←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 4   »   Máté Angi  –  Mamó
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1631

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

1.

Jó ideig úgy hittem, vannak, akik nagyanyától születnek, vannak, akik anyától, innen vagy onnan. Magamról azt, hogy nekem csak nagyanyám van, vele élek a kék házban, tőle nő a hajam és ő csinálja a tejet.

 Amikor már embereket, gyermekeket láttam, úgy tűnt, mi valahogy nem olyanok vagyunk, mint ők. Azaz külön-külön olyanok, mert Lidi néni is ráncos volt, mint mamó, meg én is olyan voltam, mint bármelyik ovis, de nekik anyjaik, meg apjaik voltak. Aztán megtudtam, hogy apám nincs, anyám meghalt. S ezt mamó úgy mondta, mintha nem akarná kiengedni a szájából, szorítósan, s nem szeretett a szeme. Mindig azt gondoltam ettől, hogy valami közöm lehet ahhoz, hogy meghalnak az emberek. Mamó nagyon szerette a temetőket, meg a temetéseket. A temetéseket egy kerítésléc lyukán át néztük, persze kilógtunk a deszka mögül, de kit érdekelt, ha rezgett a hosszú emberek sora, bennük a fekete. Fekete cigányok, fekete trombita, fekete lábak a lovakon. Mind forogtak ott a léclyuk kerekében. Ilyenkor mamó kicsit boldog volt, hogy más is meghal, nemcsak Ilike, aki az én anyám.

 Az én anyám erős volt. Van egy fényképem róla. Egészen felnőtt voltam, amikor a kezembe került. Már annyira nagy voltam és nagy volt bennem a felejtés, hogy nem is tudtam, engedjem-e, hogy ez a kép legyen az anyám. Mert semmi kép nem élt bennem. Ezért hát hagytam. Erős volt, mert emelgette a sorompókat. Ezt dolgozta. Erősen tekerte fel, ha jelzett a vonat. Egy kicsi vasutas házból ilyenkor előerősködött, tekert, megállt, a vonat továbbment, tekert. Nem tudom, szerette-e ezt csinálni. A képen nem látszik.

 Volt férje, két gyermeke. A bácsi verekedős volt, a gyermekek sírósak. Ez sem látszik a képen. Nem fogják egymást úgy, mint akikben sok a szeretet.

 Anyám végül mégis szeretni kezdett valakit, aki csak jött egy vonaton, átment a síneken. Úgy ment tova. Úgy lettem én.

 Akkor berakta magát meg engem egy kicsi szomorú kofferbe, s hazament anyám mamóhoz meghalni. Hagyta a verekedős verekedését, a sírósai sírását, a tekerést, csak engem vitt, letett a kék házban, sötétedett benne.

 Mamó nézett rám, ahogyan később is, mindig, valami gyalázatot fújt körém a dühe, valami rossznak a jelét pökte rám, hogy mai napig ne tudjam, jó lehetek-e valakinek még. A kék háznak nem volt oldala, azaz nagyobb volt a lyuk, mint az oldal, odahúzta az ágyat, az betömte. Csak néha mutatta a lámpásban lebbenő láng, hogy közénk jött a kint.

 

2.

Amikor copfjaim voltak, nagyanyám rám húzta a csipkegallérú gyászköntöst, kibontotta, szétrázta a copfokat rajta, s a vacogtató reggel ellenére is kiállított anyám sírja elé minden áldott novemberek első napján. Emberek még sehol, csak mi, anyám sírja, a pokrócban keltetett krizantém. Vártuk, hogy sajnáljanak. Aztán lett minden: járultak a népek, mintha lerónivaló sajnáljaik lennének. Szürkületkor, mikor nagyanyám szemei kellőképpen dörzsöltet mutattak, magam meg árvát, fényképész is termett, beállította a távokat, szögeket márványon és rajtunk. Azokon a képeken azóta is a lábam elmenőben, a szememben valami dac.

 

3.

Volt olyan, hogy mondani akartam valamit és nem tudtam, hogy hogy igaz: ha a pléhedényekben sorakozó árvácskákra néztem, sosem tudtam, vajon, az én fejem megy le hozzájuk, vagy az ő fejük fel, hozzám. A nagy tányérfejükkel érték az orromat, akár kanalazhattam volna copfjaimmal a bánatukat. És velük simogattam magam. Semmi olyat nem tudtam, ami olyan jó volna, mint az a virág.

 Arról sem tudtam, hogy hogyan igaz: mekkora haja van mamónak, sosem láttam lobogtatni, ezért néha elképzeltem, hogy csak úgy oda van tűzve egy fészek vagy gereblyélt szárazság a fejére. A másik gondolatom az volt, hogy igen, lobogtatós haja van, s míg alszik, fejéhez gyűlnek valami hajhuziga-bogarak, akiknek az a dolguk, hogy a mamó haját szétszórják, csicsonkázzanak rajta, míg sima lesz, fényezzék a körmükkel, tekerjék derekukra, míg táncolnak. A tánc végére föltekerik-kanyarítják az egész hajasságot a fejére, megfont csíkokban. Ilyeneket játszottam a fejemben, sok idő telt el, amíg megtudtam, ezek ki- és elmondhatóak. Amikor gyermekek voltak mellettem, sosem gondolkoztam ilyeneken, csak magamban vittem, hogy bármikor elővehessem, ha senki nincs mellettem.

 

4.

Voltak még helyek, már nehezen látom őket. Az egyik ilyen helyet, amelyiknél mamó megállított – mert ott tartotta a büntetést – megjegyezhettem volna jobban: a szobasarok volt. A büntetésen kívül ott lakott még a ránciga s a ráncok mérge, mamóból. Ha sarokba állított, elindultak az arcán a vonalak s úgy kanyarogtak, mint a giliszták. A falon valami habos virágok nézték a padlást, fölfele, nem voltak finomak, de az ujjamtól – ha sokat írt utánuk, vonalukon csúszva – átszíneződött a fal, a ruhám, a nyelvem, míg előjött a festék alól egy régi virág, amit már régek óta nem láttam. Dobogott a fal, a szemem, a varázslás akarta bennem, hogy gyorsabban és még gyorsabban nőjenek a bent rekesztett virágok.

 A másik hely olyan volt, ahonnan lehetett nézni. Nézni a padról át a szembenre, míg a falvédőn picit emelt a madár a szárnyán, vagy a fején, ahogy akartam. Előbb-utóbb kijöttek a könnyeim a hunyorgástól, s féltem is, hogy úgy marad egyszer a szemem, és örökre mozogni fog a madár, a szekrény, a minden.

 Még fák voltak a falvédőn, álltak egymás mellett, s ha kicsit arrébb mozdítottam a fejem, majd gyorsan vissza, összefolytak egy nagy, barna tócsává. És így bólogattam, míg fájás ment a nyakamba. Ezeket játszottam.

 A templom is hely volt, a legnagyobb hely, lehetett férni benne nagyon, és látni is szépen. (A kék házban sötét volt és leginkább csak ülnöm szabadott, hogy el ne romoljon semmi, bele ne hasadjak abba a kövér sötétbe, szét ne hulljanak a tárgyak benne.)

 Várnom kellett, amíg mamó beszélget az Istennel, néztem-néztem a kifúrt szemű szenteket a falon, s boldog voltam, amikor az én szememet megtaláltam a helyén. Ha nem vették észre, vakargattam a vaksi rajzolásokat, a talpukat csiklintottam, hátha jobb úgy nekik.

 A szemek nélküli embereknek a templom falán éppen a kezemig lógott a lábuk, azért csiklintottam. Meg azért is, mert úgy mutatták a szomorút ki magukból, hogy jól lehetett látni. Egy néni is volt, fazékban ült és mosolygott, pedig fájhatott neki, hogy főzik. Az ő lábát nem csiklinthattam a fazék miatt. A templom fala olyan volt, mint egy nagy állat bőre, ami hámlik, üres folt, képes folt.

 Azt láttam még, hogy van, akiknek karika megy a feje körül, körbe, fényes. Akkor eszembe jutott, hogy megy szét a fejük, mint nagyanyámnak. Hogy azért a karika. De nem volt nyögdécselős az arcuk, egytől egyig mosolyogtak.

 Volt ördög is. Az volt a dolga, hogy a karikások mellett álljon és fújjon tüzet a fazék alá. A fal a mennyig tele volt ilyenekkel, mamó mutatta a bogos ujját fölfele, hogy: ott van a menny, aztán lefele bökte: ott a pokol. A menny lapos volt és virágos, mint egy udvar, ami a fején áll. A virágokat ráfestették. A pokol nyekergett vagy döngött, ha odaugrottam magam. Onnan jártak fel az ördögök főzni. A döngésben nagy helyük lehetett, úgy hallatszott.

 Mikor mamó jól kibeszélte magát Istennel, olyankor a szeme alá lettek a könnyei, a vonalakba, repkedett a szája, nagy lett szívében az engedés, ezért felmehettem oda, ahol búg az orgona. Az ott úgy búgott, hogy nekem is megindult tőle az arcom a fejemről, mintha szél lenne kint is és a bentemben is. S ha lenéztem, láttam az embereket, a fejeket hajjal, haj nélkül, aztán csattogni kezdett egy hang, a fejekről elmúltak a hajak, arcok lettek, amik fölfele néztek, mind rám, mérgeskedve. A falapocskák, amikre írják, hogy hányas ének, azok csattogtak le. Mert lelöktem őket, miközben a fejeket vizsgáltam. A padokon csattogtak, a hajas fejeken, kopaszokon, már nem tudom, de mamó jól megmondta, hogy várjad csak, amíg még orgonálsz, te nyű.

 És otthon rángatta a harisnyámat, karmosan.

 

5.

Nem tudom, miért mindig a falak környékén jártam, álltam. Miért vágytam arra, hogy változzon rajta valami, hogy legyen ezekhez a falakhoz valami közöm. Tudod, mindenhez hozzá akartam érni, mindenhez akartam a közömet.

 Tolakodtam az apró fejemmel be a világba, hadd tartozzam őhozzá. Mert egyedül voltam tulajdonképpen.

 Mert egyedül voltam, mindent magamnak kellett megértenem, s valahogy ezek a megértések vagy túl nagyok, vagy túl kicsik lettek. Nem értettem, mi az, hogy kút, azaz csak annyit, hogy meg lehet halni benne annak, aki gyermek, mert mamó csupán ennyit mondott, mutatva, hogy közelébe ne menjek annak a fadoboznak. Azt sem értettem, miért akar Pöcés Jóskának adni, mikor jó vagyok, jól kuporgok egész nap a padon, és a bácsi amúgy is már sokszor mondta, hogy nekem nem kell, Anna – mert ez volt a mamó neve –, van nekem elég.

 Nem értettem, miért nem veszünk kiskacsát, sőt, semmit, ami él, mert mamó úgy tartotta, ennél a háznál minden csak meghal. Ezek voltak a kicsi megértések.

 Jó sokat gondolkoztam aztán azon is, hogy akkor ugyan miért él a sóska olyan egymás után ki a földből, sőt, annyira él, hogy mindennap meg tud főni, hogy utálhassam, s a kócok is a hajamra élik maguk, hogy mamó jól beleakaszthassa a fésűt. Ezeket jól odagondolva egymás mellé, megtudtam – és ez volt a túl nagy megértés –, hogy nőnek, lesznek a rosszak, habár nem kellenek, és nézhetem a jókat, amik messze vannak, olyan messze, hogy már nincsenek. A jók után vágytam: kellett mamónak az olyan teste, mi mellett nem jön a félés, az ő beszéde, az olyan, mi magyaráz, a puhasága, ami finom. Mindezeket attól az öregasszonytól óhajtottam, aki valami miatt nem akart engem. Sem ő, sem a szeretet, sem a tudás, sem az élet.

 Akkor figyelni kezdtem ezeket, és mutattam magam nekik, mérgesen, hadd lássanak.

 

6.

Vannak olyan nagyanyák, akiknek kötényeik vannak, azok zsebében üres vaníliástasakok, hogy oda lehessen bújni, a madártejszagba beledőlni. Láttam én olyanokat. Mamónak nem volt köténye, nem volt kötényében tasak, csak szaga volt, nehezen tudtam beszuszogni, szédítő szekrényszagba keveredett valami sósborszesznek a csípje, amit a fájós csontjaira kent.

 Eljárt mások csontját is bekenni, egy szatyorba belerakta a fura üvegecskéit, olyanok voltak, mint valami törpék befőttesüvegei, egyszer láttam, amikor a szomszéd néni hátára feltette azokat a gombóc-üvegeket. Forrók voltak, és húzták-nyúzták a Fülöpnéni hátán a húst, kicsi húspúpok nőttek az üvegcsék alatt, s míg nőttek, a néni jajgatott, hogy: nem bírom, Anna, szedd le, Fülöpbácsinak meg odanyöszörgött, hogy: hozz egy gumellát a léánykának. A gumella megtöltötte a számat, alig fért a nyelvem tőle, aztán sokat nem forgattam, csak álltam, betömött szájjal, s vártam, hogy Fülöpnéni nehogy meggyógyuljon, mert akkor nem lesz több gumella, s ez az édes gyönyörű nyál nem fog többé lefutni a torkomon.

 Fel nem foghattam, hogy az én morc nagyanyám, mint valami jótét lélek, üvegelte a nyögős embereket, nem fújtatott, nem mondta, hogy istenverése, mint nekem, ha én voltam beteg, olyankor az összes keze elindult fenyegetőzve, hogy: ugyemegmondtam, mit mondanak az emberek, hogy nem vigyázok rád. Attól félt a leginkább, hogy beteg leszek, meg attól, hogy megszeretek mást. Gyermeket vagy embert. Nem is jöhetett hozzánk senki, én sem senkihez.

 Azért szerettem mindenkit, aki a kék ház körül járt: postás Feri bácsit, aki a nyugdíjat hozta, Fülöpbácsiékat, a csigabegyűjtő Gáborékat, ó, mindenkit és mindent. Tudtam szeretni a ribizlibokrot, a szánkót.

 Aztán megnőttem, s akkor az ovit, mindenestől.