←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 2   »   Lackfi János  –  Mesterség
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1301

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Mesterség vagy művészet? A dilemma elevenembe vág: évek óta küzdök az irodalom mesterségbeli részének elismertetéséért. Minden művészeti ágnak van felsőfokú oktatása, természetesen az irodalmat kivéve. Némely kollégák erre még büszkék is, mondván: hát igen, ezt nem lehet csak úgy megtanulni, ehhez valami több kell! (És itt büszkén a mellkasukra csapnak.) Persze mondjuk a zongorázással egész másképpen áll a dolog: elvégzi az ember a Zeneaksit, aztán rögvest elhelyezkedik, készen várja egy betöltetlen szvjatoszlavrichteri állás. Egyik legkedvesebb egyetemi tanárom mondta, mintha evidenciáról beszélne: „írni nem lehet megtanulni, ugye, Jancsikám? Azt vagy tud valaki, vagy nem”. Szemérmesen hallgattam. Minden más művészeti ággal találkozhat a gyermek egy művelődési ház kínálatában: balettozhat, zenélhet, agyagozhat, rajzolhat, drámázhat, de írni még véletlenül se tanítja senki. Az iskolai irodalomóra unalmas, távoli, szent szövegek iránti révült tiszteletet és holmi kronológiákat sulykol. Lányomék osztálya rosszul viselkedett magyaron, ezért büntetésből hetekig arról szólt az óra, hogy a tanár „fogalmakat” diktált, azokhoz definíciókat, melyeket aztán be kellett magolni. Aztán ott van a kötelező ellemzés (így, két ellel!), az meg akkor jó, ha a Szegedy és a Maszák összes szakkifejezése benne van (és az még a jobbik tankönyvek közül való!), úgymint: „érzelmi ambivalencia”, „kulturális megkésettségtudat”, „reneszánsz teljességigény” és a többi. Az ellemzés stílusa nagyjából mindegy, lényeg, hogy szavat ne ismételjünk, meglegyen bevezetés-tárgyalás-befejezés szentháromsága, azt slussz.
Hát így kell bánni az irodalommal! Különben valószínűleg tényleg így. Mert megérdemli. Megérdemli, amiért hagyta és folyamatosan hagyja magát bepenészíteni, elgörcsösíteni, tét nélküli rutintárggyá degradálni. Vagyis elsumákolta eredendő, egzisztenciális kockázatát, kényelmes kardigánná nyúlt ki a tanügyi kis pocakokon. Nem rólunk szól többé, hanem „emelkedett dolgokról”. Roland Barthes írja Üsd-vágd, nem apád! című tanulmányában: „Vannak, akik azt állítják, hogy a pankráció undorító sport. A pankráció azonban nem sport, hanem látvány, és semmivel sem undorítóbb végignézni (...), mint Arnolphe vagy Andromakhé szenvedését.” (Szabadjon megjegyeznünk: amikor Ádám Péter ezt az írást fordította, a magyar tyelevízorban még korántsem lehetett semmi vadabb bunyóközvetítést látni, és az se volt tudható, hogy huszonhat év múlva a Barthes-szövegben „álpankrációnak” nevezett teátrális gusztustalanságot hívjuk majd pankrációnak, azt pedig, amiről a francia beszél, leginkább utcai harcnak nevezzük...)
Nos, ez a véres-sáros valóság lenne az irodalom rizikója, és ezt spóroljuk mi ki az oktatásban, mint hamis gulyásból a húst. Amiben nem az a gond, hogy húsra nem telik, ezért szegény ember vízzel főz. Ha csak ilyen unalmas, híg löttyre futja köznap, magunk számára, akik már tudjuk, milyen az irodalom, és miért szeretjük, egye fene. Hamis gulyások sokszor a konferenciák, kerekasztalok, szakmai tanácskozások. Akit érdekelnek, érdekelnek, akit nem, nem: fel is út, le is út. Ami viszont drámaibb ennél: kedves, külföldről jött barátainknak is ezt a lélöttyöt tálaljuk fel „echte ungarische Spezialität” gyanánt. Kik ezek az érdeklődő, más bolygóról idepottyant idegenek? Nos, a szegény diákok, akiknek eredendően nincs közük az irodalomhoz, s ha rajtunk múlik, nem is lesz. Mert kultúhánk fennenvalóságának pozíciójából táhgyalunk velük, nem vagyunk hajlandóak adaptálni tudásunkat és ismereteinket az ő igényeikhez. A hétköznapok sodrásában lélekszakadva küzdő tanárember, mire feljut a katedrára, már nem képes ízletes gulyást szervírozni.
Aki tanít-tanított manapság oskolában, kapásból rávághatja, hogy hasonlatom sántít. Vagyis a diákság többnyire nem érdeklődő és nem kedves mostanában. Blazírt és tájékozatlan, érdektelen és fegyelmezetlen inkább. A legfájdalmasabb, hogy nemcsak a tanár fejére tesz, ami voltaképp állapotbeli kötelessége (lásd Karinthy), hanem diáktársáéra is: tökéletes közönnyel, minden szolidaritás nélkül néz át a többieken. Mivel minden tudás, mondjuk maian: minden infó a keze ügyében van, nem érdekli semmi, olyan magasból pillant le szegény pajdagógászra, ahová az nemcsak nem tudja, nem is hajlandó felemelni tekintetét. Egy roncsdarabokra lyuggatott, keresztbe-kasul internetezett, ismeretterjesztett, imitált-limitált kultúra meddőhányójának magaslata ez.
Rendben, a választ elfogadom. Ez azonban egy másik probléma: a már nem poroszosan, „keményen fogott”, hanem fogyasztói bőségben dúskáló „gyermekanyagot” (milyen szép tanügyi szó ez!) korántsem olyan megfélemlített, illemre idomított apák-anyák nevelték már, mint azokat, akik még látták a múlt rendszert. Aki ma szülő, többnyire a „we don’t need no education” rebellis szellemiségét tette magáévá, érthető okokból. Mármost az ily módon előképzett diákokat vagy válogatott elit-gruppokban, vagy dialógusképes kis csoportokban, mobilan, türelmesen, izgalmasan kellene bevezetni a tudományok barlangjába. A biflázás és bifláztatás ideje lejárt. Nem teljesen, de részben. Mindez persze a jelenlegi, fejkvóta alapon működő oktatási szisztémában lehetetlen. Nincs kiscsoportos, személyre szabott pedagógia, minden suli jól felfogott anyagi érdeke minél nagyobb masszával átöblögetni falait.
Vagyis van, amin nem lehet segíteni. A jelenlegi közoktatási állapotok közt partizánakciókra van csak lehetőség, és hál’istennek még mindig épp elég elhivatott partizán bujkál a magyar tanári szobákban. Szeretnénk, ha még többen lennének, de így is szép kis létszám ez. (Mint ismert, az efféle bozótharc olykor meglepően eredményes, lásd Afganisztán vagy Vietnam. Persze nem árt egy fegyverszállító nagyhatalom sem a hátunk mögé.) Ellenben az irodalom mint fegyver, mint utcai harcos technika, sajnos, nincs a kezükben. Mire is gondolok én mesterség-alapú irodalomoktatás alatt? Olyasmire, mint a drámapedagógia, ez a tíz-tizenöt éve még ferde szemmel tekintett gyakorlati stúdium, melynek mára már szinte minden oktatási intézményben akad művelője. Összetevői: irodalom, pszichológia, mozgás, együttlét. A diákok itt nem külsődleges nézői, hanem belső, aktív résztvevői az alkotási folyamatnak. Formálhatják, saját képükre alakíthatják az írott szöveget, barátságba kerülhetnek vele.
Vegyünk egy konkrét példát: miért is kell gyermekeimnek olyan üres szólamokat tanulniuk A walesi bárdokról, hogy az „a hazaszeretet érzületének és a bátor művészi kiállásnak diadala a zsarnoki önkény felett”? Miért szőröznek a tankönyvek műfajelméleti problémákon? Miért pöszögünk azon a belső-irodalmi kisebbségi érzésen, hogy vajon Arany irálya kellően előrevitte-e irodalmunkat, nem voltunk-e lemaradásban a nemzetközi színvonaltól? Miért csak annyi derül ki spondeuszokról, jambusokról és anapesztusokról, hogy révükön „még jobban érezhetővé válik a drámai hatás”?
Más szóval, miért nem lehet vállalni a kockázatot, és nyakig belemászni az irodalmi szövegbe? Miért nem magyarázzuk el, hogy a hosszúszótagos spondeusz méltóságteljesebbé, lomhábbá teszi a túl katonás jambus tadam-tadamját, és fenyegető hatást kelt. Cseréljük csak ki jambusra: „Lajos király, bajos király kocog fakó lován”! Jó, persze itt a megváltozott értelem is groteszk hatást kelt, de érezzük a ritmus lehetetlen, inkább huszárindulóhoz illő kackiásságát. Miért nem hangzik el, hogy a „tamtamm-tadam, tamtamm-tadam” ritmusfesztivál hol a ló négy patkójának dobbanását, hol a tűz ropogását, hol a dalok ritmusát, hol a máglya pattogását, hol a megőrülő király szívének dobogását modellezi? Miért érjük be az „anapesztikus jelleg” varázsigével, és miért nem mutatunk rá, hogy a „Ti urak, ti urak, ti velsz ebek” voltaképpen két szótaggal átlépi a sor hosszát, hogy Arany itt szántszándékkal elrontja versét, egy hosszú helyett két rövid szótagot alkalmaz, hogy érzékeltesse a minden mértéken, versmértéken is túllépő haragot. A megtébolyult király épp így „elhibázza” a verset, spondeusz helyett a „Ha! Ha!” két szaggatott, rövid szótagjára futja szegénynek: „Ha! Ha! Mi zúg, mi éji dal / London utcáin ez?”. Nem tiszteli a versforma normális szabályait, mert tudata is átlép a normákon, átmegy nemnormálisba. És végül, miért nem áruljuk el, hogy a nevezetes ballada voltaképpen az akkori horrorműfaj volt, sok vérrel, kísértetekkel, kegyetlenséggel? Zách Felicián, megerőszakolt lányáért boszszút állandó, levágja a királyné négy ujját, az meg cserébe levágatja a főúr egész családját. Ágnes asszony megcsalja, majd megöli férjét és bekattan. A Vörös Rébék tele van zaftos szerelmi és prostitúciós bonyodalommal, féltékenységi jelenetekkel. Hollywoodi színes, széles vászon. Miért nem lehet elképzelni, hogyan alakulna a walesi történet így: „Horváth Lajos géplakatos / Száguldott Simsonon?”, vagy így: „Kádár Benő csőszerelő / ittasan vezetett”, esetleg így: „Szabó Rókus pedagógus / a zebrán mendegélt”. Ma, velünk nem történnek nagyon is emberi, e világi borzalmak? A válasz: uggyan, kérem, az irodalom észak-fok, titok, idegenség, lidérces, messze fény, noch einmal: lidérces, messze fény. És ne tessünk belekötni, ne próbáljunk meg szóba elegyedni vele, mert biztonságosan lepréselve nyugszik tankönyvek lapja között!
Kézműves irodalom? „Mesteremberkedés?” Igen, a mégiscsak kultúrarisztokrata Böll alighanem így mondaná. Ám ha az irodalom valóban élet és halál kérdése, úgy literatúránkat nem az irodalmi mesterség alázza meg, hanem a mesterségessé lúgozott irodalom.