Liget.org »
2009 / 2 » Horgas Béla
– Mese az irányított véletlenről
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1282
Ma száz éve született apám. Mi hajt, hogy az alkalomba kapaszkodva
rákérdezzek – és mire is voltaképpen? Nem is rá, nem is az időpontra, hanem a
kapaszkodásra, a kérdezésre?
A kérdező képzetei, irodalommal konstruált egész belseje,
története előtekeredik akkor itt, mint a már hányszor kipécézett, metaforává
mesélt papírkígyó: a gyerekkori kockaház sparheltjének hője hajtotta, és a
félbevágott nyerskrumpliba szúrt pálcika körül ma is forog, többszörös spirál,
zizeg a fülemben. Apám, az ezermester vasúti pályamunkás centenáriumának
chipje talán, tolakszik elő képzeletemben védekező öniróniával a kép,
beleakadva a Hűvösvölgyi úton mostanában megpillantott reklám-feliratba,
melynek címsora így kecsegtet: „Minden, ami chip, minden, ami tuning!” Ha
minden, kapok az ötlet után, akkor feltuningolhatnám-e ezt a technicizált korom
tömkelegéből kitépett metaforát, hogy hátára húzódzkodva átkalimpáljak vele
idők és terek határain, vagy meg is esett már velem ez az át ebben a
pillanatban, már ott vagyok, s visz irányított véletlenem, mintha rajzolnék,
huzigálnám ecoline-ba mártott tollamat, ecsetemet művásznon, papundeklin,
rajzpapíron, akármin. Irányítom-e? Milyen mértékben? Tudható ez?
Megközelíthető? Lévinastól tanultam, hogy az irracionális valójában
felkínálkozik a tudatnak, s mindig valamilyen felfoghatóság mélyén világlik
fel, ahová végül betagozódik, továbbá hogy: senki sem lehet irracionális
akkor, ha tudja, hogy az.
Én most nem tudom, de érzékelem a felkínálkozást – mint rést? Mert
a tudatom alatt vagy a háta mögött egy készülő könyv, a Réskeresés
képzete áll? Jó nyomon vagyok-e? S rólam van (lesz) szó (itt) vagy
rajzolataimról? Jó esetben együtt a kettőről? Az együttről? A „felviláglásról”,
ami bármilyen „felfoghatóságban” megjelenhet, s hogy melyikben, mikor, kit,
hogyan érint meg, ki, hogyan érzékeli, ismeri fel, az véletlen volna? S ezt a
felviláglót lehetne aztán irányítani, minimum befolyásolni, maximum kibontani,
továbbvinni, összerakni-sodorni, fölépíteni szóban és képben? Megjeleníteni és
élni általa? De hogyan, hogy valóban az legyen, ami felvilágolt (most
világolt föl értelme ennek) vagy megpendült mint ős-zörej, megérintett mint
ősbenyomás? Vagy az számít csak, hogy lesz-e valami a felviláglóból, kezdet
lesz-e, mert ha igen, akkor mindenképpen benne lesz a létrejövőben és az már
mindegy, hogy minek a kezdeteként? De benne lesz-e valóban, és mindegy-e
csakugyan? S elég-e, ha azt válaszolom: nem tudom?
Az „irányított véletlen” kifejezést az absztrakt festészet
házatáján találtam, ahogy közelébe keveredtem a hatvanas évek elején. A módszertant
megnevező szavakat alkalmasnak éreztem saját rajzolataim természetének,
létrejöttének értelmező jellemzésére – ugyanakkor kétségtelen volt előttem,
hogy az irányzat áramában született kifejezés mintegy új terepet nyit, fedelet
ad a különböző jellegű, célú, szintű csúszások és csúsztatások, végső soron az
amatörizmus relativizáló (hamis) tudatának legalizálására. Az „én így élem
meg”, „nekem ez tetszik” különben természetes, csak az objektivizálásban
torzuló gesztusára vagy ítéletére, amitől mindig, minden formájában, érzésben
és gondolkodásban: irtóztam. Kandinszkij, az új irányzat megteremtője okkal
figyelmeztetett a színek és formák céltalan vagy holt önállóságának
veszélyeire: Ha elszakítjuk a Természettel összefűző kötelékeinket, és csak
a puszta színek és absztrakt formák kombinációival törődünk, akkor végül olyan
műveket hozunk létre, melyek pusztán dekorációk; legfeljebb nyakkendőnek vagy
faliszőnyegnek alkalmasak.
Az én amatörizmusom más mederben létezett, de sejtettem az
esztétikai-erkölcsi jelenség gubancát. Képcsinálásaim történetének kanyargó
szálán végigpillantva világosan látom most a fokozatok alakulásában
belső vonzódásaim és a külső körülmények összeadódását, az egész máig tartó
„képregényt” mint „felfoghatóságot”. Kezdetben tökéletes amatőrként csakis a
kedvtöltés vezetett, jóleső játék volt a festés (mint gyerekeimnek a rajzolás),
az irodalom elvontsága mellett boldogítóan anyagszerű. Pszichoterápiának sem
utolsó. A szellemi helyénvalóság és a személyes körülhatároltság érzetével
járt, a létben-világban kapaszkodó részegész egyén valódiságát dokumentálta.
Fölhangoló volt a különféle kezem ügyébe kerülő, száraz és öreg
deszkadarabokra, hulladékokra (például papundeklikre) festeni, a fa
erezetének vonalait követve alakokat kitakarni olajfestékkel, vagy
gyorsan száradó, könnyen kezelhető és hatékonyan fedő (a háztartási boltban
olcsón kapható), ezüst és fekete kályhacsőlakkal, ami összefolyatva maga is
eleven mintázatokat adott, és minimális irányítással, technikai beavatkozással
antropomorf formákba rendeződött – nekem valahogy mindig antropomorfnak
tetszett a kezem nyoma, ha mégoly absztrakt, netán mértani alakzatokból
is épült meg a kép, beleláttam a külső emberi (természeti) formákat és a belső
tartalmakat. Felső fokként Klee állt (és áll) előttem, akinek aktív vonalai egy
négyzetet körülkerítve is önálló életet élnek. Az irányított véletlent
kezdetben (még mindig ott vagyok), mikor könyvborítót festettem (például a Miféle
mulatságok című verskötetemre), asszociációs kapcsolóként
értelmeztem, amelyet működtetve mintegy meghosszabbítottam (s nem
illusztráltam) a megírt szöveg világát. Jószerével mindig valamilyen írásomra
gondoltam barkácsolás közben, vagy (az asszociáción is túl) egyenesen azt
festettem, amit írtam. Egy központozatlan versben például (Félvad lények
járkálnak itt) ez a három sor áll: absztrakt almafa gyümölcsei mint /
cirkuszi labdácskák az év bűvészének ujjain / újabb lyukak szöggel beütve
jajjaim – s a farostlemezre készült olajképen pontosan ez látható és a
lyukakat csakugyan szöggel ütöttem be (az esztétikai minőségtől ez persze
független). Aztán rákaptam, hogy a festményre, rajzra, kollázsra, széttépett és
újragyártott, új háttérre fölragasztott képre egy-egy szót (a szemantikai
gesztust), szövegrészt, némelykor egész verset „ráírjak”, mert reméltem, hogy
az írás képként is hat (és az asszociációt is befolyásolja) – így sodródtam a ráírás
és tépés saját személyemre szabott technikájához, ami írásaimra is
visszahatott, alakította a nyelvet, a versek szótárát, de külön témaként is
elém került, és elvezetett a szó és kép együtthatását rögzítő
ilyesféle diagnózisokhoz: akvarelljeim jajgatását szemmel hallgatnom jólesik.
Vagy: meztelen ráhasalás a versre. S ez már a kifejlet (nézés és
hallás között merő alaköltés), de nem a jelen még. Csak jelzem itt, hogy
íráshoz támaszkodó képzéseimet mindig könyvbe szántam, s ha naiv
romanticizmussal is, de azt gondoltam, a kép nézője a szöveg olvasója. A
képet a szó mögöttesére-mellettesére utaló motívumnak, melléküzemágamban
keletkezett gyártmánynak éreztem, neveztem, éppolyan másodlagos rétegnek,
toldaléknak, mint a különféle, műhelynapló-szerű jegyzeteket a versek és prózák
mellett, alatt, után – ezek többnyire a rajzolatokhoz közvetlenül is
kapcsolódtak, hozzájárultak a teljes jelentéshez. Ma ezt másként látom és
vélem. Nincs járulékos elem, vagy minden az. Irányított véletlenem
módszerét egész létezésemre, érzéseim és gondolataim, szándékaim és cselekvéseim
egymást átható, nyitott működésére vonatkoztatom. Nincs melléküzemág –
együttlét van, különbözőségek együttjátszása (jó esetben egysége), réskereső
mozgás a valamelyest fölismert és remélt önazonosság medrében. A toldalékos
prózák, jegyzetek persze önmagukban nem egészek, a képek viszont a formanyelv
természetéből adódóan az aktuális funkciótól függetlenül, önmagukban is
megjeleníthetnek esztétikai értéket. Túlzás volna? Aránytalan és bizonytalan
rugaszkodás? Tévesztés? Lehetséges, de ha tuning, nincs másként. Az együtt
pedig olyan kulcsszó, mely tárgyias tényt jelöl. De minőséget, főleg
esztétikait, nem. Az önértékeléstől (és elemzéstől) óvakodva próbálok
konkrétumokra mutatni. Múlt hétfőn a Mammut áruház alatti parkolóban rám támadó
véletlen kihívását elfogadva verset írtam (Érzület a parkolóban) – ide
irányítom:
a Mammut alatti szuper parkoló
hétfő délelőtt tizenegykor éppen
szonett-szülésre való vagy nem való
minek kérdeznem a homályló mélyben
s o r t s o r a l á mégsem úgy t a p o g a t v a
latolgatok de mire megyek ezzel
a vakvilágalkatrész-érzülettel
más és ugyanaz rése beszorítja
vonszolja csak az embert s megtörténhet
hiába szorongsz milyen buta szégyen
csak következmény vagy a derengésben
ne mondd paradox pária parvenü
polgár minden szó potom már keserű
mint hibiszkuszon a fekete tetű