Leültem ott a mászófával szemben
az agyonfirkált, fogyatékos padra,
és a zsebemben tárolt papírlapra
leírtam, hogy leültem; a mászófa
néptelen volt, mormogott a délelőtt;
tompa zajok verődnek azóta is
tollam alá; most vad mentősziréna
vág ösvényt éppen, és ahogy elhal
s újra zümmög a csöndes jelen idő,
csak nézem kezemet a golyóstollal,
hogy mit akart ezzel a „leültem”-mel
az imént fénylő pillanatban, mikor
leültem itt a mászófával szemben,
és szememben nemcsak az őszi táj
sárga-vörös betűi, ugráló, víg
feketerigókkal, de megjelentek
az időmúlás vasdrótból hajlított
vonalai, hogy összeforrjon végre
milliárdnyi rész; vagy hiábavaló
kísérletezés volna ez az egész,
amit egy napokkal későbbi mostban
rángatok ide, s megragadhatatlan?