Mesterség vagy művészet? A dilemma elevenembe vág: évek óta küzdök az
irodalom mesterségbeli részének elismertetéséért. Minden művészeti ágnak van
felsőfokú oktatása, természetesen az irodalmat kivéve. Némely kollégák erre még
büszkék is, mondván: hát igen, ezt nem lehet csak úgy megtanulni, ehhez valami
több kell! (És itt büszkén a mellkasukra csapnak.) Persze mondjuk a
zongorázással egész másképpen áll a dolog: elvégzi az ember a Zeneaksit, aztán
rögvest elhelyezkedik, készen várja egy betöltetlen szvjatoszlavrichteri állás.
Egyik legkedvesebb egyetemi tanárom mondta, mintha evidenciáról beszélne: „írni
nem lehet megtanulni, ugye, Jancsikám? Azt vagy tud valaki, vagy nem”.
Szemérmesen hallgattam. Minden más művészeti ággal találkozhat a gyermek egy
művelődési ház kínálatában: balettozhat, zenélhet, agyagozhat, rajzolhat,
drámázhat, de írni még véletlenül se tanítja senki. Az iskolai irodalomóra
unalmas, távoli, szent szövegek iránti révült tiszteletet és holmi
kronológiákat sulykol. Lányomék osztálya rosszul viselkedett magyaron, ezért
büntetésből hetekig arról szólt az óra, hogy a tanár „fogalmakat” diktált,
azokhoz definíciókat, melyeket aztán be kellett magolni. Aztán ott van a
kötelező ellemzés (így, két ellel!), az meg akkor jó, ha a Szegedy és a Maszák
összes szakkifejezése benne van (és az még a jobbik tankönyvek közül való!),
úgymint: „érzelmi ambivalencia”, „kulturális megkésettségtudat”, „reneszánsz
teljességigény” és a többi. Az ellemzés stílusa nagyjából mindegy, lényeg, hogy
szavat ne ismételjünk, meglegyen bevezetés-tárgyalás-befejezés szentháromsága,
azt slussz.
Hát így kell bánni az irodalommal! Különben valószínűleg tényleg így. Mert
megérdemli. Megérdemli, amiért hagyta és folyamatosan hagyja magát
bepenészíteni, elgörcsösíteni, tét nélküli rutintárggyá degradálni. Vagyis
elsumákolta eredendő, egzisztenciális kockázatát, kényelmes kardigánná nyúlt ki
a tanügyi kis pocakokon. Nem rólunk szól többé, hanem „emelkedett dolgokról”.
Roland Barthes írja Üsd-vágd, nem apád! című tanulmányában: „Vannak, akik azt
állítják, hogy a pankráció undorító sport. A pankráció azonban nem sport, hanem
látvány, és semmivel sem undorítóbb végignézni (...), mint Arnolphe vagy
Andromakhé szenvedését.” (Szabadjon megjegyeznünk: amikor Ádám Péter ezt az
írást fordította, a magyar tyelevízorban még korántsem lehetett semmi vadabb
bunyóközvetítést látni, és az se volt tudható, hogy huszonhat év múlva a
Barthes-szövegben „álpankrációnak” nevezett teátrális gusztustalanságot hívjuk
majd pankrációnak, azt pedig, amiről a francia beszél, leginkább utcai harcnak
nevezzük...)
Nos, ez a véres-sáros valóság lenne az irodalom rizikója, és ezt spóroljuk mi
ki az oktatásban, mint hamis gulyásból a húst. Amiben nem az a gond, hogy húsra
nem telik, ezért szegény ember vízzel főz. Ha csak ilyen unalmas, híg löttyre
futja köznap, magunk számára, akik már tudjuk, milyen az irodalom, és miért
szeretjük, egye fene. Hamis gulyások sokszor a konferenciák, kerekasztalok,
szakmai tanácskozások. Akit érdekelnek, érdekelnek, akit nem, nem: fel is út,
le is út. Ami viszont drámaibb ennél: kedves, külföldről jött barátainknak is
ezt a lélöttyöt tálaljuk fel „echte ungarische Spezialität” gyanánt. Kik ezek
az érdeklődő, más bolygóról idepottyant idegenek? Nos, a szegény diákok,
akiknek eredendően nincs közük az irodalomhoz, s ha rajtunk múlik, nem is lesz.
Mert kultúhánk fennenvalóságának pozíciójából táhgyalunk velük, nem vagyunk
hajlandóak adaptálni tudásunkat és ismereteinket az ő igényeikhez. A hétköznapok
sodrásában lélekszakadva küzdő tanárember, mire feljut a katedrára, már nem
képes ízletes gulyást szervírozni.
Aki tanít-tanított manapság oskolában, kapásból rávághatja, hogy hasonlatom
sántít. Vagyis a diákság többnyire nem érdeklődő és nem kedves mostanában.
Blazírt és tájékozatlan, érdektelen és fegyelmezetlen inkább. A
legfájdalmasabb, hogy nemcsak a tanár fejére tesz, ami voltaképp állapotbeli
kötelessége (lásd Karinthy), hanem diáktársáéra is: tökéletes közönnyel, minden
szolidaritás nélkül néz át a többieken. Mivel minden tudás, mondjuk maian:
minden infó a keze ügyében van, nem érdekli semmi, olyan magasból pillant le
szegény pajdagógászra, ahová az nemcsak nem tudja, nem is hajlandó felemelni
tekintetét. Egy roncsdarabokra lyuggatott, keresztbe-kasul internetezett,
ismeretterjesztett, imitált-limitált kultúra meddőhányójának magaslata ez.
Rendben, a választ elfogadom. Ez azonban egy másik probléma: a már nem
poroszosan, „keményen fogott”, hanem fogyasztói bőségben dúskáló
„gyermekanyagot” (milyen szép tanügyi szó ez!) korántsem olyan megfélemlített,
illemre idomított apák-anyák nevelték már, mint azokat, akik még látták a múlt
rendszert. Aki ma szülő, többnyire a „we don’t need no education” rebellis
szellemiségét tette magáévá, érthető okokból. Mármost az ily módon előképzett
diákokat vagy válogatott elit-gruppokban, vagy dialógusképes kis csoportokban,
mobilan, türelmesen, izgalmasan kellene bevezetni a tudományok barlangjába. A
biflázás és bifláztatás ideje lejárt. Nem teljesen, de részben. Mindez persze a
jelenlegi, fejkvóta alapon működő oktatási szisztémában lehetetlen. Nincs
kiscsoportos, személyre szabott pedagógia, minden suli jól felfogott anyagi
érdeke minél nagyobb masszával átöblögetni falait.
Vagyis van, amin nem lehet segíteni. A jelenlegi közoktatási állapotok közt
partizánakciókra van csak lehetőség, és hál’istennek még mindig épp elég
elhivatott partizán bujkál a magyar tanári szobákban. Szeretnénk, ha még többen
lennének, de így is szép kis létszám ez. (Mint ismert, az efféle bozótharc
olykor meglepően eredményes, lásd Afganisztán vagy Vietnam. Persze nem árt egy
fegyverszállító nagyhatalom sem a hátunk mögé.) Ellenben az irodalom mint
fegyver, mint utcai harcos technika, sajnos, nincs a kezükben. Mire is gondolok
én mesterség-alapú irodalomoktatás alatt? Olyasmire, mint a drámapedagógia, ez
a tíz-tizenöt éve még ferde szemmel tekintett gyakorlati stúdium, melynek mára
már szinte minden oktatási intézményben akad művelője. Összetevői: irodalom,
pszichológia, mozgás, együttlét. A diákok itt nem külsődleges nézői, hanem
belső, aktív résztvevői az alkotási folyamatnak. Formálhatják, saját képükre
alakíthatják az írott szöveget, barátságba kerülhetnek vele.
Vegyünk egy konkrét példát: miért is kell gyermekeimnek olyan üres szólamokat
tanulniuk A walesi bárdokról, hogy az „a hazaszeretet érzületének és a
bátor művészi kiállásnak diadala a zsarnoki önkény felett”? Miért szőröznek a
tankönyvek műfajelméleti problémákon? Miért pöszögünk azon a belső-irodalmi
kisebbségi érzésen, hogy vajon Arany irálya kellően előrevitte-e irodalmunkat,
nem voltunk-e lemaradásban a nemzetközi színvonaltól? Miért csak annyi derül ki
spondeuszokról, jambusokról és anapesztusokról, hogy révükön „még jobban
érezhetővé válik a drámai hatás”?
Más szóval, miért nem lehet vállalni a kockázatot, és nyakig belemászni az
irodalmi szövegbe? Miért nem magyarázzuk el, hogy a hosszúszótagos spondeusz
méltóságteljesebbé, lomhábbá teszi a túl katonás jambus tadam-tadamját, és
fenyegető hatást kelt. Cseréljük csak ki jambusra: „Lajos király, bajos király
kocog fakó lován”! Jó, persze itt a megváltozott értelem is groteszk hatást
kelt, de érezzük a ritmus lehetetlen, inkább huszárindulóhoz illő kackiásságát.
Miért nem hangzik el, hogy a „tamtamm-tadam, tamtamm-tadam” ritmusfesztivál hol
a ló négy patkójának dobbanását, hol a tűz ropogását, hol a dalok ritmusát, hol
a máglya pattogását, hol a megőrülő király szívének dobogását modellezi? Miért
érjük be az „anapesztikus jelleg” varázsigével, és miért nem mutatunk rá, hogy
a „Ti urak, ti urak, ti velsz ebek” voltaképpen két szótaggal átlépi a sor
hosszát, hogy Arany itt szántszándékkal elrontja versét, egy hosszú helyett két
rövid szótagot alkalmaz, hogy érzékeltesse a minden mértéken, versmértéken
is túllépő haragot. A megtébolyult király épp így „elhibázza” a verset,
spondeusz helyett a „Ha! Ha!” két szaggatott, rövid szótagjára futja
szegénynek: „Ha! Ha! Mi zúg, mi éji dal / London utcáin ez?”. Nem tiszteli a
versforma normális szabályait, mert tudata is átlép a normákon, átmegy nemnormálisba.
És végül, miért nem áruljuk el, hogy a nevezetes ballada voltaképpen az akkori
horrorműfaj volt, sok vérrel, kísértetekkel, kegyetlenséggel? Zách Felicián,
megerőszakolt lányáért boszszút állandó, levágja a királyné négy ujját, az meg
cserébe levágatja a főúr egész családját. Ágnes asszony megcsalja, majd megöli
férjét és bekattan. A Vörös Rébék tele van zaftos szerelmi és
prostitúciós bonyodalommal, féltékenységi jelenetekkel. Hollywoodi színes,
széles vászon. Miért nem lehet elképzelni, hogyan alakulna a walesi történet
így: „Horváth Lajos géplakatos / Száguldott Simsonon?”, vagy így: „Kádár Benő
csőszerelő / ittasan vezetett”, esetleg így: „Szabó Rókus pedagógus / a zebrán
mendegélt”. Ma, velünk nem történnek nagyon is emberi, e világi borzalmak? A
válasz: uggyan, kérem, az irodalom észak-fok, titok, idegenség, lidérces,
messze fény, noch einmal: lidérces, messze fény. És ne tessünk belekötni, ne
próbáljunk meg szóba elegyedni vele, mert biztonságosan lepréselve nyugszik
tankönyvek lapja között!
Kézműves irodalom? „Mesteremberkedés?” Igen, a mégiscsak kultúrarisztokrata
Böll alighanem így mondaná. Ám ha az irodalom valóban élet és halál kérdése,
úgy literatúránkat nem az irodalmi mesterség alázza meg, hanem a mesterségessé
lúgozott irodalom.