←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 3   »   Kiss Lajos András  –  Haladásparadoxonok
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1611

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

 

Újabban nálunk is divatba jött a hazugságról beszélni. Persze általában, és azon a szinten, ahol fel sem vetődik az önreflexió lehetősége – a kérdés, hogy a hazugságról szóló diskurzus képes-e megőrizni ártatlanságát. A hazugságról szóló beszédekben általában nem szokás feltenni az igazsággaranciára vonatkozó kérdést; úgy tűnik: az olykor patetikus, olykor haragos hangnem automatikusan biztosítja, hogy a hazugságról szóló beszéd eleve intakt maradhat mindenféle hazug beszédtől. „Sohasem hazudtak annyit, mint napjainkban. Sohasem hazudtak annyira szégyentelenül, szisztematikusan és folyamatosan. – írta a jeles francia filozófiatörténész, Alexandre Koyré, aki a második világháború alatt egy New York-i francia emigráns folyóiratban jelentette meg hazugságról szóló esszéjét. Koyré a totalitárius rendszerek, elsősorban a náci Németország politikai propagandájának és szemérmetlen hazugsággépezetének leleplezését célozta meg, mégpedig a kifinomult, önmaga értékrendszerében bízó entellektüel pozíciójából. Néhány évtizeddel később, a szintén Amerikában élő német filozófus, Hanna Arendt már korántsem ennyire magabiztos. Arendt hazugságkritikája nemcsak a totalitárius rendszereknek szól, hanem azoknak a liberális demokráciáknak is (főleg az Egyesült Államoknak), amelyek elvben az igazság mellett kötelezték el magukat. Újabban pedig – néhány évvel a halála előtt – Jacques Derrida közölt feltűnő esszét a hazugságról. S ahogyan a Haladásparadoxonok korábbi fejezeteiben különféle paradoxonok és excesszusok kapcsán már többször, most is természetesnek tekintem, hogy Derrida tanulmánya legyen a legfontosabb kalauzom, vagy ha jobban tetszik: iránytűm a hazugság/igazság paradoxonok nyomozásában. Mivel Derrida esszéje kitüntetett figyelmet fordít a klasszikus vitára, amely Immanuel Kant és Benjamin Constant között zajlott, s amely minden – a hazugság-problematikával kapcsolatos – újabb kori vizsgálódás alapjául szolgál, ehhez a vitához kapcsolódom.

 A fiatal francia filozófus Kant rigorózus etikáját bíráló dolgozatával (Nincs mindenkinek joga az igazságra) indult a vita 1796-ban. Constant szerint az a kanti parancs, amely szerint mindig, minden körülmények között, továbbá a következményektől függetlenül igazat kell mondanunk, abszurd és értelmetlen a hétköznapi életben. „Például, ha az erkölcsi elvet, hogy kötelességünk az igazat mondani, feltétlennek és minden körülménytől függetlenül érvényesnek tekintenénk, ez a követelmény minden társadalmat ellehetetlenítene. Közvetlen bizonyosságra lelhetünk azokban a következményekben, amelyeket egy német filozófus a szóban forgó elvből levont, egészen odáig elmenve, hogy még a gyilkosoknak is, akik barátunkat üldözvén azt kérdezik: vajon az illető nem keresett-e menedéket a házunkban, ha hazudnánk, bűnt követnénk el.” Mindebből Constant azt a következtetést vonja le, hogy nincs mindenkinek joga az igazságra. Ugyanis a kötelesség eszméje elválaszthatatlan a jogok eszméjétől.” Az igazmondás csak azokkal szemben kötelesség, akik maguk is jogot formálhatnak az igazságra. „De egyetlen embernek sincs joga az igazságra, aki kárt okoz a másiknak.” Kant nem fogadja el az érvet. Constant magyarázatában ott van az elsődleges hiba, mondja a „német filozófus”, hogy feltételezi: az igazsághoz való jogot ki kell érdemelni. Valójában az „igazsághoz való jog” értelem nélküli szókapcsolat, inkább azt kellene mondani: „(...) az embernek joga van saját igazmondására, azaz a személyében rejlő szubjektív igazságra.” Lehetetlen nem észrevenni, hogy Kant milyen ravaszul fogalmaz. Mert az igazmondás parancsa látszólag ugyan minden emberben szubjektív módon jelenik meg (ti. mindenkinek privilegizált hozzáférése van a saját mentális világához), mégis ez a „szubjektív” objektív érvényességgel rendelkezik, míg az igényformálás az objektív (külső) igazságra nagyon is szubjektív elvárásra épít: tudniillik egy adott állítást az akaratunktól függően kellene igaznak vagy hamisnak tartanunk, hogy az éppen engem vagy téged érint, s ez aztán „(...) igencsak különös logikát eredményezne.” Kant igyekszik pontosan és közérthetően meghatározni az alapszituációt, amelyben világossá válik, hogy az igazmondás kötelezettsége abszolút érvényű, még ha látszólag minden szigorú parancs ellene szól is. Először, mondja Kant, azokra a szituációkra kell gondolnunk, amikor nem tudjuk elkerülni, hogy a nekünk feltett kérdésre igennel vagy nemmel válaszoljunk. Ehhez aztán társul a következő kérdés: „(...) vajon az ember nincs-e arra kötelezve, hogy egy bizonyos kijelentésben, amelynek kimondásához illegitim erőszakkal kényszerítik, ne legyen igazmondó azért, hogy egy őt vagy a többi embert fenyegető gonosztettet elkerüljön?” Kant abból indul ki, hogy minden embernek a többi emberrel szemben fennálló formális kötelezettsége, hogy kijelentései, amelyeket nem tud elkerülni, igazak legyenek. És ez azért van így, mert az effajta, parancsjellegű kötelességteljesítés valójában nem a másik embernek szól, hanem egy „(...) az én számomra vagy egy másik ember számára még nagyobb hátrányból keletkezik; és jóllehet nem teszek jogtalanságot annak, aki engem jogtalanul az adott kijelentés megtételére kényszerít, mikor elferdítem az igazságot, de az ilyen elferdítés miatt mégis (nem jogászi értelemben) hazugnak nevezhetnek, és a kötelesség leglényegesebb részeiben általában teszek jogtalanságot. Ez azt jelenti: olyat cselekszem, amelynek kivitele tőlem függ, hogy a kijelentéseknek általában véve elvész minden hitele, következésképp az összes jog, amely szerződéseken alapul, elbukik és erejét veszti, s ez jogtalanság az emberiséggel szemben.” Kant feleleveníti a hazugság régről ismert definícióját, amely szerint a hazugság a másik ember szándékos félrevezetése. Ugyanakkor a hazugságnak nem feltétele, hogy kárt okozzon a másik embernek (noha némely jogász ehhez a feltételhez köti a hazugság-definíciót). Magasabb szempontból a hazugság mindig kárt okoz, ha nem is közvetlenül a másik embernek, de az emberiségnek mindenképpen, hiszen használhatatlanná teszi a jog forrását.

 Constant más kiindulópontot választ. Ő sem tagadja az univerzális elvek fontosságát, de állítja: „Minden alkalommal, amikor a tények valamiképpen megváltoznak, az elv is változáson megy keresztül: ugyanakkor ez a változás maga is elvvé válik.” Persze vannak elvek, amelyek minden változás közepette ugyanazok maradnak, de hogy ugyanazok maradhassanak, mindig ki kell egészíteni őket más elvekkel. Azaz mindig szükség van közvetítő elvekre, amelyek az éppen adott konkrét helyzetben megmondják, melyek azok a cselekvések, amelyek leginkább megfelelnek a legfőbb elv gyakorlati kivitelezhetőségének. A legfőbb elv mindig csak más elvekkel együtt életképes. Constant álláspontjának motivációit Tzvetan Todorov úgy látja: Constant mint Rousseau-követő az embert kettős természetűnek tekinti. Egyrészt szüksége van transzcendens értékekre, amelyek túlmutatnak természetes egoizmusán. Másrészt az értékeknek immár nincs szükségük a vallásos hit dogmatizmusára, s ezért bizonyos rugalmassággal rendelkeznek. Az ember előtt álló út egyébként sincs rózsával hintve: az emberek „(...) tökéletlenek, érzéseik folyamatosan hullámoznak és bizonytalanok (...).” Noha rendkívül fontos számunkra, hogy a tudományok segítségével objektív képet alkossunk a világról, de az élet és a morál kérdéseire mégsem lehet a tudománnyal megoldást találni. A két ismeretfakultás nincs alávetve egymásnak, de az ember rendeltetése szempontjából a morál magasabb rendű, mint a tudomány. Ezért az erkölcs legfontosabb imperatívusza nem az igazság, hanem az emberszeretet. Kant számára a szigorú erkölcsi parancs teljesítése (a következményektől függetlenül) bizonyul az egyetlen elfogadható lehetőségnek egy racionális lény számára, Constant viszont úgy látja: „(...) nem okozni kárt a másiknak, ez olyan cél, amely általában alávetett az igazmondásnak (ez történik minden szerződéses kapcsolatban), olykor viszont ugyanez a cél a hazugságnak alávetett (a gyilkosokkal szemben).” Az igazmondás csak olyan társadalomban lehetne feltétlen parancs, amelyben minden ember hajlandónak mutatkozik tisztességes kooperációra a többi emberrel. Viszont: „A gyilkosok és az áldozatok nem ugyanazt a társadalmat alkotják, inkább két hadban álló országra hasonlítanak (...)” Constant a 20. századi Emmanuel Lévinashoz hasonlóan úgy vélekedik, hogy a morál legfontosabb parancsa nem az Én makulátlan „önmegtartására”, hanem a Te boldogságára irányul. A másik ember valóságos vagy kilátásban lévő szenvedése fontosabb érték, mint a „cselekedetem és a viselkedésem integritásának” őrzése.