Liget.org »
2009 / 2 » Böröczki Tamás
– Tökéletesség
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1294
Valószínűleg ember voltunk egyik legalapvetőbb megnyilvánulási módja, hogy
képesek vagyunk megbarátkozni a tudattal: a tökéletesség, legalábbis az
általunk ismert világban, elérhetetlen. Ugyanolyan nehéz ez, mint megbarátkozni
– pontosabban: megtanulni együtt élni – a mulandóság tudatával. Ugyanolyan
nehéz, mert e kettő, a mulandóság és a tökéletlenség tudata ugyanannak a
valaminek: az emberi létezésnek két, szorosan összefonódó aspektusa. Véges idő
áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy megpróbáljunk valami tökéleteset létrehozni;
hogy a saját életünket megpróbáljuk jól élni.
Nem mintha a mindig elérni vágyott, de soha el nem ért tökéletesség, azaz a
tökéletesség örökös hiánya nem volna ugyanúgy nyomasztó teher akkor, ha
tetszőleges – mondjuk, végtelen – idő állna rendelkezésünkre. Ez az eset nem
különbözne lényegileg attól, mint ha valaki egyetlen életbe – húsz, negyven
vagy nyolcvan évig tartó életbe, ebből a szempontból mindegy – próbálna
belesűríteni mindent, hogy megközelítse a tökéletességet (mondjuk, elmegy
tudósítónak egy háborús övezetbe, operatőrnek Délkelet-Ázsiába, vagy időnként
leugrik száz méterről egy gumikötéllel a bokája körül). A tökéletesség hiánya
ugyanis nyilvánvalóan nem technikai kérdés – vagyis nem pusztán a
kivitelezhetőség a probléma –, hanem (hogy ezt a nagyképű szót használjam)
metafizikai: az emberi létezés keretfeltétele.
Platón válasza a körülöttünk lévő világ nyilvánvaló tökéletlenségére a formák
vagy ideák elmélete, mely szerint mindaz, amit látunk, csak visszfénye a
valóságnak; az a szépség, amely egy-egy pillanatra feltűnik körülöttünk, majd
ugyanolyan gyorsan elenyészik – hiába kapkodunk utána, eltűnik az időben –, a
maga teljességében valahol másutt van. Ugyanakkor az örökkévaló, a téren és
időn kívüli, a tökéletességet megtestesítő formák elmélete nemcsak a világ
tökéletlenségére ad választ, hanem éppenséggel korlátozott tökéletességére is
(ez az elmélet pozitív aspektusa): hiszen a körülöttünk megtapasztalható
szépség (jóság stb.) képmása a valódi szépségnek, még ha csak, éppen mert
képmás, fogyatékosan is: benne mégiscsak meglátunk valamit abból, milyen lehet
a szépség (jóság stb.) valójában.
A formák platóni elmélete – amellett, hogy filozófiai hipotézisként alapvető
ismeretelméleti, etikai és metafizikai problémák megoldására hivatott – a
legkevésbé sem végérvényesen rögzített, kidolgozott koncepció. Inkább egy
alapvető tapasztalat időnként kimondottan költői megfogalmazása (gondoljunk
például a Phaidroszra vagy A lakomára), a világ sajátos szemlélete. Olyan
szemléletmód, amely segít elviselni a világ tökéletlenségének tudatát, s amely,
másfelől, magyarázatot ad arra, hogy miért törekszünk mégis mindig a
tökéletességre, hogy emberi létezésünk során miért érezzük folytonosan valaminek
a hiányát. Mert nem lehetünk minden, nem próbálhatunk meg mindent, és nem
tudhatunk mindent. Valamiért mégis azt érezzük, hogy mindennek kellene lenni,
mindent meg kellene próbálni, mindent kellene tudni.
De mégis, mit kellene inkább – élni az életet, vagy szemlélni? Minél többet
megélni, utazni, ide-oda vetődni, mozgásban lenni, mindenfélét csinálni, vagy
szemlélődni – érezni az őszi napfényt, hallgatni az eső kopogását, nézni a néma
téli utcán a hópelyheket az utcai lámpa fényében? Valószínűleg mindkettőt és
egyiket sem – a választ pedig ki-ki amúgy is lelki alkatához mérten adja meg.
De akárhogy is válaszolunk, nem tudunk szabadulni attól a sajátosan emberi
tudatállapottól, hogy a tökéletesség megvan valahol, hogy nem érhetjük el, de
mégis a hatalmában tart bennünket. Attól a tudattól, amely egyszerre tudata a
kínzó hiánynak és annak, hogy a tökéletesség valójában a miénk, vagy legalábbis
a miénk volt; hogy mélyen ott van bennünk, ha másként nem, hát egy álom
emlékképeként.