Liget.org »
2009 / 2 » Jámborné Balog
Tünde – Az halakrul
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=1281
1.
Kecsege
„...kecsege jegyez nagy ebédet is.”
Krúdy Gyula: Álmoskönyv
Hol vett maga kecsegét? nézett a kezemben tartott hosszú orrú halakra
Szindbád olyan pillantással, amilyennel a házieb kíséri a levesből kiemelt
velőscsont útját a fazéktól a tálcáig, ahol glédába állított pirított
kenyérszeletkék várják. Ez a halak királynéja, csettintett nagyot
hüvelyk és középső ujjával – mintha én nem tudnám! – de régen ettem
utoljára kecsegét citromos mártásban, sóhajtott, azután rákönyökölt a
viaszosvászonnal letakart öreg konyhaasztalra, és figyelte, hogyan hasítom fel
és belezem ki a halakat, közben pedig hallgatta válaszomat a halászról, aki egy
hónapban kétszer-háromszor is megjelenik kis furgonjával a Vizes utca Sugárút
felőli sarkán, dudál egyet-kettőt, és a környék asszonyai szájról-szájra adva
hamar hírül viszik, hogy megjött!, itt van!, hozott harcsát és pontyot,
márnát és sütni való keszeget.
Nem súlyra adta a halat, hanem darabra, a keszegeket tucatra, és nem kért sokat
értük. Mogorvának látszó, borostás képű ember volt, de a kuncsaftjaival
el-eltréfálgatott. Mondták, hogy egy szigeten lakik, közel a folyó
torkolatához, egyedül a maga építette kunyhóban, az autóját meg a parton, a
faluban tartja egy fiatalasszonynál, az hébe-hóba kimossa a holmiját, főz neki
valami rendesebb ételt, és a rossz nyelvek szerint vacsora után magát tálalja
fel édességnek. Ma már senki sem tenné ezt szóvá, ha így lenne is, akkor
azonban még nyárspolgári erkölcsök divatoztak, a mindenható főemberek
Kárpát-medence szerte titokban csalták a feleségüket, még a rosszlányokat is
munkára fogta a rendszer.
Kecsegét ritkábban hozott a halász, és amikor először megláttam a lapos
vesszőkosárban sorakozó, őshalformájú jószágokat, nem akartam elhinni, hogy a
Marosból valók. Apámtól mindig azt hallottam, hogy a kecsege kizárólag
kristálytiszta vízben él meg, és ahol ennyi szennyet engednek a folyókba, mint
mifelénk, onnan hamarosan eltűnik, a Marosból meg már rég kipusztult. Apám
szaktekintély volt halügyben, mindent tudott a vizek élőlényeiről, amit tudni
érdemes, a horgászat volt a szenvedélye, de úgy látszik, a kecsegékről mégsem
tudott mindent. Lehet, hogy idővel ők is változnak? Letesznek a faksznikról és
megszokják a piszkos vizet, mint az ember a morális zűrzavart, vagy apám
becsülte le a gyorsfolyású Maros öntisztuló képességét. Ilyesmiket magyaráztam,
amíg megpucoltam a kecses jószágokat, jóllehet tudtam, hogy Szindbád nem
kedveli az okoskodó nőket, és jobban érdekli a kecsegék gyomorbéli jövője, mint
élővízi múltja. Mi lesz belőlük? Főzi? Süti? Milyen fűszert használ? kérdezte
felvillanyozottan szimatolva, és pillantása ide-oda cikázva követte a kés
útját, ahogy bevagdostam a halak hátát, nehogy szétrepedjenek, amikor
gerinchúrjuk a hőtől összezsugorodik. Ki is húzhatnám, ahogyan a szakácskönyvek
tanácsolják, nekem azonban tetszenek feltekeredve: úgy néznek ki, mintha csigák
lovagolnának rajtuk.
A kecsegéket, miután sóban álltak egy darabig, tepsibe teszem és megsütöm. Ha
készek, azon forrón fokhagymás-petrezselymes vajat kenek rájuk – a parázs
halhús, mint a spongya szívja magába a keveréket –, és már lehetne is enni,
mondom Szindbádnak kegyetlenül, ezekre azonban más jövő vár, hidegtálon végzik,
nagymama nagy pecsenyéstálján, aminek a közepére fenyőrigó van festve őszi
erdőszélen, pirosló éggel a háta mögött. Nem egészen halnak való, hosszúkás,
fehér porcelánon vagy pláne ezüstön jobban mutatnának, olyanom azonban nincs. Vendéget
várok estére, Szindbád, ezekről a kecsegékről ne is álmodjon, kaphat egy tányér
tegnapi tarkapaszuly levest, mi is azt ebélünk máma.
A kecsegéket, amikor majd kihűlnek, ujjnyi darabokra vágom, és halformára
rendezem vissza a tálra, orrukkal-farkukkal együtt. Keménytojás- és
paradicsomszeleteket teszek közéjük, meg gombát, savanyú uborkát, körülrakom
citromkarikákkal és az egészet leöntöm aszpikkal. Az őshalak mint
borostyánkőben fosszilis rovarok, kecsesen fekszenek a kocsonyába dermedt
testtel, mozdulatlanul várják, hogy elkészüljön hozzájuk a majonéz mustárral,
citromlével és apróra vágott, illatos kaporral.
Szindbád nem kér a tegnapi levesből, és mire asztalhoz ülünk, már meszsze jár.
Nem tudja, hogy kitalálom: a tiszavirágot virágzó folyó partjára megy
megkeresni a halász kedvesét. Reméli, hogy kecsegét kap nála vacsorára.
2.
Ezeregy keszeg
„...az apró halak olyanok, mint a női szeszélyek...”
(Krúdy Gyula: Álmoskönyv)
Ezerszer láttam anyám fürge ujjai között ficánkolni a kést; pengéjén és a
lándzsahegy formájú halakon vízparti rőzseláng vagy az udvari lámpás fénye
táncol. Anyám karja színezüst a rátapadt halpénzektől, karcsú mutató és
hüvelykujjával szakszerűen tépi ki a halfejekből a rózsás kopoltyúlemezeket.
Még néhány gyors villanás: a kígyózó halbelek gubanca is kiomlik a pléhtálcára
a gyöngyházszín hólyaggal együtt, majd az irdalás jön, és mire megjelenik a
feketéllő füzek vagy a fásszín fölött a ficánkoló hold, finom, fehér sóban
megpörgetve az utolsó keszeg is a tálba kerül.
A halpucolás visszatérő késő esti foglalatossága volt anyámnak, mert apám és öcsém
mindig sötétedéssel tért haza a vízpartról. Fáradtan és vidáman, farkaséhesen
jöttek, horgászbotokkal, kiürült csalis dobozzal, összecsukható székkel, merítő
szákkal fölszerelkezve. Ez utóbbi, a bambusznyelű, erős selyemfonalból neccelt
szák volt a legfontosabb, arra kellett, hogy legyen mivel kiemelni a nagyhalat,
ha Fortuna horgukra küldi, ám a zsákmány legtöbbször apróhal volt; lapos,
bronzszínű aranykárászok, tőrpenge formájú koncérok, rózsaszínű jászhalak,
púposhátú dévérek, pironkodóan vörös uszonyú keszegek, s csak nagyritkán akadt
egy-egy méretes ponty, mert a méreten alulit apám a nőj nagyobbra
szavak kíséretében szertartásosan viszszadobta. A nagy ellenfél pedig, akire
egész életében vadászott, a vizek vénje, a százéves harcsa ravasz volt és tapasztalt,
s ha közel is ment apám csalihalához, amint bajsza megérintette a horogra
tűzött küszt vagy rémülten csapkodó veresszárnyút, azonnal megorrontotta a
veszélyt, és egyetlen farkcsapással összekuszálva horgot, zsinórt, pedzőt, az
egész horgászkészséget, már el is tűnt a holtág iszapos mélyén.
Anyám sült halát úgy ettük, mint a pattogatott kukoricát vagy a pörkölt
napraforgómagot: nem tudtuk abbahagyni, amíg volt az asztalon. Nem kellett vele
szöszmötölni, szálkát keresgélni, szőröstől-bőröstől, mindenestül faltuk, mert
valamennyi porcikája, a feje, uszonya, farka ropogósra sült, csupán gerincének
fehér gyöngysora maradt utána hírmondónak.
Ha a halak elegendő ideig pihentek már a sóban, anyám, – az ezeregy éjszaka
szakácsnője – paprikás lisztbe forgatta-ütögette csillogó testüket, és
serpenyőbe tette őket. Ám ezek a halak nem emelték ki fejüket a forró olajból,
és nem szólaltak meg emberhangon, mint mesebeli társaik, hanem beletörődve
sorsukba, némán hagyták magukat barnára sütni.
Mik ezek? nézegeti Szindbád gyanakodva a sistergő olajban bukdácsoló
arasznyi halakat, bár közben orrlyukai tágra nyílva szívják be az ingerlő
illatot, a sülő hal semmivel össze nem téveszthető jó szagát, kifosztotta
az akváriumot?
Menjen innét, Szindbád, mondom neki mérgesen, ebből ugyan nem eszik, ez nem
magának való. Az apró szálkák lecsúsznak a torkán, s ide-oda vándorolnak, aztán
éjszaka majd azon kapja magát, hogy mindenféle fájdalmat érez elmúlt dolgok
miatt, amelyekről már azt hitte, rég elfelejtette őket. Süttessen meg egy
kecsegét vagy süllőt a halászcsárdában, azok nagyobbak az én halacskáimnál, jó
étvágyat kívánok hozzájuk! Közben kiszedegetem a halakat a
papírszalvétával bélelt tálra. Szindbád sóvár kutyaszemmel figyeli, hogy nő a
halom. Pontosan úgy rakom a sült keszegeket egymásra, ahogy anyámtól tanultam,
mint a palacsintát, egyik sort merőlegesen a másikra, kazalnyi van már az
asztal közepén. Állok a tűzhely mellett, az olaj fröcsköl és sistereg, ahogy a
rózsaszínű lisztbundába csomagolt halakat beleteszem. Szindbád – látom a szemem
sarkából – énrám les, észreveszem-e, ahogy elemel egyet-egyet a tálról, egyik
kezéből a másikba kapkodja és közben fújkálja, mert forró, azután beleharap és
két falással eltünteti a bűnjelet, de engem nem csap be, mert arcán megjelenik
az az alig észrevehető ellágyulás, ami férfiaknál az elégedettség jele, és
csupán valami jóízű étek képes előcsalogatni. A nyakkendő ilyenkor előbb-utóbb
letekeredik a gallér alól, belekígyózik a kabátzsebbe, a felső inggomb
kigombolódik, a homlok simább lesz, a vadászó kandúr-pillantást felváltja a
doromboló macskáé, és az addig ügyesen behúzott, kezdődő pocak is előtűnik.
Szindbád nem várja meg, hogy elforduljak, immár nyíltan és kendőzetlenül,
szemem láttára is a tál felé nyúlkál.
Messze, a Lúdvári erdő kubikgödreiben fürdőzni kezd a hold, nagyokat csapdos
ezüst farkával és rákezdenek esti koncertjükre a békák. Varangyok kórusa
brekeg, az unkák üvegharang-hangja ezeregyedszer is elhal a fekete éjszakában.
Ha te visszatérsz, visszatérünk mi is. Ha te hű maradsz, hívek maradunk mi
is, ismétlik el süllöngő halaim a serpenyőben az ezeregyéj halacskáinak
szavát, felemelve fejüket a szétnyíló fal felé, ám egyetlen pillanatra
megjelenő anyám nincs már sehol, a rés nesztelenül összezárul. Régi,
megfeketedett nyelű villájával átfordítom a keszegeket, hogy megpiruljon a
másik oldaluk is.
3.
Rácponty
„Ponty (-ot enni): szerelmeseknek élvezet.”
(Krúdy Gyula:Álmoskönyv)
Az élet álom, szólalt meg Szindbád mélabús arccal, és a Trabant
csomagtartójából kiemelt egy halat. Ősz volt, a Vizes utca fái talpig aranyban
álltak, a hepehupás járdákat zörgő avar borította, amilyenről Z. álmodott a
nosztrai fegyház jeges falai között, és az ónszínű égen, magasan, a felhők
fölött láthatatlan darvak húztak délre, csak jajszóként hangzó krúgatásuk
árulta el őket.
Szindbád hala tűponty volt, legalább két kilós, a háta felpúposodott, mint az
altamirai bölényeké, és a fólián át is látszott, hogy szinte teljesen csupasz,
alig néhány zöldes fényű pikkely árválkodik a gerince mentén és a farka tövén. Már
a halpénzből is kifogyott? kérdeztem csúfondárosan, pedig én is ilyet
választottam mindig a halárus zsúfolt akváriumából, az oxigénért kapkodó,
tülekedő halak közül, könnyebb pucolni a dúspikkelyes nyurgapontyoknál, és nem
iszapízű, mint a tavi potykák. Szindbád elengedte a füle mellett
csipkelődésemet, és felém nyújtotta ajándékát. A hal nagyot rándult, majdnem
kicsusszant a keze közül, csapott egyet a farkával, kopoltyúja szomjasan
kinyílt, majd reményvesztetten visszazárult. Rácponty, sóhajtott a
hajós, megszorongatva kissé a renitens jószágot, száz éve, hogy utoljára
ráchalat ettem, friss dunai pozsárból egy vízivárosi korcsmában. Amíg
elkészült, kimentem a konyhába a szakácsnéhoz – Szindbád arcán a mélabút
ábrándos kifejezés váltotta fel – javakorabeli asszonyság volt, nem viselt
harisnyát, csupasz lábikrája térdig kilátszott a korcba tűzött szoknya alól.
Kiméljen meg a részletektől, Szindbád, vágtam közbe, ugye, nem
képzeli, hogy rácpontyot sütök magának, miközben a kalandjaival traktál?
Különben is, mindszent havában járunk, maholnap halottak napja lesz, hol veszek
ilyenkor paradicsomot és zöldpaprikát? Az ótemplom felől újabb darvak
íveltek át a fejünk felett, nyomukban hideg szélroham söpört végig a tarajos
úton, felkapta a száraz leveleket, és zörögve sodorta a Sugárút felé. Csupán
annyit akartam mondani, hogy jó rácpontyot csak azok az asszonyok tudnak
készíteni, akik túl vannak az első fiatalságukon, mint a vízivárosi szakácsné,
nézett rám ártatlanul Szindbád, kezembe nyomva a halat, és a csomagtartóból
zacskókat szedett elő, amelyekben vastag húsú sárga, és kajla méregzöld
paprikák zöldelltek, valamint harsányan pirosló paradicsomok kellették magukat.
Elámultam, mert abban az időben még nem borult fel az évszakok rendje, ősszel
nem lehetett friss zöldséget kapni. Tudom, hogy maga nem szeret ilyesmit
hallani, fogott Szindbád a magyarázkodáshoz, de az igazság az, hogy valaha,
csacska ifjúságom idején egy bolgárkertész asszonyának is csaptam a szelet a
Kisorosz utcában, és idejövet elkanyarodtam arrafelé. Ovális arcú, barna bőrű
nő volt, mint azok a szerecsen Máriák a templomukban, különös érzés volt fehér
hajjal látni. Sokáig idézgettük emlékeinket, végül megkérdezte, hogy jutott
eszembe ennyi év után meglátogatni. Azt hazudtam neki, hogy múlt éjjel vele
álmodtam, egy virágzó cseresznyefa alatt álltunk hófehér szirmokkal behavazva,
mire felsóhajtva kivitt az üvegházba, és megszedte nekem a paradicsom- és
paprikatöveit. Ezek az utolsók idén, Szindbád, mondta elérzékenyülten, titkon
magának tartogattam, ígérje meg, hogy máskor is eljön.
A rácponty elkészítése elég sok pepecselést igényel, ám megéri, mert
feledhetetlen látvány, amikor a tűzálló tál tavában krumpli-, hagyma-, paprika-
és paradicsomkarikákon úszik peckesen a hal, immár a hal-örökkévalóságban,
belseje fűszerezve és megtöltve, oldala irdalva, réseiben cakkos füstölt
szalonnaszeletek tarajosodnak fehéren, frissen őrölt bors, feldarabolt hagyma
birizgálja szemünket bő könnyezésre, és ingerel heves tüszszentésekre.
Rotyog már az alufólia alatt az étel, tömény, nyári illatok törnek elő a
sütőből, az időközben hazaérkező Z. szimatolva dugja be fejét a konyhaajtón:
Csak nem lecsó? Olyasmi, bólintok, csakhogy egy szép nagy
potyka is evickél benne. Siess, ma Szindbáddal vacsorázunk. Z. pálinkáspoharakat
vesz elő Ésvica kredencéből és Szindbád előhúz valahonnan egy palack
szilvóriumot, szegény Desirée pátriájából való, a rác mennyországból, egy
régi barátném ajándéka, mondja, miközben kint még jobban megerősödik a
szél, bele-belesüvölt a kéménybe, a bádogszín ég elsötétedik, az ablakon
alábbhagy az esőcseppek kopogása, fehér pelyhek kezdenek szállongani, egy-egy
pillanatra megtapadva az üvegen, mielőtt elolvadnak. Hasogat a térdem,
fagyni fog, dörmögi Szindbád a bajusza alatt, kifázott még hajós koromban, s
azóta oly bizonyossággal jelzi az időváltozást, mint a dunsztosüvegbe zárt
levelibéka, vagy az öreg asszonyságok dereka a libapelyhes dunyhák alatt.
A hal énekelni kezd a sütőben, leveszem róla az ezüst fóliát, megöntözöm egy
nagy csupor tejföllel, azután visszatolom a tálat még fertály órára, hogy szép
barna kéreg süljön rá, mialatt húsába beleivódnak és megszelídülnek a nyár
harsánypiros és haragoszöld emlékei.