Képzelem, mennyire meghökkent Karinthy Frigyes, amikor rájött, hogy ez a
hatéves kisfiú – emberi kiteljesedésének határait fontolgatva – még őt, az
önmagát egykor omnipotensnek vélő „fiatalembert” is túllicitálta.
Nagy kérdés, hogy a pszichoanalitikusan képzett író, Ferenczi Sándor barátja
vajon a szüleit instruáló, koraérett „bölcs csecsemő” vagy a felnőtteket
eredeti gondolataival bosszantó „vásott kölyök” megtestesítőjét látta-e a
gyerekben, amikor a tanítását kétségbe vonó, fölényes „hohó” elhangzott.
Föltehetően az utóbbi lehetőség rémlett föl benne – hiszen ő is, és az említett
fogalmakat bevezető Ferenczi is a szokatlan (zseniális) észjárású, vitára
mindig kész „rettenetes gyerekek” közé tartozott.
De érdemes utánagondolni: mitől lepődhetett meg ennyire az író?
Úgy vélem: a generációváltás kikerülhetetlen szükségszerűségét érzékelte,
amikor a magáétól alapjában véve különböző életideállal szembesült. Ekkor
döbbenhetett rá: mennyivel reálisabb élet- és jövő-szemléletű az őt követő
nemzedék, amely már nem kizárólag nagyratörő álmokat dédelget magában. Hiszen
lám, ez az éppen iskoláskort elért fiúcska lehetségesnek tartotta, hogy ha
felnő, nemcsak tudós, feltaláló, pilóta, államférfi vagy hadvezér legyen, hanem
a leghétköznapibb foglalkozásokat, akár a villanyszerelést is kipróbálja.
Érthető Karinthy ámulata az ifjúkori teljesség-szemlélet parttalanná tágított,
demokratizáló tendenciája láttán. Hiszen ő, ugyanebben az életkorban, egészen
másféle, a társadalmi kiemelkedés és az egyéni dicsőség vágyától hajtva
vizionálta jövőkilátásait. A fiúcska viszont praktikusan mérte föl a rá váró
életszerepeket, hiszen az egóját játékosan nagyra növesztő „homo ludens”
kalandos-fantaszta életprogramja mellett a „homo faber”, a világ üzembiztos
működésén őrködő szakember szürkébb – de elérhetőbb – ideálképével is kész volt
azonosulni.
Karinthy nyilván nem gondolt arra, hogy a képzeletbeli lét-lehetőségek
határtalan kiterjesztése nem a kiteljesedés irányába mutat, hiszen ha
potenciálisan túl sok mindent csinálhatunk, az egyformán vonzó alternatívák
láttán elbizonytalanodunk, döntésképtelenné válunk. Választanunk kell a sokféle
esélyből a nekünk legmegfelelőbb variánst – különben éppen határtalan
szabadságvágyunk bénít meg.
A biztonságra törekvő, mintakövetésre berendezkedett társadalmakban a fiúk
többnyire az apjuk szakmáját folytatták, generációkon keresztül. Tudniillik a
hagyománytisztelő családfők – az embert saját képére és hasonlatosságára
teremtő Isten gesztusával – őseiktől kapott nevüket, foglalkozásukat és
társadalmi presztízsüket is át kívánták örökíteni utódaikra. A családi modell
alapján szocializálódó fiatalok előbb-utóbb megadják magukat a valóságelv
uralmának, s a fantáziavilág káprázata helyett beérik a reális
életlehetőségekkel. Ám akik föllázadnak a tradíció ellen, szüleik szemében
destruktív, „tékozló fiúnak” minősülhetnek.
Írók, művészek életrajzában visszatérő fordulat, hogy a sokféle késztetést
magukban érző, kiteljesedni vágyó ifjak nem hajlandók apjuk mesterségét
folytatni, s kibékíthetetlen családi konfliktusok árán is ragaszkodnak a
bizonytalan egzisztenciájú művészléthez. De épp az ő sorsuk példázza: akibe
átlagon felüli érzékenység, kíváncsiság és tehetség szorul, felnőttként is
gyerek maradhat, ha olyan hivatást választ, melynek gyakorlásával kiélheti
eredendő játékigényét, egyszersmind katartikus elragadtatást kelthet másokban.
Freud szerint „a költő ugyanazt teszi, mint a játszó gyermek; fantáziavilágot
teremt, amit nagyon komolyan vesz, azaz igen nagy affektusmennyiséggel ruház
fel, miközben élesen elkülöníti a valóságtól.” A Freudon iskolázott József
Attila is úgy vélte: „a költő olyan, mint a kisgyerek”, aki jelképes
üveggolyókkal, virtuózan összerendezett szép szavakkal zsonglőrködve, „testet öltött
érvekkel” igazgatja a világot.
Végezetül egy vallomással tartozom. Nemcsak szakirányú olvasmányaim, hanem
személyes okok miatt is megszólítva éreztem magam, amikor e közös értelmezésre
szánt Karinthy-idézeten elgondolkoztam. Kislányként én is a javíthatatlan
álmodozók közé tartoztam, és ötéves korom óta – amikor először vittek színházba
a szüleim – folyton-folyvást a színpadra vágytam. Elbűvölt a lehetőség, hogy
annyi életet élhetek, ahány szerepet eljátszom, mintegy megsokszorozva
önmagamat. Alig vártam az iskoláskort, hogy mielőbb megtanuljak olvasni, s
tovább tágíthassam fantáziavilágom amúgy sem szűkös határait. Egész nap a
kályha melletti zugban olvastam, minden hős sorsába beleéltem magam, arról
morfondírozva, milyen boldog lennék, ha a magamé helyett mások – ezerszer
érdekesebb – életét élhetném.
Aztán mégsem lettem színésznő, de mindmáig nagy hasznát veszem az olvasmányok
révén kimunkált empátiámnak. Irodalmárként nagyon sok ember bőrébe
belebújhattam, s a virtuális sorscsere élménye tett képessé arra is, hogy
„harag és elfogultság nélkül” tekintsek azokra a gyakran félreismert vagy nem
kellőképpen méltányolt írókra, költőkre, akikkel foglalkoztam.
Bizonyos vagyok abban, hogy a nívós szépirodalmon nevelkedő olvasókban
szükségképpen kialakul a mások sorsa iránti érzékenység, a részvét, a belátás
képessége. Minél több irodalmi és színpadi hőssel (vagy antihőssel) azonosulunk
a „saját élmény” szintjén, annál gazdagabb-sokszínűbb lesz a személyiségünk. S
mielőtt meghalunk – Karinthy szellemében – remélhetőleg valamennyien
elmondhatjuk magunkról: „íme éltem, és ismertem az életet”.