←Vissza

 

Liget.org   »   2009 / 1   »   Peterdi Nagy László  –  Csicsikov újabb kalandjai
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=4

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Az orosz stratégiai bombázók a Karib-tenger felett gyakorlatoznak, az Északi Flotta a Földközi-tengeren kóborol. A grúz hadsereget szétverték, az Északi-sark jegébe jó mélyen letűzték az Oroszországi Föderáció felségjeleit. A legfontosabb hír azonban mégiscsak az, hogy két színházi előadásra hónapok óta nem lehet jegyet kapni Moszkvában. A sokféle művet játszó Ifjúsági Színházban Tom Stoppard új darabja (The Coast of Utopia) megy, saját rendezésében. A túlsó part címen fordítható mű a Herzen vezetésével Nyugatra menekült orosz emigráció drámáját jeleníti meg, s ebből vezeti le a mai orosz liberalizmus dilemmáját. De van egy másik megközelítés is: a cseppnyi Tabakerkában (Dohányos szelencében), Oleg Tabakov magánszínházában a Holt lelkek Bulgakov utáni első, igazán jelentős dramatizálása látható. A nagy érdeklődés pedig nemcsak Mindaugas Karbauszkisz litván rendezőnek és a színész Szergej Bezrukovnak szól, hanem egy új, érdekes mai hősnek, az általa megszemélyesített Csicsikovnak. Egy mai orosz kapitalistának.

    Ebből is látható, hogy a világ legnagyobb országában milyen ütemben folyik az államszocializmus konvertálása, most éppen - államkapitalizmussá. „Meghalt a király, éljen a király!”. És látható az is, hogy nem megy nagyon könnyen ez sem. Van, amit hozzá kell hazudni. Például azt a pikáns benyomást kelteni, mintha kezdődnék újra elölről az egész.

 

 

Játék és valóság

 

1989 forró júliusában történt, alig egy hónappal a Népi Küldöttek Kongresszusa után, amely lelkesen megerősítette Gorbacsovot, és jóváhagyta a peresztrojka programját. Úgy tűnt, ezzel a mesterien rendezett színjátékkal, amelyet a rádió és a tévé két héten át „élőben” közvetített, sikerült leengedni a „fölösleges” feszültséget: a felülről irányított reformok most már kézben tarthatók. A Nyezaviszimaja Gazeta későbbi sztárja, Szergej Parhomenko akkor még a Tyeatr című folyóiratot tudósította - egészen eredeti formában. A kongresszust egyfajta misztériumjátéknak fogta fel. Gorbacsov játszotta a Nagy Reformert, Szaharov professzor volt a Megdicsőülő Szent, a párt funkcionáriusai pedig a Gonoszok Kórusát alakították. Az igencsak mérsékelt példányszámban megjelenő szakfolyóiratot egymás kezéből kapkodták az olvasók. A fiatal kritikus ráérzett a helyzet lényegére: az élet és a színjáték a reneszánszban és a karneválban - no meg Mihail Bahtyin Rabelais-ról írott könyvében - annyiszor megcsodált összeolvadására.

    A helyzet az óta is, egyre csak „fokozódik”. Tudjuk, még a Patyomkin páncéloson sem ideológiai okokból, hanem a zsizsikes borsó miatt tört ki a lázadás. A peresztrojka kezdetén is ez volt a helyzet. A kuznyecki szénmedence egyik kisebb bányájában, Mezsdurecsenszkben műszak után nem tudtak tisztességesen megmosakodni az emberek, mert nem volt szappan. Erre sztrájkba léptek. Ettől ők ijedtek meg ugyan a legjobban, de a lavinát megállítani már nem lehetett: egymás után álltak le a Kuzbassz bányái, és nyomukban Donyec, Karaganda, Vorkuta, Szahalin. A „felülről” jövő reformok „alulról jövő” népi megmozdulásba csaptak át. A szibériai bányászok ráéreztek a média jelentőségére. Gondosan ügyeltek például, hogy bár már régen nem dolgoztak lent a bányában, mindig munkaruhában és szénporos arccal vegyenek részt a gyűléseken és tüntetéseken. Fejükön sisak, a lábukon nehéz bakancs, gumicsizma. Estére kelve meggyújtották a bányászlámpákat, úgy rajzottak ki a főtérre, a Lenin szoborhoz. Kellett ennél forradalmibb munkásosztály?

    A kapitalizmus markírozása azonban kicsit több szakértelmet igényel. A magyar olvasó töviről-hegyire ismeri már a moszkvai banditák és prostituáltak, meg a korrupt hivatalnokok világát Az orosz szépség szakértője, Viktor Jerofejev, meg Pelevin és Szorokin műveiből. Ljudmila Ulickaja regényeiben ízelítőt kapunk abból is, hogyan éli meg az értelmiség, hogy ezek az urak és hölgyek lettek az élet urai Oroszországban. De még mindig hiányzik a képről valaki. Nem is olyan régen mindannyian együtt üldögéltek a Jerofejev megénekelte lakótelepi konyhákban, és késő éjszakába nyúló teázás közben vitatták meg ország-világ dolgait. Néhányuknak sikerült még idejében privatizálni a mozit és a kultúrpalotát. Nyilvánosan most mindenki őket szapulja. De azért tőlük várja a kenyerét. És ez még a legártalmatlanabb ellentmondás azok közül, amelyekbe évszázadok óta bele szoktak pusztulni az ország valamirevaló emberei.

    I. Péter óta, akinek arcképét Putyin az íróasztala fölé akasztotta, Oroszország továbbra is hanyatt-homlok menekül a nyugat-európai kapitalizmus elől. Közben mégis onnét várja a megoldást minden problémájára. A legegyszerűbb megoldás, hogy mindig minden népvezér, első titkár és cár feltétlenül reformer, sőt forradalmár legyen. I. Miklós, aki kivégeztette a dekabristákat, vérbe fojtotta a lengyel és a magyar felkelést, és megrendeztette Puskin párbaját, remekül mulatott A revizor bemutatóján. „No, mindannyian jól megkaptuk, de főként - én!” - jelentette ki őfelsége, és elégedetten dörzsölgette a tenyerét. Egy igazi posztmodern szerző ma már fel sem veszi az ilyesmit. Természetesnek tartja, hogy a színházban még a koronát viselő nézők is játszanak. Szegény „kisorosz” Gogol azonban, akit legjobb barátja, Puskin is csak „a mi hoholunknak” becézett, nagyon megijedt ennyi vérfagyasztó cinizmustól. Tudta ugyan, hogy trónra lépésekor az ifjú cár kocsit küldött a száműzött Puskinért, és személyes „cenzorának” szegődött. De ismerte a pórul járt polgármestert is, aki egy „nyavalyás firkászt”, egy „rohadt liberális sátánfajzatot” átkoz a darab végén. Egy olyan városban, ahonnét még váltott lovakkal is csak nyolc nap alatt érhető el a határ.

    Ez a körülmény a Holt lelkek első kötetének végén merül fel, amikor a város urai arról suttognak, hogy Csicsikov francia kém, netán maga Napóleon. Nem is olyan nevetséges dolog ám ez! Az ügyeletes cár az orosz fegyverek győzelmét Napóleon, Hitler, vagy akár csak a grúzok felett mindig a maga történelmi küldetésének igazolására, a rendszer propagálására használja fel. Erre épül a bátor orosz katona, a paraszti-nemesi összefogás és az erős állam ideológiája. A nép tudatában Napóleon a nagy felforgató lett, paródiája az egész polgárosodásnak, megtestesítője az önző és önhitt materializmusnak és istentagadásnak, a burzsoá kapzsiságnak és szerzésvágynak. A Napóleon-ellenesség, a benne megfogalmazódó nyugati, kapitalista embereszmény elutasítása még sokkal később, Tolsztojnál is feltűnik, főként a Háború és békében. Most meg a parlamenti pártok nagyobb részében, a kommunistáknál és az állampárti „medvéknél” látjuk viszont. Napóleont mindenki a személyes ellenségének érezte, akárcsak a telefonbeszélgetések idejét mérő automatákat a nyugdíjas nénik. De a Csernyigovi kormányzóságból érkezett fiatal egyetemi oktatót szintén valami olyasmi érdekelte, mint a gyakorlatias császárt annak idején: hogyan lehetne elfoglalni ezt a gazdag földet? Így, ahogyan van.

    A „közel-külföldről” jött emberek persze, nem nagyon válogathatnak. Puskin udvari történész úr, az egészen más. Az ő dédnagypapája csak etióp rabszolga volt, akit ajándékként hoztak Oroszországba. Gogol azonban - „hohol”, „kisorosz”. Az ilyeneknek bizonyítani kell! Mivel a birodalom legfőbb letéteményese a cár, hát elsősorban őmellette kell hitet tenni. Ő - jót akar! A Válogatás a barátaimmal folytatott levelezésemből című tanulmánykötetből az derül ki, hogy Oroszország nem a cári rendszer strukturális bajaitól szenved, csupán a hivatalnokok, a középszintű apparátus tagjainak személyes ostobaságától és korruptságától. Vagyis a rendszer reformálható. „Ki a hibás: mi vagy a kormány?” - teszi fel a kérdést a szerző. És a válasz: „A kormány hibátlanul működik. Erről tanúskodik a megjelent határozatok tömege, a rendeletek, a törvények, a különböző intézmények, a felépült házak és a kiadott könyvek sokasága, a különböző humanitárius, szociális és népjóléti intézmények, közöttük sok olyan, amely más országokban egyáltalán nem is létezik. Rendeletekben és határozatokban nincs hiány. Az a baj csupán, hogy a mi minden hájjal megkent csalóink és korrupt hivatalnokaink ki tudnak játszani minden rendeletet. Számukra egy új rendelet csupán lehetőség a megtollasodásra. Ahová csak nézek, azt látom, hogy a törvények alkalmazóiban és végrehajtóiban van a hiba, vagyis - bennünk.”

    És ha konkrét példa kell: „Az orosz színházak vezetését kis kaliberű csinovnyikok tartják kezükben. Ezeket színházi tikároknak nevezik. Hogy honnét jöttek ezek, nem tudni. Egyszer csak itt vannak. És szüntelenül a maguk fontosságát bizonygatják. Fokról-fokra a kezükbe vesznek mindent. Akár egy láthatatlan molypille, ezek a titkárok maguk alá rendelnek minden színházi funkciót, és az elhívatott vezetőket is maguk alá gyűrik, lehetetlenné teszik. Az én Hlesztakovom senki ezekhez képest.”

    Egy szó, mint száz, alaposan meg kell itt reformálni mindent, ha azt akarjuk, hogy minden maradhasson a régiben! És ha az „elhivatott vezetők” nem boldogulnak, jöjjenek akár a „rohadt liberális sátánfajzatok”! Előbb-utóbb főrendezők és igazgatók, rektorok és dékánok lesznek ők is, gondolhatta I. Miklós, amikor vörösre tapsolta tenyerét a Revizor bemutatóján. És igaza lett. Akkor ugyan a szerző ijedtében Rómába szökött. Nemsokára levélben kérte azonban az uralkodót tartózkodása költségeinek fedezésére. És az, bizony, jócskán elhúzódott. Egy ilyen nagy ország megreformálásakor sok mindent végig kell gondolni! Meg kell írni a Holt lelkek első, majd második kötetét, és az erkölcsi újjászületés többi nagyszabású programját is. Tizenegy évig csiszolgatta, javítgatta még A revizor szövegét, a próbákon is. Az utolsó variánsban ő maga is megjelenik a színen, hogy „megmagyarázza” a komédiát. „Az volt a célom csupán, hogy a fennálló rendet eltorzító néhány túlkapást a nevetés megsemmisítő hatásának tegyek ki”. Pedig élete végéig nem kapott tisztességes hivatalt.

    Gogolról írott könyvében Nabokov megemlíti, hogy a 19. század hetvenes éveiben - tehát vagy negyven évvel a komédia bemutatója után - egy orosz politikai emigráns, aki a Stoppard darabjában bemutatott körhöz tartozott, össze akarta hozni Marxot a szibériai száműzetésben élő Csernisevszkijjel. A Földrajzi Társaság tagjának adta ki magát, úgy indult el Szibériába, hogy megszöktesse. De csak Jakutszkig jutott, ott lefülelték. No, nem a politikai meggyőződése miatt, hanem mert inkognitóban utazó pétervári főhivatalnoknak vélték - olyan finnyásan nézegette a helyi embereket és viszonyokat. Meg olyan kényesen vigyázott a körme tisztaságára. A szituáció tehát örök: Oroszországban mindent csak a cár, a főtitkár és hivatalnokaik találhatnak ki. Még a forradalmakat is.

 

 

Hős kerestetik

 

Állítólag A revizor témáját Puskin adta a szerzőnek. Ugyanezt lehetett hallani a Holt lelkekről is. Mintha bizony akár egyik, akár másik Puskiné lett volna! A „holt lelkek” és az álrevizor története akkoriban széltében-hosszában ismert volt már Oroszországban. Egy igen sikeres ukrán író, G. F. Kvitka-Oszjovjanyenko például ezzel a címmel írt darabot: A fővárosi idegen, avagy felfordulás egy járási székhelyen. A korszak „alapviccei” voltak ezek, amelyek - húsz évvel a Napóleon feletti győzelem és tízzel a dekabristák leverése után - otthon, házikabátban mutatták be a győzteseket. De hiszen Európa megmentője, ez a hatalmas ország, korhadt, korrupt és poloskás! Ez derült ki a téma különféle feldolgozásaiból. És a közönség felszabadultan tapsolt mindegyiknek. Puskin és Gogol sem igen tehetett mást, mint hogy a maguk véleményét ezekben a történetekben adják elő. Bár biztosak lehetünk benne, hogy a cár a darabról és szerzőjéről, de még a drágább páholyok bérlőiről is mindent tudott, elment a bemutatóra, és a korlátolt és öntelt reformer megelégedésével nyugtázta a sikert.

    A szerző előbb zavarba jött, aztán megértette: a cár örül, hogy ilyen olcsón megúszta. Kit érdekel, hogy mit köhög a bolha egy járási székhelyen? Alighogy átért a postakocsi a határon, áttette hát gyorsan a Holt lelkek cselekményét is - egy kormányzósági városba. Jó ideig párhuzamosan dolgozott a két művön. Ha az egyikben elakadt, folytatta a másikat. De a regényben kibontakozó, tipikusan orosz világot egyre nehezebb volt a mintául választott mű (talán a Tartuffe?) dramaturgiai (műfaji, világnézeti?) korlátai közé szorítani. Egy idő után már a saját darabját is csak értelmezni tudta. Ugyanazt tette vele, mint a későbbi korok rendezői. A Holt lelkekkel viszont megújította a regény műfaját, és ami a legérdekesebb, talán még a drámáét is. Méghozzá - igazán 21. századi módon: „meg- és elemelte”, virtuálissá tette. Ezért is lesz minden bizonnyal sokkal több színpadi interpretációja, mint a műfaj klasszikus szabályai szerint megírt Revizornak.