Liget.org »
2009 / 2 » Lackfi János
– Villanymindenség
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1291
Van egy nagyon régi adósságom. Szerencsére csak magam felé, mert tartozni
nem szeretek, legfeljebb banknak tartozom, azt meg kiváltképpen nem szeretem.
No, hagyjuk a hiteleket, korbetegség ez, vagy inkább olyan, mint a szennyezett
levegő, mind utáljuk, mégis mind szívjuk.
Szóval, tartozom magamnak annyival, hogy egy szép napon még hosszú,
összehasonlító tanulmányt írjak egy orosz és egy finn író egy-egy művéről. Az
egyik Andrej Platonov Technikai regénye, a másik Hannu Raittilától a Semmiben
meg nem fogyatkozom. Előbbi a szovjet rendszer hőskorában játszódik, egy
elkötelezett kommunista mérnök küzdelmét írja le elektromossággal,
idealizmussal és a világvégi oroszországi valósággal. Platonov pesszimizmusára
jellemzően az Isten háta mögötti sötétség végül nem fogadja be a materialista
világosságot, nagy furmányosan vodkára cseréli és eloldalaz mellette, mi több,
a próféta hite is megtörik a végtelen, kietlen nyomorúság láttán, melyre nem
balzsam a wattok fényessége sem. A finn regényben épp ellenkezőleg, az
ijesztően diadalmas mai valóság felől nézzük az említett (szó szoros értelmében
vett) fénykort. A „lestadiánus” kisegyház nyolcvanezer résztvevőt egybegyűjtő,
monstre találkozóján vagyunk, ahol az összkomfortos lakókocsikkal érkező
híveknek külön transzformátort, autószalont, vegyesboltot és hangstúdiót
üzemeltetnek, utóbbi egyenesen műholdra lövi fel az igehirdetéseket az
Amerikába szakadt felekezetiek épülésére. Innen visszanézve, az egyik szereplő
nagyapjának múltját felgöngyölítve olvashatjuk ama régi idők krónikáját, amikor
ez a misszionáriusba oltott házalószerű figura Finnország-szerte hintette az
igét, egy kalap alatt hirdetve a villanyáram és a hit győzedelmét. Eleinte
megvetik, megverik és kidobják, mint Szent Pétert, majd diadalmaskodik, mint
Szent Péter, az áram pedig terjed, áthatja köznapjainkat, nélkülözhetetlen
társunkká lesz. Még az illető nagyapa unokája is használja, pedig ő éppen a
fogyasztói világ elől menekülve veszi be magát az egykori családi malom
épületébe: a patak vizére turbinát telepítve gyenge áramú hálózatról üzemelteti
környezetbarát készülékeit. Az áram, a villamosság, melyet magam is misztikus
dolognak tartok, mindkét regényben központi helyet foglal el, eszme és valóság,
emberség és civilizáció fontos ütközési terepeként funkcionál. Elektromos
csatamező.
Valaki egyszer azt mondta, hogy az emberi kapcsolatok megromlása és valódi,
lelki életminőségünk zuhanása a villamosság feltalálásával kezdődött. Hiszen az
áram teszi az éjszakát nappallá, és veszi el így az álmot az emberektől,
csábítja őket ingoványos terepekre, mikor pedig sokszor még egy élet, a nappali
is feldolgozhatatlan mennyiségű bonyodalommal szolgál. Mi viszont ragaszkodunk
hozzá, hogy egy pszichével (legalább) két életet éljünk. A gyári gépsorok
emberek ezreinek nyugodt, békés megélhetését váltják ki. Az elektromosság
nélkül szintén nem működő gépkocsikkal gyilkosként vágtatunk át a tájon,
rovarok ezreit, sündisznók, őzek, rókák, kutyák, macskák sokaságát áldozva fel szívfájdalom
nélkül járgányunk száguldó, pogány oltárkövén, lyuggatva közben ólompajzsot,
mérgezve tüdőket. Az elektromosság szoktatta le az embereket az éneklésről,
melyben tüdejük és minden rezgő sejtjük erejével vettek részt, kimuzsikálva
örömüket, fájdalmaikat, a legolcsóbb és leghatékonyabb (zeneterápiás)
pszichológusi kezelés keretében. Ehelyett vannak a dobozzenék, Szvjatoszlav
Richter vagy a Motörhead ott muzsikál a nappaliban, felhangosíthatóan és
lehalkíthatóan, bármely pillanatban bekapcsolhatóan és megszüntethetően – a
zene eléréséért merőben felesleges bárminemű személyes erőfeszítést tennünk,
hiszen minden sarkon megvásárolható. Zenei süketségünket is az
erősítő-kütyüknek, gigászi hangfalcsodáknak köszönhetjük: nemcsak koncert után
zúg napokig a fülünk, de már nem is hallunk bizonyos, őseink számára még
érzékelhető piano-tartományokat. Az elektromos nyomdagépek gyorsították
habzsolóvá az olvasást és duzzasztották gáttalanná a könyvkiadást, megszüntetve
a „lectio divina”, a szöveg-ízlelgetés szerzetesi eredetű, de világi
változatban is elterjedt hagyományát. Faljuk a könyveket, és csak homályosan
emlékszünk tartalmukra, mert már várnak az új kalandok. Képzeletünket pedig
tévével, azaz képzelőgéppel toldjuk meg vagy csonkoljuk: a filmet nézve nem kell
helyszíneken, szereplőkön törni a fejünket, mindent készen kapunk, fantáziánk
rövidre zárva, egyetlen kijáratú csőbe terelve.
Ermanno Olmi rendezett a hetvenes évek végén egy filmet, mely szembement a kor
technológia-bűvöletével és poszthippi-világértelmező divatjával. Nem, vagy csak
alig használt ugyanis mesterséges fényeket. Falusi történetet mesélt el, és
amikor a történetben éjszaka volt, szinte csak hangokat lehetett hallani, némi
csillagfény villogott, halványan villanva a földön, a szemek fehérjén. A
szereplők évődnek, vitáznak, negyedórák hosszat dagasztják a sarat a sötétben.
Íme, az azelőtti világ, a sötétség univerzuma, melyhez hozzászokik a szem,
melyben tájékozódva egyre több árnyalatot veszünk észre, és megtanuljuk
megbecsülni, érzékeinket kitárva teljességükben átélni a fény óráit csakúgy,
mint az éjszakától elcsent, közvilágítással nem fertőzött perceket.
Igen, hogyne, én is rájöttem, hogy a Karinthy-idézetnek voltaképpen csak ürügye
a villanyszerelés, pontosabban az az ember, aki evvel az (ahogy vesszük)
világmegváltó vagy világ-rombadöntő fluidummal bűvészkedik. Fiam jelenleg,
tizenhat évesen villanyszerelő-korszakát éli. Nyomtatott áramköröket (NYÁK)
forraszt, periodikusan villogó indexlámpákat szerkeszt, létrehozta élete első
saját gyártmányú erősítőjét, villanymotorját és tranzisztoros rádióját, az
Internetről pedig már letöltötte egy lehallgatókészülék kapcsolási rajzát is:
hamarosan aligha lesznek előtte titkaink. Ő még lehet villanyszerelő, sőt,
félig-meddig most is az. A baj akkor van, amikor az ember már úgy maradt, és
vagy sírig villanyszerelő, vagy sosem lehet az.
Nagyobb gyermekeinknek egy időben afféle szabadegyetemet szerveztünk a faluban,
és mi, szülők, tartottuk az előadásokat. Máig élesen emlékszem, ahogy Kaposi
Gergely karnagy barátunk egy Bach-kantátáról beszélt, és annak kapcsán arról a
teljességről, ami minden emberbe bele van kódolva, még ha később az életút le
is szűkíti. A zenegépről (áram segédletével) meghallgattuk a vonatkozó
zenerészleteket, és a lassan lefelé ballagó napba, az egyetlen
nagyteljesítményű, nem-elektromos fényforrásba bámulva azon járt az eszem,
tudatában vannak-e ezek a srácok annak, hogy ők most még valóban mindenek,
eldöntetlen, lezáratlan, teljes lények, amilyenek valamennyien voltunk egyszer.
Aztán a muzsikának vége szakadt, a kegyelmi pillanat elillant, lámpát
gyújtottunk, visszazökkentünk a civilizáció kerékvágásába, de engem máig is
makacsul kísért a gondolat, hogy az elektromosságról beszélni annyi, mint a
teljességről beszélni.