Amint szomjazó karaván bandukol egy szaharai ária dallamára, és vele egy
magányosan dudorászó mór, aki hét éve látja maga előtt a távolban vibráló oázis
datolyapálmáit, azt a ligetet, azt a kútkávát, azokat a ringatózó körvonalakat,
amit imbolygó tevéivel elérni akar, épp így haladok harminchárom éven át a
száműzött nő titkos szíve felé, és épp azt hiszem, amit a délibábban rekedt,
derék vándor, ha megáll egy pillanatra, majd a szeméig húzva kaftánját, továbbhalad,
akár egy lassan lépdelő, indigókék gólya.
Eltévedtem vagy megtévedtem.
Bárhogy is, már bizonyos, hogy sosem érek oda: elnyel a szomjazó
homok, átsöpör fölöttem, és végül maga alá temet ez a vágy; szép tevéim
elkóborolnak, csontjaim szétmásznak a szélrózsa minden irányába, sziklaszilárd
szándékaim elporladnak, és a hosszú homokredők atomjai lesznek, gondolom. Ám a
tuniszi sós mocsarak kócsaglábaitól az Elefántcsontpart atlanti fövenyéig
húzódó sivatagi hátság meggondolja magát, és úgy dönt: mégsem kellek neki, hisz
nyugszik őbenne már épp elég csont, jobbak is, mint az enyém, erősebbek és
fehérebbek: robusztus beduinok, öreg tevehajcsárok, oroszlánok, gepárdok és
gazellák csontjai; tehát, amikor a psziché Afrikája elereszt, és makacsságom a
kiszáradt Csád-tó hófehér medrén is átvisz, mégis rátalálok a száműzött nő
titkos szívére, pontosabban arra, akiben a világ elől elrejtett titkos szív
dobog – és csak remélem, hogy a fantázia Szaharája lelkem mórját is oázishoz
vezeti egyszer; mert a titkos szívig elérni olyan út, amelynek nem lehet ára
még egy képzelt mór szomorú halála sem; a titkos szív ugyanis épp abban a
mellkasban dobog, ahol azok is élnek és repülnek, akik sosem éltek, és
szárnyalni sem tudtak soha; ahol azok is feltámadnak, akik meg sem haltak.
Abban a mellkasban, amely azt a szívszerű Grált őrzi, folytonos feltámadás
zajlik, s még ha nem is szül minden nap új gyermeket, az állapota mégis mindig,
minden reggel, minden este, minden napon: áldott. Ha pedig beteg? – nincsen
annál nagyobb rontás. A magamfajta rémülten ül az ágy rámpáján, míg a benne
szakadatlan vándorúton járó, szél cibálta mór, a fáradtan veszteglő tevék
mellett térdepelve, a meg nem talált, áhított nő Mekkája felé fordul, és
szőnyeg helyett keserű, átokhangú imára az arabosan forró, félőrült homokra
borul.
A létezők kellős közepén élünk aztán, amikor átlépek a
harminchármon, és rátalálok mégis; itt élünk, alighanem az egyetlen nem létező
udvar házában – ő meg én. Ám alig foglaljuk el ezt a házat, gyötrő fáradtság
tör rá; szomorúan lóg, mint az elsodort lobogó, az ágakon a lomb; megáll a
közeli patak, és a kandalló fölötti óninga; a meder kövein feltorlódik a víz,
és úgy tornyosul, akár a gát, amin nem tud már átfolyni az erdő, a falióra
mutatói közé pedig hálót sző a pók. Azt kéri:
– Hozz nekem kőrisbogárport.
Sok effélét kért korábban is, abban a rövid időben, amit együtt
töltöttünk a megtalálása óta; sok olyat, amit nem hittem; sok olyat, amit addig
nem találtam, de nem ez, nem a megszokás az oka, hogy meg sem lepődöm.
Kőrisbogárpor? – ilyenről még nem hallottam. De ha mégis, akkor se tudnám, mi
az, és mire való. S ha tudnám is, mire való és mi az, akkor sem hinnék benne,
ám ha a titkos szívtől jön a kérés, nem kell benne hinnem, nem kell értenem és
tudnom, mi és mire való, csak mennem kell, ahogy harminchárom évig felé is
mentem, ahogy most is ott vándorol az én Belső-Szaharámban a nálam kevésbé
szerencsés, tikkadt és bolond, egyedülálló mór.
Bármire van szüksége, csak egy kérdés marad: megszerzem, hiszek
benne vagy sem, használ vagy nem, megszerzem, de hol? És talán mert sosem
teszem fel azokat a kérdéseket, amelyek a miértre, a hogyanra, a mikéntre
vonatkoznak, talán hálából, talán bölcsességtől vezetve, erre az egyre mindig
megadja a választ; akkor is, ha nem kérdezem. Igen, azért, mert úgy vagyunk mi
együtt, hogyha azt kéri, fessem be az eget, akkor nem azt kérdezem, hogyan,
hanem csak annyit: milyen színűre?
Gyorsan hűl a teste, és azon morfondírozik: ha egyszer a bőre
lehűl, míg a testében megállíthatatlanul terjed a láz, akkor mi történik majd a
halálakor? Belül kihűl, míg a bőre felforr? Elparázslik három pillanat alatt?
Aztán úgy érezi, hogy eltörik a csuklója, és kéri: fogjam meg
erősen. Megragadom, de nem tudom, mit jelent: erősen. Minden erőmből? De hisz
akkor valóban eltörik. Végül csak tartom, ahogy Mózes karját tarthatták annak
idején, hogy a harc állása az új hazát kereső népnek kedvezzen, és épp csak
anynyira, amint a csukló gyöngesége engedi – és az erőtlenül csordogáló vér.
Hüvelykemmel érzem a pulzusát, a csuklója valóban egyre fagyosabb, és úgy
érzem, ha ez a pillanat, a titkos szív halálának pillanata, kibírnám azt is,
tartanám, míg csak élet marad benne, míg csak kering benne a lét emléke; úgy
érzem, ha meghalna, én halhatatlanná tehetném; és ahogy benne minden folytonos
feltámadásban áll, az is, ami meg sem halt még, úgy nekem is hatalmamban áll
feltámasztani őt, időben – jóval a halála előtt. Most.
– Ha átmész a fészeren, a hátsó ajtó küszöbe alatt találsz egy rég
halott kőrisbogarat. Azt törd össze, és hozd ide nekem, attól meggyógyulok.
Az ő hidege szalad végig ekkor a bőrömön.
Fogom még a kezét, mintha törött árbocot tartanék, és a tenyere az
elmúlás előtti pillanatban, a vihar előtti csöndbe kifeszített, hófehér
orrvitorla volna, a teste pedig elárvult hajó. Aztán veszem a kabátot, a
tűzhely mellől a gyufásdobozt, felhúzom a bakancsot, és kezemben a tűzvörös
viharlámpával, a kamrán át a fészerbe megyek. Lehúzva a fejem, óvatosan
kerülgetem a mennyezetről lógó levendulacsokrokat, ünnepi piroslással
csillognak a lekvárosüvegek, meleg és száraz a levegő, a talpam alatt megroppan
itt-ott az öreg hajópalló, s elborít a vargánya illata. A hátsó bejárathoz érve
lejjebb engedem a lámpát, hogy jól lássam majd a küszöböt. Este van, éjfél
körül jár az idő, alig néhány perce telt be a Hold, épp azelőtt, hogy
kőrisbogárport kért a fájdalmára, és a közelgő halál ellen, ezért az ajtó
túloldalán, a vakító fény mellbe vág. Néhány pillanatra megfeledkezem a
küszöbről, és a résbe szorult kőrisbogárról; kilépek az udvarra, lerakom a
lámpát, és behunyom a szemem; talán egy percre maradok így, míg a szemhéjakon
át megszokhatom az erős, egynemű és kérlelhetetlen fényt.
A házat amúgy erdő veszi körbe; olyan erdő, amiben szárítani való
gombát szedhetünk, a vaddisznók túrásaiból néha szarvasgombát is, a hegyoldal
tisztásain meg fekete áfonyát, a csarabosban, ott ahol tavasszal a nyírfajd
dürög, ősszel pedig édes bogyókat csipeget, hisz ősz van, majdnem nyár még, ám
amikor a fészer hátsó ajtaján kilépek, át a kőrisbogaras küszöbön, rideg és
kemény tél fogad: kútmély csönd és a hó vadsága.
A közeli tölgyerdőnek, és a távoli hegy fenyvesének pedig nyoma
sincs. Ráadásul nem a Hold fénye tükröződik a havon, hanem a Nap vet szikrákat
mindenütt. A titkos szív váratlan megbetegedése, haldoklása is valószínűtlennek
tűnik, annyira rémisztőnek, hogy félni sincs erőm, és most zsibbadásig srófolt
ostobasággal, ámulva és bámulva állok itt, azzal a gondolattal, hogy a ház
másik oldalán, a verandánál talán még mindig tart az ősz. És az erdő is áll? És
a Hold is telik? És mielőtt feltehetném a kérdést: miként lehetséges, hogy a
titkos szívbe – mint a kétely – fájdalom vegye be magát, hogyan lehetséges,
hogy a nő megbetegszik, áldottságát a halál ígérete túrja ki, amikor végre, az
életút felénél megtalálom, hogyan válhat lehetségessé itt, a fészer túloldalán
a Hold, az ősz és a tölgyerdő totális, maradéktalan hiánya, szóval, mielőtt
minderre rákérdeznék, ahogy végignézek a vakító, január végi sztyeppén, ahol
csak néhány kóró zörgő szára kandikál ki a hóból, ahol sármány se röppen,
mielőtt újra felvehetném a viharlámpát, mielőtt megkereshetném a korhadt küszöb
hézagjában a rég halott kőrisbogarat, feltámad a szél, az arcom lefagy, könny
szökken a szemembe, és a fészerajtó becsapódik.
Hiába kapok a kilincs után, már nem érem el, s valamiként tisztán
érzem: ez hiba. Lassú vagyok. Tudnom kellett volna valahonnan, hogy az ajtó
becsukódik, de én nem hagyhatom. Mert nem nyílik többé. A finom porhó egy
szempillantás alatt lábra kel, magasan és sűrűn száll, nem látok az orromig
sem, fogom a jeges kilincset, nyitogatom az ajtót, de az, amilyen könnyen
engedett ki, épp olyan makacsul tartja magát. Sebaj, gondolom, megkerülöm a
fészert, mert az ajtó nyilván beszorult, megkerülöm a házat is, épp ahogy a mór
kerülgeti a vágyaktól elvágó dűnét; előre megyek, a ház ajtaján menekülök
vissza, és elújságolom, hogy odakint váratlanul télbe fordult a hosszú ősz, nem
is akármilyen télbe, sőt, eltűnt az ezeréves tölgyerdő, abban a két órában tűnt
el, ágcsonkjaival, odvaival, madaraival együtt, amit a házban töltöttünk. Mi
több, eltűnt az éj is, és fényes, téli nappal lett belőle; és a Hold is eltűnt,
és hidegen ragyogó, alacsonyan delelő, a horizont felett fáradtan függeszkedő,
sápadt Nap ült a helyébe. Igen, megkerülöm a fészert, és a ház ajtaján megyek
vissza, és ha mindezt elújságoltam, ismét áthaladok a kamrán, a kamraajtón át
belépek a fészerbe, és belülről ismét kinyitom azt az ajtót, amelynek küszöbe
alatt a rég halott kőrisbogár teteme hever.
Veszettül kavarog a hó; úgy tűnik, a préri minden hópelyhe csakis
a fejemnél – mint rajzó méhek a lakatlan kas körül.