←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 5   »   Bíró Zsuzsa  –  Írogató hölgyek
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1655

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Újévi vendégségben vagyunk a nővéremmel, virslit eszünk. Barátnőink ránk szólnak, mért nem esszük késsel és villával, mint ők? Mondjuk, így szoktuk, kézzel törve, mártogatva mustárba vagy tormába. Jön a fánk, mi kézzel esszük azt is, lekvárba mártjuk, ők összenéznek, suttognak, nővérem mérgesen sipítja, hogy a mi nagymamánk a francia király asztalánál tanulta az illemszabályokat. – Az etikettet. – bólogat bennfentesen egyik barátnőnk bátyja, aki már gimnáziumba jár és harmadszor olvassa A Bragelonne vicomte-ot.

A nővérem nem hencegni akart, meggyőződésből beszélt, éppen csak összeturmixolta belga születésű és francia lelkületű Ida nagymamánk kifogyhatatlan meséinek némelyikét. – Hányadik Lajos volt az a király? – kérdezi barátnőnk bátyja. Oszt, szoroz, kiszámítja, hogy körülbelül három és fél Lajos jut egy-egy évszázadra, Ida tehát a huszonegy és feledik Lajos dicsfényében sütkérezett. A dicsfényből mi is osztozunk, gőgősen tűrjük a ránk szegeződő kíváncsi tekinteteket. A fiút az érdekli, hogy hercegnők vagy őrgrófnők vagyunk-e? Rejtélyesen mosolygunk. Őrgróf? Más szóval márki, mondja a fiú, nagy rang, a puszta grófi címnél egy fokkal nagyobb, a hercegnél egy fokkal kisebb. „Frédi és a márki”, nevetgél egy felnőtt. Mi kecsesen hámozzuk öt ujjal a narancsot, márkinők vagyunk.

 Amikor ez történt, Európa nagy részét már megszállták a nácik, félévvel később Franciaország is kapitulált, hazánk még nem volt hadviselő fél, viszont a második bécsi döntésen és a második zsidótörvényen már túl volt.

A háború után nagymamám végtelen episztolákat küldözgetett a világba, szétszóródott testvéreit tudósította arról, amit átéltünk. Folyton írt, minduntalan a postát leste. Valóságos Madame de Sévigné, ugratta anyám, és márkinénak szólította Idát. Ő azonban csak legyintett, nem rajongott úgy a levélíró hölgyért, mint Proust nagymamája, szemében Sévigné asszony csak statiszta volt a nagy spektákulumban, abban a fantasztikus darabban, amelynek főszereplői közül ő maga csak Molière-t, Racine-t és Pascalt volt hajlandó halhatatlannak elismerni. Nagymamánk, Ida márkiné, valójában modern nő volt, Anatole France rajongója. El kell képzelni őt: apró, gömbölyű nénike, haja fehér, párnás nyakában kékeslila bársonyszalag, arca ránctalan, örökké viccel, mesél, a szemüvegét keresi. Azok a szegény írogató hölgyek – mondja Ida –, előbb vagy utóbb majd a feledés homályába merülnek. – De már eltelt három évszázad... – vitatkozik anyám. – Előbb vagy utóbb. – Látom magam előtt a feledés homályát, hosszú, fénytelen folyósó, a végén az a félelmetes, sötét gomolygás... – Feledés – ismétli nagymamám. – Az élet rendje – mondja még. – Miféle rend? – Egy versikével válaszol, arról szól, hogy az élet rövid, az embernek alig van ideje egy kis álmodozásra, egy kis szerelemre, egy kis gyűlölködésre, egy kis reménykedésre, és máris jóéjszakát...

Vonakodva nyitod ki a köteteket, amelyek Sévigné asszonyság közel ezer levelét foglalják magukba, csupa „ah” lesz – gondolod fintorogva, – ah meg oh. A kor követelményei, merő finomkodás és gáláns stílus, phi donc, a pokolba a galantériával, ásítasz, utálod az emelkedettséget, kelletlenül belefogsz az olvasásba, ni csak, hát ez meg micsoda? A postakocsi trombitáját hallod, sziporkázó fényeket látsz, ah, milyen felpezsdítő szöveg, örvendezel, lelkesedsz, oh, hát persze, hiszen a levelek írója olyan korban élt, amikor a róka nem sajtot, hanem szellemességet akart kicsalni a holló szájából. Ámulsz-bámulsz: ez a Madame, aki példás, humanista nevelést kapott, mások ugratásának bajnoka volt, egy jó viccért szívesen eladott a lelkéből egy darabkát (elasztikus lélek volt, nem zsugorodott), könnyedén szökellt egyik témáról a másikra. „Istenem, hogy mi akkor mennyit nevettünk!...”, emlékezik vissza nosztalgikusan ifjúsága éveire. „Az esprit jobban táplálja a legtöbb nő bolondságát, mint józan eszét.”, mondta La Rochefoucauld herceg, aki Mme de Sévigné elválaszthatatlan barátnőjének, a Clèves hercegnő szerzőjének, Mme de Lafayette-nek volt elválaszthatatlan barátja. A Clèves hercegnő címszereplője megvallja a férjének, hogy szerelmet érez egy másik herceg iránt, micsoda remeklés, új hang, pszichológia, ám Mme de Lafayette szemérmesen titkolja a külvilág előtt, hogy írással foglalkozik. Különös korszak ez: a király balettozik, világirodalmi nagyságok hajlonganak előtte, fűzfapoéták, sznobok és presziőzök terrorizálják a közönséget, közben a Marais negyed némely szalonjában, mint egy titkos szekta tagjai, irodalmárok, arisztokraták és írogató hölgyek elbeszéléseket, memoárokat, örökbecsű leveleket, értekezéseket és meséket olvasnak fel egymásnak. Egy kicsit mindenki bolond. De ez jó – mondta ugyancsak La Rochefoucauld, mert a jámbor ember, aki bolondéria nélkül él, korántsem olyan bölcs, mint amilyennek képzeli magát. Scudéry kisasszony a legbolondabb, bátran a nyílvánosság elé áll regényes történeteivel, a többi dáma azonban álnevet használ, rejtőzködik, ám ez hiábavaló igyekezet, minden titok kitudódik, szó sincs itt a feledés homályáról. Most már három és fél évszázad lepergett, de az írogató hölgyek némely hajnalon még mindig méltóságteljes táncot járnak a Luxemburg-kertben, ott van Madame de Rambouillet, az irodalmi szalonok feltalálója, ott van Mlle Scudéry, Madame de Sévigné és Madame de Lafayette, ott van Madame de Sablé is, aki szintén La Rochefoucauld elválaszthatatlan barátnője volt és Pascallal is levelezett, ott van a finom tollú Motteville asszony sok más írogató hölgy társaságában, hajuk csillog a hajnali párában, sarabande-ot táncolnak, a király huszonnégy hegedűse szolgáltatja számukra Lully zenéjét. És ott van Mlle de Montpensier is, a Nagy Kisasszony.

 

– A Grande Mademoiselle. Ő más... – mondta Ida egy téli délutánon, amikor megint az írogató hölgyekről vitatkoztak anyámmal. – Előtte levenném a kalapom. – Ünnepélyes arcot vágott, és várt egy kicsit, és ez olyan volt, mint a zenében egy kétnegyedes szünet. Utána általában hosszabb sztori következett. Nővérem vigyorgott, én is vigyorogtam, mindkettőnknek nagymamánk kalapjai jutottak eszünkbe, azok a rémes kis micsodák, volt köztük egy keskeny karimájú, fekete kalap, fekete hálóval, a háló sejtelmesen takarta viselője arcát, mint Marlene Dietrichnek Az óra körbejár című Hitchcock-filmben, mi vámpír-kalapnak hívtuk. A Nagy Kisasszony, Anne-Marie-Louise d’Orléans, más néven Mlle de Montpensier, IV. Henrik unokája volt, és tizenharmadik Lajos öccsének, annak az ellenszenves intrikusnak a lánya, akit Monsieurnek nevezett az egész ország. A Kisasszony pár napos korában elvesztette az édesanyját, igazi szeretetet senkitől sem kapott, legfeljebb csak kedveskedést és gondoskodást, de neki sokáig ez is elég volt, szabadnak érezte magát, rangban az egyik első volt az országban, vagyona pedig a legnagyobb. Nagymamánk jól kiismerte magát a Bourbonok családi kapcsolataiban, könnyedén sorolta a különféle hercegek, hercegnők és királyok neveit. A szóbanforgó Bourbon-lány különös lény volt, különös sorssal, mégis viszonylag kevesen emlékeztek meg róla, még Dumas sem szentelte neki valamelyik regényét, pedig a hercegnő életének egyik fontos epizódjában d’Artagnan is szerepet játszott. Grafomán nagymamámat valamikor erősen foglalkoztatta ez a furcsa teremtmény. „Utolsó példány volt...” – mondta, de hogy miből volt utolsó példány, azt nem értettem. „Corneille volt a bibliája...” Ezt a tényt nagymamám határozottan felrótta a Kisasszonynak, a két klasszicista istenség közül Ida az ifjabbikra, Racine-ra esküdött, mert ő tisztában volt a női szív anatómiájával, ám Corneille, unalmas iskolamester, tankölteményekkel akarta kiirtani az emberekből a szenvedélyt... – Mi az, hogy szenvedély? – provokáltam. Ida kiállt a szoba közepére, ízületi gyulladástól meggyötört ujjait összekulcsolta, átszellemülten deklamálta Phaedra egyik monológját. „Hé bien! Connais donc Phèdre et toute sa fureur/ J’aime!” („Ismerd hát meg Phédrát s egész félelmetes izzását/ Szeretek!...”) Erélyesen dobbantott, a vallomást vakmerően világgá akarta kiáltani, de hangja elakadt, köhögés jött rá, picit fuldoklott és picit könnyezett, aztán hallgatagon állt még pár pillanatig. Nagypapám előző évben halt meg, íróasztala még érintetlen volt, ez a beszélgetés az ő egykori lakásukban hangzott el, a Felsőerdősor 10-ben. Abban a magas mennyezetű szobában nagymamám még kisebbnek látszott. Valamiképpen ő is utolsó példány volt.

 „Meglátjátok, egyszer majd írok valamit a Nagy Kisasszonyról... – mondogatta, csakhogy mint annyi más fogadalmát, ezt sem tartotta be, márpedig

– ismerte be gondterhelten – minden be nem tartott fogadalmunkból kőszikla lesz, amit Sziszifuszhoz hasonlóan görgetnünk kell majd a másvilágon. – Jaj mama! – anyám irtózott az ilyen elmúlással kapcsolatos témáktól, inkább tollat, papírt tett Ida elé, kezdje el a munkát máris, vagy akár diktáljon... – Már késő... – Ida rejtélyesen ingatta a fejét. – Miért késő? – kérdeztem ostobán. Egy pillanatig csend volt, ő anyámra pillantott, aztán elmondta a bibliai mondást arról, hogy az életben minden dolognak megvan a maga ideje. – És most minek van az ideje? – kérdeztem. – Ki látta a szemüvegemet? – kérdezte ő, és egy pillanat alatt átalakult franciatanárnővé. A szemüveg egyébként az orrán volt. – Most annak van az ideje – közölte –, hogy a befejezett múlttal foglalkozzunk... – Éppen most? – sóhajtottam. Ő elszántan bólintott és a halál angyala lábujjhegyen kiosont a szobából.

 

„Ezeket a memoárokat magamnak írom, ezért hát nem baj, ha a szöveg csiszolatlan és terjengős. Arra való, hogy elszórakoztasson, ha majd öregkoromban fiatalságom éveire akarok emlékezni. Egyébként egyre inkább meggyőződésem, hogy sorsunk kiszámíthatatlan, és a világ megvetésre méltó. Én születésem révén minden lehetséges földi javat elnyertem, ám valamennyi privilégium ellenére, amivel Isten megajándékozott, egész életemben boldogtalan voltam.”

 Amikor Mlle de Montpensier az idézett sorokat írja, már ötvenéves elmúlt, és súlyos magánélmények késztetik arra, hogy életén eltöprengjen.

A mélabú egyébként nem jellemző rá, ellenkezőleg, élete nagyobb részében kifogyhatatlan derűvel korcsolyázik a vékony jégen, ha az néha beszakad alatta, nem a sötét vizekbe zuhan fuldokolva, hanem csak a prózai valóságba, ahonnan hamarosan visszatér abba a pompás díszlet-világba, amiben él, és amiben irodalmi szalon, társaság, színház, balett, pásztorjáték és dráma összecsúszik a mindennapokkal. A Kisasszony Emilie-nek képzeli magát Corneille Cinna című drámájából, („tudd meg, hogy rómait arra szánnak az égben, hogy máson úr legyen, és hogy úr nélkül éljen...”), narcisztikus öntudattal hiszi, hogy bármit tesz, mond és gondol, abban titokzatos velejáróként már eleve nagyság rejlik. Varázstükre azonban csalóka képet mutat, mert ezzel a rejtélyes és nehezen definiálható tulajdonsággal, a nagysággal nem áldotta meg a sors, habár komikus módon mindene nagy: rangja, vagyona, termete, orcái, orra, keze, étvágya, egészsége, optimizmusa, szórakozások iránti vágya, naivitása, hűsége, bánata, kétségbeesése és gőgje. Európában alig van olyan nőtlen vagy özvegy uralkodó, netán királyi herceg, akivel ne akarnák összeboronálni, gyerekkorában azzal a tudattal szaladgál a különféle palotákban, hogy jegyben jár apró unokaöccsével, a tizenegy évvel fiatalabb Lajossal, és majdan az ő fejére fogják helyezni a koronát, amely Franciaország királynéját illeti, a gondolattal egy ideig Mazarin is eljátszik. Később a király öccséhez, Fülöp herceghez akarják a Kisasszonyt hozzáadni, majd IV. Fülöphöz, az özvegy spanyol királyhoz, de esélyes az özvegységre váró Condé herceg is, valamint III. Ferdinánd német császár, II. János Kázmér lengyel király, II. Károly angol király, VI. Alfonz portugál király és még sok más herceg és királyi rokon. A Kisasszony minden ilyen plánumhoz jó képet vág, amikor a mélyen vallásos német császár a jelölt, változtat életmódján, lemond minden szórakozásról, néhány napra kolostorba vonul, memoárjaiban öniróniával meséli el ezt a komédiát. A kiszemelt férj külső-belső tulajdonságai egyáltalán nem érdeklik, meggyőződése, hogy abban az olümposzi magasságban, ahová rangja és származása emelte, a szerelmi házasságnak még a gondolata is nevetséges, egyszerűen uralkodásra vágyik.

És telnek az évek, és különféle okok miatt mindegyik házassági terv meghiúsul, a mesebeli hercegnő hoppon marad, rejtélyes dolog ez, magyarázat nincs, hacsak az nem, hogy a Kisasszony így érzi magát a legjobban, férj nélkül, szabadon. A férjjelöltek többsége egyébként visszataszító: a német császár öreg és ronda, Condé herceg ugyan hős katona, sikeres nőcsábász, de ápolatlan, Fülöp herceg a fiúkat szereti, az angol király nyámnyila földönfutó, később le is nyakazzák, a portugál király pedig debil. Nagymamám így vonta le a konkluziót: „Bár vénlány maradt, víg élete volt.”

 Víg élet, ördögöt! Naponta megjelenni a királynál, a királynénál, a király hivatalos szeretőjénél, a király új szeretőjénél, ha több van belőlük, akkor lehetőleg mindegyiknél, árnyékként követni a felséges párt, ott lenni örömben, bánatban, unalomban, a vég nélküli balettesteken, ott lenni a bálokon, szökkenni és forogni, és szökkenés és forgás közben megöregedni és nevetségessé válni. Színházi előadásokon a vénlány rokonnak kijelölt kis sámlin kuporogni, ott lenni a szüléseknél és a haldoklók ágyánál, elmerülni az udvari intrikákban és kimaradni belőlük, tökélyre fejleszteni a pofafürdő művészetét, ha a király útra kél az országban, vele együtt utazni, fagyban és hőségben (néha egy több ezer kísérőből álló slepp tagjaként), ha úgy adódik, padláson, istállóban, barlangban aludni a földön, ebéd és vacsora nélkül, mert így alakult a helyzet, és mert őfelségét fáradtság és éhség soha nem gyötri. Ne feledd az aranyszabályt: ha nem hívtad fel magadra a király figyelmét, ha nem látja, hogy ott vagy, ha neved vagy arcod nem jegyzi meg, akkor nem is élsz, hiába vagy netán közeli rokona. „Mily nagy előny a nemesség – írja Pascal –, amely tizennyolc esztendős korában olyan helyzetbe hozza, olyan ismertté és tiszteltté teszi az egyiket, hogy azt a másik csak ötvenéves korára tudná kiérdemelni! Ami harminc fáradság nélkül nyert esztendőt jelent.” Hűbériség, királyok, sleppek és rangok, mindezek ma is megvannak, mi változott? Háromszázötven évvel ezelőtt Montpensier kisasszonyt megrohanja a vágy, kilépni ebből a világból, átlépni egy másikba, ez a hangulat azonban csak néhány röpke pillanatig tart, naplementétől napkeltéig, álom egy utópiáról, aztán minden megy tovább, nagymamám szavajárása szerint, ahogy az élet rendje megszabja.