Valóban ellenőrizhetetlenül régen, szóval a magánmitikus időben
történhetett, hogy valamelyik Karinthy-írásban – vallomásféléjében? –
felfedeztem a nekem már akkor jól ismert, mérhetetlen és körvonalazhatatlan
sóvárgást a „mindenség”-re, s hogy nála is ott van az érzülettel vagy
attitűddel szükségképp együtt járó folyamatos önelégedetlenség – hogy Karinthy
szavait használjam: a „kínos felelősségérzés” meg a „szorongó, keserves
valami”. Innen nézvést őrült szerencsém volt, hogy olyan korán és éppen nála
leltem a rokon indulatra, mert így nemcsak a „valamit”, hanem mindjárt a
„valami” kezelésének máig érvényes módját is megtanulhattam – ha egyáltalán
tanulható az efféle, s ha van itt „érvényesség” – pontosabb talán azt mondani,
hogy a leginkább ízlésem szerinti kezelésre láttam nála példát. Mert rögvest
megéreztem, milyen sikamlós ez a minden-vágy, milyen könnyen és gyakran
keveredik a küldetéstudatos erőszakkal, s miképpen váltható át megalomán
uralkodói szenvedélyre. Nyilvánvaló volt, hogy a magam meg a környezetem
számára nélkülözhetetlen a sóvárgás mellé a folyamatos önirónia, s annak is a
vágyat nem kiégető, nem deheroizáló-lejárató változata – vagyis talán egyszerre
lehet és kell patetikusan, elszántan, akár a fizikai törvényeket kétségessé
téve loholni a mindenség felé, és közben kinevetni a loholást. Ez ám a
világrejtvény lóugrás szerinti megoldása!
Thomas Mann „a végtelen iránti érzék”-nek nevezi, más metafizikai
érzékenységnek, megint más áhítat-készségnek a vágyat, a lendítőerőt, amely ép
emberből aligha hiányzik – normális mennyiségben. De mennyi a normális? És
lehet-e a végső soron irracionális jelenséget mérni? Mondható-e, hogy azért a
„mindennek kellett volna lenni” igénye már patologikus? A vágytól űzött is
legfeljebb fárasztónak tartja, és szenved attól, hogy a „minden”-hez képest
minden teljesítmény vékonyka, s ha számot vet, márpedig állandóan számot vet,
nem segít a logikus érvelés sem. A huszonhat esztendős Karinthy már saját
kamasz-programja elárulójának láttatja magát a Találkozás egy fiatalemberrel
című novellában, és aztán évről évre egyre keservesebben és egyre mélyebb
humorral – szinte józanul – szembesül önnön minden-vágyával; „bajosan lesz
belőlem tengerészkapitány. Csillagász se lesz belőlem, orvos se lesz belőlem,
se matematikus, se bogarász, se új földek felfedezője, lám, a repülőgépet se én
találtam fel, mint ahogy nyolcéves koromban akartam” – és ugyanebben a
publicisztikus írásában rögzíti a minden-vággyal áldott-vert ember számára
olyannyira szorongató variációt: „a világot, úgy látszik, úgy fogom itthagyni,
mint ahogy találtam”.
Az irodalomban, a kultúrtörténetben rengeteg feljegyzés akad a „minden”
bevételének kísérleteire. A szellemi természetű, egyedi igény, ez a sóvárgás
persze mindig jól megkülönböztethető az érvényesülési vágytól. Attól az
ugyancsak készségnek nevezhető, egészen másképp szorongató valamitől, amit
társadalmi-családi elvárások plántálnak az egyénekbe, amit közönségesen
ambíciónak hívnak, s a közmegegyezés nagyra értékeli. A Karinthy-féle vágy –
említettem már – határolatlan, véghetetlen, hiszen metafizikai jelenség; az
ambíció viszont praktikus irányultságú, így pozícióban, pénzben, hatalomban
kifejezhető eredményekhez juttat. A kettőt összemosni – sőt, bármiképp
asszisztálni az összemosáshoz – az emberiesség torzulásával fenyegető bűn.
A tizenkilenc esztendős Tolsztoj – a 19. századi szellemi ideák hatására
is – tizenegy pontban sorolja fel naplójában a legsürgősebb feladatait –
valóban csak rövid életszakaszra, mintegy két évre ad magának szigorúan
teljesítendő programot, amiben a jogtudomány és az orvostudomány mint olyan, a
matematika, a történelem, a mezőgazdaságtan szerepel, továbbá szerényen
megfogadja, hogy „középfokú zenei és festészeti képzettségre” tesz szert, és
zárásként kötelezettséget vállal, hogy dolgozatokat készít valamennyi tárgyból.
Halálosan komoly a terv, nem érzi szükségesnek, hogy megfricskázza saját
romantikus hevületét. Később sem, soha nem ír olyan szemérmes, önironikus
sorokat, mint a pozitivizmuson is átláboló Karinthy, hogy „úgy látszik, az
időről voltak hamis fogalmaim, vagy az idő mértékéről – körülbelül úgy
öt-hatezer évre csináltam programot”. Érthető: ahány minden-vágy, annyiféle.
Hol jelenhetne meg inkább az alkati, ízlésbeli sokféleség?
Hanem ez a „szorongó, keserves valami” furcsa gondoskodást is igényel. Hajszol
és önelégedetlenséget okoz, de igazából mégsem akar szabadulni tőle az ember,
kivált, ha látja, mivé lesznek azok, akik kivetették magukból, s utóbb
„éretten” lemosolyogják mint ifjúi bohóságot. Jaj, csak azt a fölényességet ne!
Hogy gondolják? A mai diktatórikusan harsogó agyatlanítási nóta mellett vannak,
lehetnek még, akik a korlátozó idővel sem törődve „mindent” akarnak – és közben
még villanyszerelést is?