Nyugdíjas lett. Megkértem, hogy gépeljen le nekem valamit. Úgy nézett rám,
szelíd csodálkozással a tekintetében, mint akit meglep a kérés. „Édes fiam –
mondta –, ha tudod, oldd meg másképp.” Tudomásul vettem: már nem szerkesztőségi
titkár, nem tanszéki titkárnő, nem gépel szívesen. Aztán megbetegedett.
Megváltozott minden: a feladata, szerepe is. Nem vezetett háztartást, nem
gondoskodott naponta családjáról, vasárnaponként nem főzött ünnepi ebédet – róla
gondoskodtak. Hálás volt érte, ez szelíddé tette. Nem volt sógornő, testvér
sem. Délutánonként az életét mesélte nekem. Fiatalságát, a háborút, a
koncentrációs tábort, olthatatlan szerelmét apám iránt – szenvedéseit,
reményeit és vágyait, és persze csalódásait; szabadulását a haláltáborból,
tántoríthatatlan hitét a túlélésben. Egyszer azt mondta: „Az a gyűrű... ott van
a szekrény második polcán, a pulóverek mögött, egy kis dobozban. Csak hogy
tudd.” Egy szóval sem említette a halált. Ahogy mesélt, ahogy rálátott a saját
életére – ott, akkor, abban a látásban született valaki. Funkcióiból kioldódva
lett azzá, aki a vele történtek hátterében mindig is volt: kortalan,
helyettesíthetetlen eggyé. Meghalt. Anyám volt. A fia voltam.
Fiúságom mára már legenda csak. Szüleim emlékeimben élnek. Ötéves koromban az
óvodában megkérdezték: mi akarok lenni. Színész – mondtam. Színész lettem.
Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy minden eredendő tehetségem elveszett.
Fantázia, memória, minden. Azt éreztem: kívül vagyok a testemen. Nem volt
illúzió, nem lehetett kitalálni. Először azt hittem: elfáradtam, s az egész
múlékony, mint egy tavaszi nátha. Aztán lassan felrémlett – évek hosszú során
–, hogy mindent elölről kell kezdenem. Egyetemre jártam, felhagytam a
színészettel. Tanítottam. Tizenöt évig. Közben jócskán megváltozott a világ.
Egy ideje nem tanítok már. Könyvekkel bíbelődtem, kutattam Széchenyi István
életét. Egy időben Bruno Walter példáján felbuzdulva karmester akartam lenni.
Hegedültem újra – gyakoroltam naponta 6-7 órát –, zeneiskolába jártam, tanultam
szolfézst, összhangzattant, zongorát. Nem lettem zenész. A nyolcvanas évek
derekától 1991-ig hat komolyzenei fesztivált szerveztem Budapesten, de nem
éreztem, hogy ez lenne, vagy lehetne foglalkozásom is akár. Nem volt hozzá
indítékom. Vágyakozva néztem, hogyan dolgozik műhelyében egy könyvkötő vagy
képkeretező mester. Szép mesterségnek találtam mindkettőt, de nem tanultam ki
egyiket sem. Nem bíztam a kézügyességemben, ügyetlen vagyok. Villanyszerelő
soha nem akartam lenni, de a társadalmi beilleszkedésnek azt a tiszta vágyát,
amelyre Karinthy a kisfiú példájával utal – ismerem. Egy letűnt kor valódi
értékeket jutalmazó, szilárd rendjét sugallja. Bizalom kell hozzá és gyermeki
naivitás, a hatévesé, melyből hamar kigyógyítanak minket a „felnőttek”. Nagyon
messze vagyunk ma már ettől.
Nem volt jó gyereknek lenni. Kiszolgáltatott voltam, magányos, szomorú. Sokat
sírtam. Fiatalságom még keservesebb volt. Kínlódtam, de nem tudtam, miért.
Sokkal könnyebb később sem lett, de annyival azért igen, hogy lassan – évek
hosszú során – megbékéltem a kudarcaimmal. Ma nem vágyom rangra, címre,
kitüntetésre sem – nem akarom elfogadtatni magam, nincs bennem becsvágy. Amikor
minden elveszett, először kifelé indultam, a „tények” irányában, aztán
felismertem, hogy a tükörben, ami számomra a világ lett, önmagamat látom:
kétségbeesésemben leszámoltam a másokban hibát keresés illúziójával, s mára egy
élő forráshoz jutottam. Mint a mesében. Ez nem költői kép, még kevésbé
mese-szimbólum, ez fejezi ki legjobban a valóságot. Felébredtem, élek.
Minden e földön, minden e föld fölött
folytonfolyású, mint csobogó patak
s »nem lépsz be kétszer egy patakba«
Koronként sem léphetünk újra ugyanabba a patakba. A mai ember védtelenebb, mint
a régi. Központi képessége, mely nélkül egy lépést sem tehet, gondolkodása
megtámadott. Megismerési tévedéseiért óriási árat kell fizetnie. Ha ott,
alapszinten valami nem tiszta, minden eltorzul. A veszélyeztetettségnek ez a
foka korábbi századokban ismeretlen volt. A sötétség ma ügyesebben támad. És
jócskán megnövekedett a kísértés, hiszen minden irányból lopakodik önmagunk
felejtésének, (el)árulásának, életünk értelmetlenné züllesztésének csábítása.
Nincs magától: emberek csinálják. A válságba jutott ember, aki ki akar vergődni
nyomorúságából, a múltba néz, ott keres támaszt. Pedig egyedül a kérdező – és
senki más! – találhat csak kételyeire választ. Nem is lehet szüksége másra,
hiszen neki kell felébrednie. A foglalkozás, melyet valaki eredendő képességei
révén egy életen át, egykor hajnaltól napestig boldog derűvel művelhetett, a
mai ember számára nem jelent holtig tartó biztonságot. A képességeket el is
lehet veszíteni. Igaz, teremteni is lehet őket. A kettő összefügg.
Vagy-vagy. Lehet választani.