Liget.org »
2009 / 2 » Handi Péter
– Elefántcsontkert
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1303
Nyári este ülök itt, ausztráliai kertemben, lábfejem, ahogy a kerti székről
lelógatom, bújócskát játszik a fű sötét hullámaival. Az asszociációt teremtő
képzelet máris elővarázsol egy fél évszázaddal ezelőtti lavórt a cserépkályha
mellől: február esti lábáztatás fagyás ellen. Rituálé az inkább. Itt és most,
huszonkétezer kilométerre délre, fél évszázaddal utóbbi az este: a kert
elveszíti színeit és valóságos személyiségváltozáson megy keresztül. A bokrok és
fák nappali tárulkozása-mozgása egyszeriben megszűnik, a kert állóképpé dermed,
kísértetiesen emlékeztetve az ugyancsak fél évszázada látott Gogol-darab,
A revizor egyik felvonásvégi jelenetére. Íme, a második asszociáció
bizonyítja, hogy az észlelés nem érzi jól magát egyedül, társat hív
önmaga támogatására.
Nem véletlen nyelvtani zavar, hogy a kert személyiségváltozását
emlegetem. A kert igenis személyiség, úgy, ahogy van. Kétkedőknek itt a fügefa
példája – a fügefáé, melyet madarak telepítettek a kertembe, kihullatván
csőrükből a fügemagot. A mag kikelt, a hajtás cseperedett, s utóbb betöltötte,
jóformán átvette a kert felét, burjánzott, gyümölcsözött, terjedt, ablak elé
tolakodó lombjaival elsötétítette a szobát is. Cselekedni kellett. Tavaly ősszel
lombhullatás után lefűrészeltem határtalanul nyújtózó karjait, meghagyva a
törzsből eredő csonkokat. Ez volt a kertész visszavágása (szó szerint), a
természet kordában tartása. Idén tavasszal a fa ismét kivirult, zsenge ágakat,
finom erezetű lombokat hajtott, láthatóan újbóli hódításra indult, a csonkokból
célirányosan igyekeztek az ágak a hon visszafoglalására. De: gyümölcsöt nem
adott. Az előző években ebben az időben már tele volt fügével – ma egy
darab sincs rajta. Ez a fa bosszúja a csonkításért. Ha levágtad karjaimat
– mondja –, akkor most nem adok neked egyetlen fügét sem, még annyit sem,
hogy fügét mutathassak neked! Kell-e ennél láthatóbb személyiségváltozás?
Egyéb vádló is akad. Egy rózsabokor, amely – „aki” – képtelen
virágot nyitni. S ez az én hibám. Az esténként kertre ereszkedő oposszumok
módfelett szeretik a rózsabimbót és a rózsatő fiatal hajtásait. Csemege ez,
gondolom, olyasmi, mint nekünk a méz, amit elorozunk a méhektől. Kezdetben
esténként egy plasztikzacskót borítottam az alacsony rózsabokorra, reggel
levettem, védte is egy ideig: az oposszumok nem jutottak a bokorhoz,
szaporodtak a zsenge hajtások és bimbók. Aztán egyik éjjel a szél elfújta a
zacskót a bokorról – reggelre se hajtás, se bimbó nem maradt. Elkedvetlenedtem,
hiábavalónak ítélve a rózsa védelmét. Azóta megszűnt a bimbózás, a bokor
megtagadja az eleséget az oposszumoktól és tőlem az illatos, fehér virágokat.
Most, itt az esti kert áramaiban fürdőzve szinte érzem rosszallását. Vádlóan
sötétlik felém – a nappali megbocsájtásig.
De hát ez az én esti kerti vizitem inkább afféle elvonulás a nap
megpróbáltatásai után, a magány egyik szelete, mondhatnám: magány-igény. Mint
ahogy Virginia Woolf vágyott a saját szobára, ahol egyedül lehet
lelkével és gondolataival, úgy ez a szelet fekete bársonyba bugyolált természet
kínálja nekem a másnapi termékenységet, a „ levek folyását” – ahogy Hemingway
írta.
Nem vagyok a forgalomban. Elraktam magam a Földnek olyan pontjára,
ahol a proverbiális elefántcsonttorony – elefántcsontkert – mégsem elvonulást
jelent, hanem feltöltődést, beindítja a magány dinamóját. Mérlegelhető persze,
hogy ez a dinamó helyettesíti-e az eleven áramkört? Bekapcsolhat-e a kör
elektronjainak kánonjába? Fölkelek hát a székről; a hűvös füvek talpam után
nyúlnak, marasztalnának. Megyek. Be a házba. Most már fények vezetnek; leemelek
egy 35 éves budapesti folyóiratot a polcról és az ágyfej mellé helyezem,
olvasásra. Az ember igyekezzék lépést tartani a mindennapokkal.