Hajnalodott. A hirtelen támadt szél átjárta a szobát, különös, szokatlan
zajok szűrődtek be a távolból, és valami furcsa szag csapta meg az orrom,
amikor kikászálódtam hálózsákomból. Kesernyés, nedves, fahéjjal, mentával
keveredett, meghatározhatatlan illat, amely elegyedett a szoba dohos szagával.
Hálózsákban, a homokra terített szőnyegen feküdtem, mellettem négy alvó férfi.
Nagy nehezen kimásztam, kezemben ruhakupaccal, törölközővel próbáltam átlépkedni
az alvókat, az ajtó – kilincse nem volt, csak egy drótdarabbal lehetett
beakasztani – nyikorgott, de kijutottam. Érdesen sercegő hang tudatta, hol
vagyok. Körülöttem homok, a fal mellett fa nagyságú, virágözönbe borult leander
édeskés illatával keverte a furcsa szagokat. A messziről jött hang a müezzin
volt, természetesen lemezről, csikorogva kiáltotta minden ébredőnek, hogy Allah
akbar.
Hol lehet itt mosakodni? Volt csap, de víz nem folyt belőle. Találtam egy
iszonyú piszkos műanyag tartályt, lehetett százliteres, abból nagy nehezen
öntöttem némi vizet, megmosakodtam, és gyorsan felöltöztem: hosszú ruha,
fejkendő. Nem tudtam, hány óra lehet. Ide nem kell óra, az idő más mértékkel
halad. Az 1500-as évek valamelyike lehet az arab időszámítás szerint, pedig otthon
2008 áprilisát írjuk. Több mint ötezer kilométerre jártam Budapesttől,
körülöttem a végtelen Szahara. Jöttem repülőkkel, aztán egy agyonhasznált
dzsippel órákon át, csomagjaink kupacai között zötykölődve, sokszor
megállítottak katonák, rendőrök, fegyveresek. Mindent megnéztek, tüzetesen, de
mégis mosolyogva. Délután 46 fok meleg volt, most reggel alig lehet 8-10 fok.
Átjutottunk minden ellenőrzőponton. Sofőrünk ismerte a járást, mi meg olyan
fáradtak voltunk, hogy nem éreztünk különösebb félelmet. Ezen a hideg reggelen
azonban átfutott rajtam a borzongás. Nyugat-Szaharában vagyok, azon a részén,
ahol valamikor spanyol légiók meneteltek, és ma több százezer menekült él,
akiket Marokkó elűzött otthonaikból. Ez a falu is menekülttábor: elfelejtett
hely a marsbéli tájon.
Keserves itt az élet – télen nincs menekvés az éjszakai hideg elől, nyáron a
hőség nappal meghaladja az ötven fokot. Négy éve nem esett az eső. Több
százezer menekült él öt település vályogházaiban és sátraiban. Az ivóvizet
teherautókból fejtik a családi ciszternák fémtartályaiba. Néha jut a vízből a
szállodaként működő régi légiósbázisnak is, ha éppen vendégei lennének, mint
most mi.
Kimerészkedem a kőkerítésen kívülre, ahol ébredeznek az emberek. A lakott
részeken túl sötét füstoszlopok emelkednek az égig. Mi lehet az, kora reggel?
Elindulok első magánutamra, bár felkészítettek, hogy egyedül ne menjek sehová.
De hajt a kíváncsiság. Szemétkupacokkal tarkított homokbuckák között
bukdácsolok az egyik tűzrakásig. Kicsit távolabb ócska tévé-készülékek,
kibelezett számítógépházak, törött monitorok szegélyezik a kirepedezett
folyómedret, legalább három méter magas kerítést alkotva. Fulladozom. A
füstfelhőből elém bukkan egy tizenéves fiú. Kábelmaradékokat cipel. Nehezen
értem meg, mit látok. Európában törvény tiltja, hogy a veszélyes hulladékot
fejlődő országokba küldjék, és így szabaduljanak meg a kellemetlen szeméttől,
ez a fal azonban a dugaszok, kábelek, monitorok alakjáról ítélve mégiscsak
Európából származik.
A fiú belepiszkál az egyik égő halomba, amelyben autógumi-roncsok füstölögnek.
A felkavarodó pernye sűrű fátylat von közénk. Aztán a fiú kiemel egy köteg
rézkábelt a tűzből, és a mellette lévő kis bádoglavórba ejti a sistergő
kupacot. A szigetelés leolvasztásakor rákkeltő és mérgező anyagok tömege
szabadul fel. Mi folyik itt? Hirtelen burnuszos, kékköpenyes alak bukkan elő
egy tevén, valamit erőteljes hangon magyaráz, aztán eltűnik. Jobb lesz
visszamenni a bázisunkra, ahol már ébredezik három magyar társam és mauritániai
vezetőnk. Nem mesélem el a reggeli kalandot. Itt lassabban mérik az időt, de
előbb-utóbb úgyis megtalálom a magyarázatot.
*
Harminc évvel ezelőtt Algériában dolgoztam. Az ország nagy része a Szahara: az
európai számára ismeretlen világ. A sivatagban az ember megérzi, menynyi
felesleges, jelentéktelen dologgal törődünk, és mennyire hamis hiedelem, hogy
legyőztük a természetet. Az a fajta csönd sehol máshol nem tapasztalható.
A Szaharában csak úgy lehet életben maradni, hogy az emberek segítik egymást.
Ott nem fordulhat elő, hogy valakinek lerobban az autója az út mentén, és egy
másik autó nem veszi föl a stoppost. Föl kell venni, mert esetleg nem éri meg a
másnap reggelt. A legfontosabb törvény, hogy a terepet ismerő vezető nélkül
tilos a sivatagba menni. Mostani vezetőnk, a mauritániai Szliman Ahmed a
sivatagi létezés művésze és mestere. Nyugodtan rá merem bízni az életem: ha
bevisz a sivatagba, ki is hoz majd.
A Szahara Alapítvány meghívására három hetet töltöttem a Szaharai Arab
Demokratikus Köztársaságban. A felkészülésre, tájékozódásra nem sok idő maradt,
annyit viszont hamarosan sikerült kideríteni, hogy komoly gondot okoz, ha
íróasztal mellől kíván az ember tájékozódni. A világatlasz szerint területe 266
ezer km2, lakossága 174 ezer fő, népsűrűsége 0,8 (helyesen: 0,7) fő/km2.
Államformája szerint „jelenleg marokkói megszállás alatt”. A világhálóról vagy
két tucat, többnyire meglehetősen rövid és felületes információ érhető el. Pál
Attila a Beszélő 2005 szeptemberi számában megjelent írása szolgált csak némi
segítséggel. Ebből megtudtam, hogy a vidék őslakói a nomád berberek voltak, és
a VII. század táján telepedtek le a kelet felől érkező arabok. A nem
különösebben gazdag terület 1885-ben nagyhatalmi presztízs miatt vált
Spanyolország egyetlen afrikai gyarmatává. A ma is érvényes határokat 1912-ben
rögzítették a szomszédos Marokkót, Mauritániát és Algériát akkoriban egyaránt
birtokló Franciaországgal kötött egyezményben. A gyarmatosítók elleni első
ellenállási mozgalom 1923-ban kezdődött. Az 1940-es évek végén talált nagy mennyiségű
és tisztaságú foszfátkészlet megnövelte a terület értékét, azóta még számottevő
vas-, mangán-, réz-, valamint kobaltlelőhelyekre akadtak, és újabban jelentős
kőolaj- és földgáz készletekről is hallani. 1960-ban az ENSZ határozatot
fogadott el, amelyben deklarálta a gyarmatok függetlenségét. Nyugat-Szaharát
azonban a spanyolok nem gyarmatként, hanem spanyol tartományként jegyezték, így
az ENSZ csak újabb két év múlva sorolta a „felszabadítandó” országok közé a
területet. 1973-ban Tindoufban megalakult a Polisario Front, amely nyílt
fegyveres harcot indított a spanyol uralom ellen. 1975-ben, Franco tábornok
halála után a hatalmi holdudvar Marokkó és Mauritánia javára kötött titkos
szerződése értelmében II. Hasszán marokkói király rendeletére 350 ezer marokkói
katona és civil vonult be a gyarmatosítás előtti történelmi jogokra hivatkozva.
A szaharaiak azonban ragaszkodtak az ENSZ által is tiszteletben tartott határok
megőrzéséhez. 1976-ban kikiáltották a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságot,
amelyet ma 85 afrikai és dél-amerikai állam ismer el hivatalosan.
Az ország területét kettéosztó falat 1982-ben emelte a marokkói kormány, hogy
stabilizálja a terület 70%-a és a lakosság 40%-a feletti uralmát. Elsősorban a
foszfátmezőkhöz és az óceáni halászati jogokhoz ragaszkodnak, ezért építették
meg a
A hetvenes évek közepén algériai tartózkodásom alatt még rendszeresen hallottam
híradásokat a térségről, és a Polisario harci sikereiről. Egy kirándulás
alkalmával éppen beleszaladtam a háborús övezetbe: tankok, halottak, sebesülten
ténfergő, segítségre váró emberek, gyerekek sokasága közé érkeztem, és fogalmam
sem volt, hol vagyok. Később tudtam meg, hogy a szocialista tábor akkor még
baloldali, vagyis potenciális szövetséges mozgalmat látott a Polisarióban, de
hamar kiderült, hogy inkább nemzeti, mint szocialista jellegű, és így meg is
szűntek a híradások.
Az 1997 szeptemberében kötött tűzszünetet többnyire betartják, ezt az ENSZ 250
katonája ellenőrzi, állítólag kétmillió dollárért. Az élelmiszersegélyekre
szánt összeggel együtt mindez havonta hárommillió dollárba kerül. A
segélyküldeményeket általában lejárt szavatosságú gyógyszerek és élelmiszerek
jelentik, ez az európai országok ügyes kereskedőinek igen jó üzlet.
A hivatalos leírások többnyire a marokkói megszállás alatt lévő területekre
vonatkoznak, pedig a világ szeme elől elzárt Szaharában is élnek emberek, igaz,
meglehetősen méltatlan körülmények között. Az egységes Nyugat-Szahara
lakosságának 60%-a a Szaharába menekült, és a fal túlsó oldalán álló
menekülttáborokban él. Népességük a jelentős természetes népességnövekedést
(5–7 gyermek családonként) alapul véve 2000 körül lehetett 280 ezer fő, ami
hozzávetőlegesen évi 5%-os növekedést jelent, és egyben jelzi, hogy a probléma
megoldása hosszú távon nem halogatható. Az eredetileg rövid átmeneti állapotra
berendezkedő menekült társadalmat 1979-ben szervezték az öt városba. Algír
hallgatólagos hozzájárulásával lassanként valóságos enklávét rendeznek be saját
katonai közigazgatással, közintézményekkel, kórházakkal, iskolákkal.
A táborok városképe egyhangú és lehangoló. Sok helyen még megvannak az ENSZ-től
kapott sátrak, a családok azonban ezek mellett vályogházakat építenek maguknak.
A komfort nélküli épületek a helyszínen ásott homokos agyagból készülnek. A
minimális alapozású és a környezettel megegyező járószintű földszintes épületek
nagysága 25–100 m2 körüli, attól függően, mekkora a család. Az épületek teteje
enyhe lejtőszögű, hajlított bádog, esetenként vászon födémet feszítenek alá a
homok ellen. A házak, sátrak körül némileg elkülönítve kecskeólak találhatók –
csaknem minden családnak vannak állatai. Itt gyűlnek össze estefelé a napközben
szabadon ténfergő, élelmet kereső, növények híján a szeméten tengődő kecskék,
ritkábban tevék. Ezeket a néhány négyzetméteres, tető nélküli ólakat többnyire
fémhordók kiegyengetett lemezeiből, autóroncsokból, és egyéb talált, másra nem
használható lomokból építik.
A városkép állandó része a sivatagi szél görgette szemét. Az élelmiszerek
csomagolóanyagából és az egyéb háztartási hulladékból folyamatosan képződő
szemetet a kecskék szelektálják: ami ehető, hamar eltűnik. Az ENSZ által
osztott (és rendszeresen megdézsmált, jó pénzért másutt eladott) rizsből,
lencséből, babból, burgonyából, hagymából, cukorból, teából stb. álló, egyre
zsugorodó élelmiszersegélyeket a tehetősebbek a tábor piacán egészíthetik ki.
Itt építőanyagokat, szerelvényeket, napelemeket, akkumulátorokat, savat,
festéket, tea-tűzhelyet, zöldségeket, tevehúst, ruhaneműt árulnak. Az egyik
településen láttunk borbélyt is, és néhány szerszámból álló autójavító meg
lakatosműhelyt.
Az idő előrehaladtával megjelentek a városok határában a temetők. Awsard tábor
temetője 5–6 hektárnyi, egyforma, kövekkel kirakott szegélyű sírjai között
itt-ott épített sírhelyek is feltűnnek, ami a helyi társadalom lassú vagyoni
differenciálódásának kétségbevonhatatlan jele. A faltól keletre azonban nem
csak menekülttáborok láthatóak. A környék érdekességei a Zammur hegység
vitatott korú (6–10 ezer éves) barlangfestményei és temetői. A
barlangfestményeket az európaiak kivágják és elszállítják, majd a kőlapokat az
osztrák régiségpiacokon értékesítik jó pénzért.
Egy körülbeül 2–4 km2-es területen, a kősivatag közepén még ezeknél is
lenyűgözőbb, asztallap méretű sziklarajzok találhatók. Ezeken is állatfigurák,
zsiráfok, antilopok, bivalyok, orrszarvúak, halak láthatók, ékes bizonyítékát
adva, hogy a jelenlegi kősivatag helyén egykor paradicsomi állapotok között élt
az ember. Utunk során több egykori folyó- és tómedren keltünk át, aljukon
megszámlálhatatlan megkövesedett ősmaradvány hevert.
Az időjárási viszonyok az utóbbi években egyre szélsőségesebbek. A helybeliek
azt állítják, csökkent a csapadék, emelkedett a hőmérséklet: 5–6 éve melegebbek
a nyarak és hidegebbek a telek, mint korábban. Ez azt jelenti, hogy télen
fagypont közeli, nyáron sokszor
Az oktatási rendszer csak az általános (de a miénknél fegyelmezettebb és
magasabb szintű!) és az alapfokú fogyatékos képzésre, valamelyest még a
szakképzésre terjed ki, a közép- és felsőfokú képzés többnyire Spanyolországban
és Algériában történik. Az ENSZ utolsó határozata szerint szükségesnek tartja a
végső és igazságos megoldást: egyrészt a szaharai nép önrendelkezésének
biztosítását, másrészt a kölcsönösen elfogadható politikai megoldást. Ilyen
megoldás azonban nincs.
„Egy nép kétharmada tengődik menekülttáborokban a hazáján kívül, lassan minden
reményét feladva, miközben az ENSZ által elismert állama van. A világszervezet
ez ügyben (is) határozatok tömkelegét hozta már, ám ezeknek nem képes érvényt
szerezni, mert egy ország két nagyhatalommal a háta mögött fütyül mindenre, és
ezt a legenyhébb gazdasági, politikai-diplomáciai szankciók fenyegetése nélkül
megteheti” – vonta meg három éve a mérleget Pál Attila. Láttam, hogyan nő fel
immár a harmadik generáció a kietlen sivatagba szorítottan, szeméthegyek és
borzasztó higiénés viszonyok között, a létminimumon tengődve, ugyanakkor
töretlen szaharai identitással. Azt hiszem, ez az ismert világ egyik legkevésbé
vitatható szégyene.