Liget.org »
2009 / 2 » Bécsy Ágnes
– A kisdobosok dobja
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1297
avagy az út (s az igazság és az élet)
Mérhetetlen műgonddal, végtelen időkön át készült az alkotás. De a kemény
munkaceruzákkal felkapart vázlatok és papírhasogató próbálkozások után az
ünneplős, puha Hardtmuth, melynek maszatját még az ünneplős Elefánt radír se
tudta volna eltüntetni, végre törlés nélkül, első lendületes vonásával,
patyolattisztán kirajzolta a Kisdobosok Dobjának körvonalait. Szakasztott, mint
a tankönyvben! A megfáradt alkotó eufóriában hordozta körbe művét a művelődési
ház irodájának széles közönsége előtt, s mindenkitől lelkes szavakat nyert
hálatelt szíve; még kritikus szülőanyjától, a művelődési ház művészeti
főelőadójától is megkapta az aznapi Bumm-csokit a csillagos ötösre aspiráló
Házi Feladatért.
Mivel ihletét inkább merítette ezen ellenállhatatlan siker erőszakos
reményéből, mintsem a küszöbön álló kisdobosavatás merőben ambivalens
szubjektív élményének életes valóságából, már csak Tóni bácsira várt, aki hozzá
s szülőjéhez hasonlatos sötét reakciósként tengett ekkoriban a fönt említett
művészeti főelőadó kegyelméből a Nemzeti Színház helyett a pécsi Doktor Sándor
felolvasó színpadánál, s ezen minőségében gyámolíthatta a kisdobos délutáni
esztétikai fejlődését. A próbára pontban érkező Németh Antal pediglen, futólag
felmérve a Dobot, lehajtotta feléje busa fejét, s kissé szomorú, melegen
számonkérő komoly figyelemmel ezt mondta: „Elgondoltad te ezt,
Tündérke?” Aztán még hozzátette: „Láttad? Te magad? Biztosan?” A kisdobos lába
alatt ekkor megnyílott a föld, s a felismerés égi villámától szemére pokolbéli
sötétség szálla, fülében pedig mennydörgött a csend. Életkori jogán menthető,
hogy egyetlen nyikkantás nem sok, annyi sem bírt kijönni belőle, s a legjobb
esetben is csak azt rebeghette volna, hogy „Nem, nem gondoltam el, semmit sem
gondoltam el én” – elvégre soha még emberfiát kisdobolni nem látott, mert az
egész iskolában nem is volt semmiféle dob, csak a bányászzenekar csemetéinek
tangóharmonikája volt és az O, du lieber Augustin szólt belőle, a
társastánc-tanfolyamnak alájátszó jazz-trió pedálos dobja meg végképp semmit se
hasonlított, se a csacsacsázó Gyuszi dobos az úttörőre, pedig a Gyuszi legalább
megengedte neki, hogy még a cintányért is meghuppogtassa...
Minthogy azonban ilyenformán némiképp homályban maradna, hogy hősünk mifajta
életre szóló felismerésnek került birtokába, kénytelenek vagyunk mi magunk
elgondolni a pillanatot, melyben a reménybeli úttörő művész szeméről
megsemmisítő szégyenét feltárva lehull a lepel, s a maga végső rútságában
pillantja meg főművét: az önárulás leghazugabb sematikus ábráját – aminek immár
szériagyártására is vállalkozhatott volna. De nem vállalkozott, mert – egyelőre
ugyan kimondhatatlan, de annál nyilvánvalóbban velőtrázó – ocsmány bűnére ocsúdva,
egyszerűen nem lehetett már többé ilyesmire képes: még rá sem lépett a rutin
magabiztos útjára, s máris bezárult előtte a sikerrel kecsegtető pálya.
Kitűnő bizonyítványát rövid ideig még – ah, iszonyat! – négyessel is fenyegette
a rajz, később pedig, mikor nekiállt a maga kedvére kezeket és fejeket – saját
szemével látott és saját elméjében érzékileg elgondolt arcokat –
rajzolni-festeni, távol tartotta magát az úttörő rajzszakkörtől és mindennémű
tágas nyilvánosságtól. Merőben öncélúan pacsmagolt a különféle matériákkal –
noha nem is rejtegette –, mert magának volt szüksége rá: arra, hogy elgondolja
és megcsinálja. Jóval később, miután a rajzot mazochista módon fölváltotta az
írás – számára mérhetetlenül nehezebb – mesterségével, történt egyszer, hogy kritikus
atyja, egyébként jóváhagyólag nyugtázva egy legfrissebben előállított
irodalomtörténeti-elméleti tanulmányát, mely a szokásos, véget nem érő véres
kínok közt jött világra, megállapította: „Az a te bajod, hogy a legegzaktabb
tanulmányodat is úgy írod, ahogy egy alanyi költő.” Az észrevétel inkább óvó
szülői jószándékot hordozott, s a legkevésbé sem bátorítást az alanyi ihletnek,
mindazonáltal váratlan elégtételül és idővel támaszul szolgált a tudós
szenvedőnek. Végeredményben nem is találta oly nagyon szégyenletesnek, titkon
még talán bizonyos önérzetet is merített az elgondolásból, hogy ő, speciel,
csupán alanyi költőként képes elérni a 2ý2 józanságát.
Mert igaz ugyan, hogy az út – rajza, terve, kijárt s ledöngölt biztos csapá-sa
– nélkül semmire sem mehetünk az életben, valamire mégiscsak azáltal jutunk,
hogy valaki megy rajta. Néha a szakadékba, néha a csillagokig. Az út kockázata
magunk vagyunk, a legmélyebb önmagunk. Híjunkkal lehet csak biztos – mint a
halál.