←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 2   »   Fenyő Ervin  –  Művész
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1299

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Te pedig tehetségtelen vagy! – mondta nekem Józsi, az ügyelő, és megrándult arcán egy izom. A Radnóti Színpadon történt. Négyen öltöztünk együtt. A többiek mosolyogtak, elfoglalták magukat, mintha nem hallottak volna semmit. Tudomásul vettem: ugyanazt gondolják rólam. Józsinak igaza volt. Őszintesége többet ért, mint a többiek némasága. Hiába mondtam volna, hogy „nem volt ez mindig így” – senki nem hisz nekem. Hallgattam hát.
A kijelentés évtizedeken keresztül karcolta az önérzetemet. Nem értettem a mondat lényegét. Az ügyelő ugyanis azt az általánosan elfogadott nézetet fogalmazta meg, amely szerint a művészi tehetség vagy tehetségtelenség – adottság, s változtatni rajta csak az égiek tudnak. Ezért az emberek egyik fele csodálatunkra méltó, felfoghatatlan, kivételes képességekkel áldott – a szemlélettel persze irigység, féltékenység, rosszakarat és képmutatás jár együtt –, a többiek pedig tehetségtelenek. Nem dobjuk le őket a Taigetoszról, hiszen végül is van bennünk emberség, bár nagy kár nem lenne értük. Legyenek hálásak, hogy élnek.
Ha a tehetség bizonytalan ködökbe vész, s minden eleve „elvégeztetett” – származás, jó csillagzat, öröklés, gének alapján, amikről egyébként semmit nem tudunk –, akkor a tehetséges ember kivételes jogokra tarthat igényt, mert „küldetése” is van: ő felelős a művészetért. Lenézi, megveti, megtűri a többit. A vesztesek meglapulnak, vergődnek, sajnálják és olykor sajnáltatják magukat, ki-ki „csillagzata” szerint.
A Harmadik Birodalom ideológusai éppúgy származás alapján ítélték meg és ítélték el az embereket, mint azok, akik a „lét meghatározta tudat”-ra hivatkoztak. Mindkét szemlélet visszavezette az emberi lényt valami „másra”, az „eleve adott” szerint mérlegelt. Magukról is döntöttek. Meghatározták a számukra elfogadható ember sajátságait – lett árja és munkás származás –, és vigyáztak, hogy ők maguk megfeleljenek a kívánatosnak. A többiek, akik a tűrhetőség keretein kívülre kerültek, jogfosztottá váltak – akár a tehetségtelennek deklarált ember.
De mi van azzal, aki hirdeti mindezt? Tehetséges? Tehetségtelen? Őt ki-mi határozza meg? Származás? Nagyszülők, ősök? Egyáltalán, ki mondja ezeket? Hiszen, ha minden valami másra vezethető vissza, akkor gondolkodásunk – amit a kimondáskor is használunk – sem független ettől a bizonytalan előzménytől. Akkor nincs is gondolkodás – csak előzmények és következmények! Ember sincs, igazság pedig végképp nem lehetséges. Az ember következmény, így hát az is, amit mond vagy gondol. Hogyan lehetne megtanítani akkor valakinek valami újat? Csak akkor volnánk erre képesek, ha mi magunk is tudnánk, miképp születik bennünk valami új. De nem tudjuk. És a művészet – mondják – egyébként is „taníthatatlan”. (Ezt ki tanította?)
Régi korokban az ember nem volt ennyire kiszolgáltatott a sötétségnek. Ma minden lehetséges – és az ellenkezője is. Magára hagyott az ember, neki kell irányt találnia.
Lehet-e, válhat-e valaki művésszé, vagy minden elvégeztetett?
Könnyű helyzetben vagyok, mert sorsom rákényszerített, hogy a kérdést többször is feltegyem magamnak. Elvesztettem a tehetségemet, összezavarodott, összeomlott minden. Gondolataim megtisztításával kellett kezdenem. Nem indulhattam ki másból, hiszen ez állt hozzám a legközelebb. Leszoktattam magam illúzióimról, képzelt s magamra osztott szerepeimről, előítéleteimről, üldözési mániáimról, melyekre mind magam bólintottam rá egykor, én hagytam magam félrevezetni. Mostanra elfogyott minden. Nem maradt más, csak az „üres” figyelem. Az vagyok, az vagyok „én”. Az él gondolkodásomban, amikor igazán gondolkodom. Nem vezethető vissza másra. Ezért és így „üres”, és mindig „más”. Azért tud „más” lenni, mert „üressége” révén képes azonossá válni bármivel.
Azt hiszem, ez a fajta „üresség” megkerülhetetlen, de ettől, ezzel még senki nem művész.
A művészi látás ott kezdődik, amikor a magam fantáziavilágának születését tapasztalom. Le tudom magam választani mindarról, ami kívülről hat rám. Ez jó, mert el lehet bújni a magam képzelte valóságba. Ez jó egyedüllét, Shakespeare „légi semminek” nevezi. Megszabadító, boldog, igazabb valóság, mint a köznapoké, mert én hozom létre. Tanúja vagyok egy vers, egy szerep, vagy egy Mozart-szimfónia születésének.
Mondják, többféle színész van. Van, aki a szerepet játssza, s van, aki mindig önmagát. A színjátszás – miképpen minden művészet – átváltozás. Ami létrejön, nem lehet köznapi. Sem a létrejövő szó, sem az, aki hitelesíti. Ha az átváltozás nem történik meg – az történik, hogy nem történik meg. Lehet valaki ügyes színész, bájos szemfényvesztő, sikeres önmutogató. De művész nem. A címlap nem azt hirdeti: „Hölgyeim és uraim, ma este Egyressy Gábor szerepében Egressy Gábort látják”. Mondhatja valaki aktuális véleményeit Ady Endre költeményeivel, de nem Adyt mond. Liszt h-moll szonátáját sokféleképpen el lehet játszani, de a h-moll szonátát kell eljátszani. Más hangsúlyokkal, más dinamikával, mint, mondjuk, Richter, de hogy a magam változatát meg tudjam hallani – ott kell lennem az épp létrejövő hangok világában, sőt előbb, ott, ahol belső hallásom megsúgja, hogyan vezessem ujjaimat, miképpen üssem le a következő hangot, ott kell lennem a megszólalás előtti csendben. Mi más mondaná meg a „hogyant”? A „hang”, az „ütem” nincs önmagában. Miképp a jó drámák, versek, regények esetében is – a rész az egészből nyer értelmet. Azt kell mondani – nem adhatjuk alább.

*

Szjatoszlav Richter egy pesti koncertje után magára záratta az Akadémia nagytermét, s közönség nélkül újrajátszotta estjének teljes programját, az első hangtól az utolsóig. Elégedetlen volt aznapi játékával. Gondolom, amikor újraformálta a zenei frázisokat, s megpróbált egyre zavartalanabbul együtt lélegezni a zenével: Schubert, Beethoven vagy Mozart megvigasztalta. Csak a hozzá vezető út és az erőfeszítés mértéke a kérdés.