←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 2   »   Levendel Júlia  –  Minden
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1295

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Valóban ellenőrizhetetlenül régen, szóval a magánmitikus időben történhetett, hogy valamelyik Karinthy-írásban – vallomásféléjében? – felfedeztem a nekem már akkor jól ismert, mérhetetlen és körvonalazhatatlan sóvárgást a „mindenség”-re, s hogy nála is ott van az érzülettel vagy attitűddel szükségképp együtt járó folyamatos önelégedetlenség – hogy Karinthy szavait használjam: a „kínos felelősségérzés” meg a „szorongó, keserves valami”. Innen nézvést őrült szerencsém volt, hogy olyan korán és éppen nála leltem a rokon indulatra, mert így nemcsak a „valamit”, hanem mindjárt a „valami” kezelésének máig érvényes módját is megtanulhattam – ha egyáltalán tanulható az efféle, s ha van itt „érvényesség” – pontosabb talán azt mondani, hogy a leginkább ízlésem szerinti kezelésre láttam nála példát. Mert rögvest megéreztem, milyen sikamlós ez a minden-vágy, milyen könnyen és gyakran keveredik a küldetéstudatos erőszakkal, s miképpen váltható át megalomán uralkodói szenvedélyre. Nyilvánvaló volt, hogy a magam meg a környezetem számára nélkülözhetetlen a sóvárgás mellé a folyamatos önirónia, s annak is a vágyat nem kiégető, nem deheroizáló-lejárató változata – vagyis talán egyszerre lehet és kell patetikusan, elszántan, akár a fizikai törvényeket kétségessé téve loholni a mindenség felé, és közben kinevetni a loholást. Ez ám a világrejtvény lóugrás szerinti megoldása!
Thomas Mann „a végtelen iránti érzék”-nek nevezi, más metafizikai érzékenységnek, megint más áhítat-készségnek a vágyat, a lendítőerőt, amely ép emberből aligha hiányzik – normális mennyiségben. De mennyi a normális? És lehet-e a végső soron irracionális jelenséget mérni? Mondható-e, hogy azért a „mindennek kellett volna lenni” igénye már patologikus? A vágytól űzött is legfeljebb fárasztónak tartja, és szenved attól, hogy a „minden”-hez képest minden teljesítmény vékonyka, s ha számot vet, márpedig állandóan számot vet, nem segít a logikus érvelés sem. A huszonhat esztendős Karinthy már saját kamasz-programja elárulójának láttatja magát a Találkozás egy fiatalemberrel című novellában, és aztán évről évre egyre keservesebben és egyre mélyebb humorral – szinte józanul – szembesül önnön minden-vágyával; „bajosan lesz belőlem tengerészkapitány. Csillagász se lesz belőlem, orvos se lesz belőlem, se matematikus, se bogarász, se új földek felfedezője, lám, a repülőgépet se én találtam fel, mint ahogy nyolcéves koromban akartam” – és ugyanebben a publicisztikus írásában rögzíti a minden-vággyal áldott-vert ember számára olyannyira szorongató variációt: „a világot, úgy látszik, úgy fogom itthagyni, mint ahogy találtam”.
Az irodalomban, a kultúrtörténetben rengeteg feljegyzés akad a „minden” bevételének kísérleteire. A szellemi természetű, egyedi igény, ez a sóvárgás persze mindig jól megkülönböztethető az érvényesülési vágytól. Attól az ugyancsak készségnek nevezhető, egészen másképp szorongató valamitől, amit társadalmi-családi elvárások plántálnak az egyénekbe, amit közönségesen ambíciónak hívnak, s a közmegegyezés nagyra értékeli. A Karinthy-féle vágy – említettem már – határolatlan, véghetetlen, hiszen metafizikai jelenség; az ambíció viszont praktikus irányultságú, így pozícióban, pénzben, hatalomban kifejezhető eredményekhez juttat. A kettőt összemosni – sőt, bármiképp asszisztálni az összemosáshoz – az emberiesség torzulásával fenyegető bűn.
A tizenkilenc esztendős Tolsztoj – a 19. századi szellemi ideák hatására
is – tizenegy pontban sorolja fel naplójában a legsürgősebb feladatait – valóban csak rövid életszakaszra, mintegy két évre ad magának szigorúan teljesítendő programot, amiben a jogtudomány és az orvostudomány mint olyan, a matematika, a történelem, a mezőgazdaságtan szerepel, továbbá szerényen megfogadja, hogy „középfokú zenei és festészeti képzettségre” tesz szert, és zárásként kötelezettséget vállal, hogy dolgozatokat készít valamennyi tárgyból. Halálosan komoly a terv, nem érzi szükségesnek, hogy megfricskázza saját romantikus hevületét. Később sem, soha nem ír olyan szemérmes, önironikus sorokat, mint a pozitivizmuson is átláboló Karinthy, hogy „úgy látszik, az időről voltak hamis fogalmaim, vagy az idő mértékéről – körülbelül úgy öt-hatezer évre csináltam programot”. Érthető: ahány minden-vágy, annyiféle. Hol jelenhetne meg inkább az alkati, ízlésbeli sokféleség?
Hanem ez a „szorongó, keserves valami” furcsa gondoskodást is igényel. Hajszol és önelégedetlenséget okoz, de igazából mégsem akar szabadulni tőle az ember, kivált, ha látja, mivé lesznek azok, akik kivetették magukból, s utóbb „éretten” lemosolyogják mint ifjúi bohóságot. Jaj, csak azt a fölényességet ne!
Hogy gondolják? A mai diktatórikusan harsogó agyatlanítási nóta mellett vannak, lehetnek még, akik a korlátozó idővel sem törődve „mindent” akarnak – és közben még villanyszerelést is?