←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 2   »   Horgas Béla  –  Mese az irányított véletlenről
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1282

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Ma száz éve született apám. Mi hajt, hogy az alkalomba kapaszkodva rákérdezzek – és mire is voltaképpen? Nem is rá, nem is az időpontra, hanem a kapaszkodásra, a kérdezésre?
   A kérdező képzetei, irodalommal konstruált egész belseje, története előtekeredik akkor itt, mint a már hányszor kipécézett, metaforává mesélt papírkígyó: a gyerekkori kockaház sparheltjének hője hajtotta, és a félbevágott nyerskrumpliba szúrt pálcika körül ma is forog, többszörös spirál, zizeg a fülemben. Apám, az ezermester vasúti pályamunkás centenáriumának chipje talán, tolakszik elő képzeletemben védekező öniróniával a kép, beleakadva a Hűvösvölgyi úton mostanában megpillantott reklám-feliratba, melynek címsora így kecsegtet: „Minden, ami chip, minden, ami tuning!” Ha minden, kapok az ötlet után, akkor feltuningolhatnám-e ezt a technicizált korom tömkelegéből kitépett metaforát, hogy hátára húzódzkodva átkalimpáljak vele idők és terek határain, vagy meg is esett már velem ez az át ebben a pillanatban, már ott vagyok, s visz irányított véletlenem, mintha rajzolnék, huzigálnám ecoline-ba mártott tollamat, ecsetemet művásznon, papundeklin, rajzpapíron, akármin. Irányítom-e? Milyen mértékben? Tudható ez? Megközelíthető? Lévinastól tanultam, hogy az irracionális valójában felkínálkozik a tudatnak, s mindig valamilyen felfoghatóság mélyén világlik fel, ahová végül betagozódik, továbbá hogy: senki sem lehet irracionális akkor, ha tudja, hogy az.
   Én most nem tudom, de érzékelem a felkínálkozást – mint rést? Mert a tudatom alatt vagy a háta mögött egy készülő könyv, a Réskeresés képzete áll? Jó nyomon vagyok-e? S rólam van (lesz) szó (itt) vagy rajzolataimról? Jó esetben együtt a kettőről? Az együttről? A „felviláglásról”, ami bármilyen „felfoghatóságban” megjelenhet, s hogy melyikben, mikor, kit, hogyan érint meg, ki, hogyan érzékeli, ismeri fel, az véletlen volna? S ezt a felviláglót lehetne aztán irányítani, minimum befolyásolni, maximum kibontani, továbbvinni, összerakni-sodorni, fölépíteni szóban és képben? Megjeleníteni és élni általa? De hogyan, hogy valóban az legyen, ami felvilágolt (most világolt föl értelme ennek) vagy megpendült mint ős-zörej, megérintett mint ősbenyomás? Vagy az számít csak, hogy lesz-e valami a felviláglóból, kezdet lesz-e, mert ha igen, akkor mindenképpen benne lesz a létrejövőben és az már mindegy, hogy minek a kezdeteként? De benne lesz-e valóban, és mindegy-e csakugyan? S elég-e, ha azt válaszolom: nem tudom?
   Az „irányított véletlen” kifejezést az absztrakt festészet házatáján találtam, ahogy közelébe keveredtem a hatvanas évek elején. A módszertant megnevező szavakat alkalmasnak éreztem saját rajzolataim természetének, létrejöttének értelmező jellemzésére – ugyanakkor kétségtelen volt előttem, hogy az irányzat áramában született kifejezés mintegy új terepet nyit, fedelet ad a különböző jellegű, célú, szintű csúszások és csúsztatások, végső soron az amatörizmus relativizáló (hamis) tudatának legalizálására. Az „én így élem meg”, „nekem ez tetszik” különben természetes, csak az objektivizálásban torzuló gesztusára vagy ítéletére, amitől mindig, minden formájában, érzésben és gondolkodásban: irtóztam. Kandinszkij, az új irányzat megteremtője okkal figyelmeztetett a színek és formák céltalan vagy holt önállóságának veszélyeire: Ha elszakítjuk a Természettel összefűző kötelékeinket, és csak a puszta színek és absztrakt formák kombinációival törődünk, akkor végül olyan műveket hozunk létre, melyek pusztán dekorációk; legfeljebb nyakkendőnek vagy faliszőnyegnek alkalmasak.
   Az én amatörizmusom más mederben létezett, de sejtettem az esztétikai-erkölcsi jelenség gubancát. Képcsinálásaim történetének kanyargó szálán végigpillantva világosan látom most a fokozatok alakulásában belső vonzódásaim és a külső körülmények összeadódását, az egész máig tartó „képregényt” mint „felfoghatóságot”. Kezdetben tökéletes amatőrként csakis a kedvtöltés vezetett, jóleső játék volt a festés (mint gyerekeimnek a rajzolás), az irodalom elvontsága mellett boldogítóan anyagszerű. Pszichoterápiának sem utolsó. A szellemi helyénvalóság és a személyes körülhatároltság érzetével járt, a létben-világban kapaszkodó részegész egyén valódiságát dokumentálta. Fölhangoló volt a különféle kezem ügyébe kerülő, száraz és öreg deszkadarabokra, hulladékokra (például papundeklikre) festeni, a fa erezetének vonalait követve alakokat kitakarni olajfestékkel, vagy gyorsan száradó, könnyen kezelhető és hatékonyan fedő (a háztartási boltban olcsón kapható), ezüst és fekete kályhacsőlakkal, ami összefolyatva maga is eleven mintázatokat adott, és minimális irányítással, technikai beavatkozással antropomorf formákba rendeződött – nekem valahogy mindig antropomorfnak tetszett a kezem nyoma, ha mégoly absztrakt, netán mértani alakzatokból is épült meg a kép, beleláttam a külső emberi (természeti) formákat és a belső tartalmakat. Felső fokként Klee állt (és áll) előttem, akinek aktív vonalai egy négyzetet körülkerítve is önálló életet élnek. Az irányított véletlent kezdetben (még mindig ott vagyok), mikor könyvborítót festettem (például a Miféle mulatságok című verskötetemre), asszociációs kapcsolóként értelmeztem, amelyet működtetve mintegy meghosszabbítottam (s nem illusztráltam) a megírt szöveg világát. Jószerével mindig valamilyen írásomra gondoltam barkácsolás közben, vagy (az asszociáción is túl) egyenesen azt festettem, amit írtam. Egy központozatlan versben például (Félvad lények járkálnak itt) ez a három sor áll: absztrakt almafa gyümölcsei mint / cirkuszi labdácskák az év bűvészének ujjain / újabb lyukak szöggel beütve jajjaim – s a farostlemezre készült olajképen pontosan ez látható és a lyukakat csakugyan szöggel ütöttem be (az esztétikai minőségtől ez persze független). Aztán rákaptam, hogy a festményre, rajzra, kollázsra, széttépett és újragyártott, új háttérre fölragasztott képre egy-egy szót (a szemantikai gesztust), szövegrészt, némelykor egész verset „ráírjak”, mert reméltem, hogy az írás képként is hat (és az asszociációt is befolyásolja) – így sodródtam a ráírás és tépés saját személyemre szabott technikájához, ami írásaimra is visszahatott, alakította a nyelvet, a versek szótárát, de külön témaként is elém került, és elvezetett a szó és kép együtthatását rögzítő ilyesféle diagnózisokhoz: akvarelljeim jajgatását szemmel hallgatnom jólesik. Vagy: meztelen ráhasalás a versre. S ez már a kifejlet (nézés és hallás között merő alaköltés), de nem a jelen még. Csak jelzem itt, hogy íráshoz támaszkodó képzéseimet mindig könyvbe szántam, s ha naiv romanticizmussal is, de azt gondoltam, a kép nézője a szöveg olvasója. A képet a szó mögöttesére-mellettesére utaló motívumnak, melléküzemágamban keletkezett gyártmánynak éreztem, neveztem, éppolyan másodlagos rétegnek, toldaléknak, mint a különféle, műhelynapló-szerű jegyzeteket a versek és prózák mellett, alatt, után – ezek többnyire a rajzolatokhoz közvetlenül is kapcsolódtak, hozzájárultak a teljes jelentéshez. Ma ezt másként látom és vélem. Nincs járulékos elem, vagy minden az. Irányított véletlenem módszerét egész létezésemre, érzéseim és gondolataim, szándékaim és cselekvéseim egymást átható, nyitott működésére vonatkoztatom. Nincs melléküzemág – együttlét van, különbözőségek együttjátszása (jó esetben egysége), réskereső mozgás a valamelyest fölismert és remélt önazonosság medrében. A toldalékos prózák, jegyzetek persze önmagukban nem egészek, a képek viszont a formanyelv természetéből adódóan az aktuális funkciótól függetlenül, önmagukban is megjeleníthetnek esztétikai értéket. Túlzás volna? Aránytalan és bizonytalan rugaszkodás? Tévesztés? Lehetséges, de ha tuning, nincs másként. Az együtt pedig olyan kulcsszó, mely tárgyias tényt jelöl. De minőséget, főleg esztétikait, nem. Az önértékeléstől (és elemzéstől) óvakodva próbálok konkrétumokra mutatni. Múlt hétfőn a Mammut áruház alatti parkolóban rám támadó véletlen kihívását elfogadva verset írtam (Érzület a parkolóban) – ide irányítom:

a Mammut alatti szuper parkoló
hétfő délelőtt tizenegykor éppen
szonett-szülésre való vagy nem való
minek kérdeznem a homályló mélyben


s o r t  s o r  a l á mégsem úgy t a p o g a t v a
latolgatok de mire megyek ezzel
a vakvilágalkatrész-érzülettel
más és ugyanaz rése beszorítja

vonszolja csak az embert s megtörténhet
hiába szorongsz milyen buta szégyen
csak következmény vagy a derengésben

ne mondd paradox pária parvenü
polgár minden szó potom már keserű
mint hibiszkuszon a fekete tetű