a gondolati mintázataink a természettel való teljes közösségről?

 Összegyűjtjük, összegyúrjuk, konfabuláljuk, derűs busmanból, nemes indiánból, Derszu Uzalából, Santiagóból, a halászból, meg nyakas, derék magyar parasztokból és tót atyafiakból.

 Derűs busman? Afrika déli részének hajdanvolt urai sivatagba száműzött szórvány túlélők, akiket északról a feketék, délről a fehérek szorítottak a számukra már lakhatatlan, ezért értéktelen ökológiai fülkékbe. Nemes indián? Bőrüknél fogva kampóra akasztott gyermekeikkel, hogy szokják a megpróbáltatásokat, mire harcosok lesznek? Derszu, a szibériai vadász, akinek népe talán már ki is halt, vagy eloroszosodott? Santiago, akinek az életből a halak jutottak? Parasztok és atyafiak, akiknek a gyerekeit az első szélre vitte a betegség, és még a huszadik században is az időjárásnak kiszolgáltatva, az éhezés árnyékában tervezték a holnapot?

 A „természettel való teljes közösség” és annak hiteles megélése vagy interpretációja nem érték és nem érdem. Szép és igaz, reményt keltő és felemelő narratíva a modernitás teraszairól szemlélődőknek, de antropológiai korszakként, az ősmítoszok harmóniaterrénumaként talmi konstrukció, semmi más. Aki nagyon kiszolgáltatott a természetnek, annak számára a spontán egyensúlyteremtés képessége, a tisztelet, az alázat, az alkalmazkodás, a belenyugvás nem magasztos, időtlen, örök emberi norma, hanem puszta, nyers kényszerből fakadó természetes, hajlékony és bölcs túlélési mód, ami a könyörtelen környezettel való összezártság viszonyai között nagyon sikeres is lehet. De mindez ezzel egyidejűleg börtön is, ami körbezár, lehúz, altat, befed. Módodban áll alkalmazkodni vagy elpusztulni. Nincsen választásod, nem vagy szabad, nem tudsz rendelkezni a sorsodról, nem hozhatsz döntéseket magadról, csak annak tudsz segíteni, akivel élsz, csak attól tudnál tanulni, aki ugyanazt és ugyanúgy tudja, mint te. Élettered határán túl nem ismered a világot, tehetetlenül állsz minden olyan hatás előtt, ami kívülről jön. A kozmoszod valójában mikrokozmosz, léted a szükség határozza meg, sorsod az állatéval egyenértékű. Innen (előre) menekülni nem ősbűn, hanem az egyetlen autentikus emberi tett.

 A paradicsomba nem vissza, hanem előre vágyódunk. Apró valóságszilánkokból megépített álomvilágunk lehetségességét segít elképzelni az a fikció, hogy egyszer már létezett valami hasonló. Az előidők prehumán, passzív és kilátástalan harmóniájából a világ megváltoztatásának irányába nyíló kapun csak egyfelé van út: ott belépve nem a paradicsomot találjuk, de egy lépéssel közelebb kerülünk hozzá, hogy megteremtsük. A visszavágyódás lefegyverez, a bűntudat képzete cselekvésképtelenné tesz. A cél irányt jelöl és értelmes jövőt ígér, a diszharmónia erőt, a bejárat képzete, amin túl új világ nyílik, reményt ad.

 Végül képzeljük magunkat annak a néhány ezer embernek a helyébe, akiknek Beringia füves sztyeppéin nem volt már visszaút Ázsiába, és közel húszezer éven át jégfalbörtön zárta el őket az amerikai kontinenstől is. Húszezer éven, nyolcszáz emberöltőn át élni és túlélni, ilyen körülmények között himnikus magasság, antropológiai hősköltemény. És mégis: az vesse az első jégtömböt Amerika benépesítőire, aki Beringia harmóniájába vágyna vissza. Ideje volna elgondolkodni azon, kinek és miért van szüksége, hogy a megismerést és a világ megváltoztatásának szándékát félje, magánnyal riogasson, a szabadság felelősségét önváddá silányítsa?

 Ceterum censeo: a bűntelenség vétek.