←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 2   »   Handi Péter  –  Elefántcsontkert
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1303

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Nyári este ülök itt, ausztráliai kertemben, lábfejem, ahogy a kerti székről lelógatom, bújócskát játszik a fű sötét hullámaival. Az asszociációt teremtő képzelet máris elővarázsol egy fél évszázaddal ezelőtti lavórt a cserépkályha mellől: február esti lábáztatás fagyás ellen. Rituálé az inkább. Itt és most, huszonkétezer kilométerre délre, fél évszázaddal utóbbi az este: a kert elveszíti színeit és valóságos személyiségváltozáson megy keresztül. A bokrok és fák nappali tárulkozása-mozgása egyszeriben megszűnik, a kert állóképpé dermed, kísértetiesen emlékeztetve  az ugyancsak fél évszázada látott Gogol-darab, A revizor egyik felvonásvégi jelenetére. Íme, a második asszociáció bizonyítja, hogy az észlelés nem érzi jól magát egyedül, társat hív önmaga támogatására.
Nem véletlen nyelvtani zavar, hogy a kert személyiségváltozását emlegetem. A kert igenis személyiség, úgy, ahogy van. Kétkedőknek itt a fügefa példája – a fügefáé, melyet madarak telepítettek a kertembe, kihullatván csőrükből a fügemagot. A mag kikelt, a hajtás cseperedett, s utóbb betöltötte, jóformán átvette a kert felét, burjánzott, gyümölcsözött, terjedt, ablak elé tolakodó lombjaival elsötétítette a szobát is. Cselekedni kellett. Tavaly ősszel lombhullatás után lefűrészeltem határtalanul nyújtózó karjait, meghagyva a törzsből eredő csonkokat. Ez volt a kertész visszavágása (szó szerint), a természet kordában tartása. Idén tavasszal a fa ismét kivirult, zsenge ágakat, finom erezetű lombokat hajtott, láthatóan újbóli hódításra indult, a csonkokból célirányosan igyekeztek az ágak a hon visszafoglalására. De: gyümölcsöt nem adott. Az előző években ebben az időben már tele volt fügével –  ma egy darab sincs rajta. Ez a fa bosszúja a csonkításért. Ha levágtad karjaimat –  mondja –, akkor most nem adok neked egyetlen fügét sem, még annyit sem, hogy fügét mutathassak neked!  Kell-e ennél láthatóbb személyiségváltozás?
Egyéb vádló is akad. Egy rózsabokor, amely –  „aki” –  képtelen virágot nyitni. S ez az én hibám. Az esténként kertre ereszkedő oposszumok módfelett szeretik a rózsabimbót és a rózsatő fiatal hajtásait. Csemege ez, gondolom, olyasmi, mint nekünk a méz, amit elorozunk a méhektől. Kezdetben esténként egy plasztikzacskót borítottam az alacsony rózsabokorra, reggel levettem, védte is egy ideig: az oposszumok nem jutottak a bokorhoz, szaporodtak a zsenge hajtások és bimbók. Aztán egyik éjjel a szél elfújta a zacskót a bokorról – reggelre se hajtás, se bimbó nem maradt. Elkedvetlenedtem, hiábavalónak ítélve a rózsa védelmét. Azóta megszűnt a bimbózás, a bokor megtagadja az eleséget az oposszumoktól és tőlem az illatos, fehér virágokat. Most, itt az esti kert áramaiban fürdőzve szinte érzem rosszallását. Vádlóan sötétlik felém – a nappali megbocsájtásig.
De hát ez az én esti kerti vizitem inkább afféle elvonulás a nap megpróbáltatásai után, a magány egyik szelete, mondhatnám: magány-igény. Mint ahogy Virginia Woolf vágyott a saját szobára, ahol egyedül lehet lelkével és gondolataival, úgy ez a szelet fekete bársonyba bugyolált természet kínálja nekem a másnapi termékenységet, a „ levek folyását” – ahogy Hemingway írta.
Nem vagyok a forgalomban. Elraktam magam a Földnek olyan pontjára, ahol a proverbiális elefántcsonttorony – elefántcsontkert – mégsem elvonulást jelent, hanem feltöltődést, beindítja a magány dinamóját. Mérlegelhető persze, hogy ez a dinamó helyettesíti-e az eleven áramkört?  Bekapcsolhat-e a kör elektronjainak kánonjába? Fölkelek hát a székről; a hűvös füvek talpam után nyúlnak, marasztalnának. Megyek. Be a házba. Most már fények vezetnek; leemelek egy 35 éves budapesti folyóiratot a polcról és az ágyfej mellé helyezem, olvasásra. Az ember igyekezzék lépést tartani a mindennapokkal.