←Vissza

Liget.org   »   2008 / 9   »   Kámán Balázs  –  Barangoló kártyával
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=111

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Vártad most is, hogy hívlak?... Drága vagy... én meg milyen pontos, ugye? Mit csináltál?... Nincs jobb dolgod, mint anyád meséjét hallgatni? Tényleg nem zavarlak?... Miért vagy egyedül vasárnap este? Feri ilyenkor hol kószál?... Néztem az órát, gondoltam, hat előtt egy perccel hívlak... de hát nem tart egy percig se, míg három gombot megnyomok... No, kezdjük az elején! Elhatároztam, megmondom neked, milyen jól kitaláltad ezt a telefonkártyát... de most ne élj vissza a vallomásommal, és később se olvasd fejemre, hogy szabódtam, spórolni akartam... nehogy aztán dicsérd magadat, elég, ha én dicsérlek. Vedd szépen tudomásul, hogy makacs anyád... mert az voltam, világéletemben megátalkodottan makacs, ez igaz... annál büszkébb lehetsz, hogy meghajtom fejem, és beismerem: igazad volt, ennyit megengedhetünk... igazad volt, hogy becsakliztál, megvetted ezt a kártyát, most már mi mást tehetnék, lebeszélem... Mennyi idő van rajta?... Az rengeteg! Ha háromszor egy héten hallom a hangodat... és így... mintha mellettem állnál... nekem ez nagy boldogság... csak ne legyek a terhedre... szólj, ha hagyjam abba a fecsegést! Különben is, én akarom hallani a hangodat!... Pillanatig se hidd, hogy szörnyen elhagyatottnak érzem magam, vagy valamivel be kell tömni a krokodilszájként tátogó időt, és míg a telefonba fecsegek, addig, azzal is tömöm! Ne félj, szívem, nincs semmi ilyen bajom, bőven akad, ami elfoglal... vagy mondjam inkább úgy, hogy én foglalok le ezt-azt... ez jó mondás, ugye? Lefoglalunk valamit... vagy valakit, és akkor mindjárt van tartalma az életünknek... Persze nem hitegethetlek azzal, hogy nem hiányoztok... te is meg a gyerekek is... ha komolyan mondanám és te elhinnéd, fogadok, nem örülnél... hogyan is örülhetnél annak, hogy anyádnak mindegy, a közelében vagy-e vagy kétezer kilométerrel arrébb!... de még sincs komoly bajom, nem szenvedek... érted te, hogyan gondolom... és emlékszel?... mert én jól emlékszem, milyen nehéz volt az utolsó időben nagyanyáddal... hogy gyötört mindannyiunkat... nem szép így emlegetni, de neked akármit mondhatok, és tudod, mennyire szerettem szegény édesanyámat... eléggé ahhoz, hogy el ne felejtsem, mennyire rosszul öregedett meg... Fogalmam sincs, van-e lehetőségünk megválasztani, milyenek legyünk, amikor voltaképpen nincs szükség ránk, nincs semmi feladatunk már, senkinek nem lehetünk hasznára... félek, hogy ez mindenképpen butító... amikor az ember öregen amúgy is butul, tompul... ne tiltakozz! Persze, minden öreg ezt mondogatja, de alig akad, aki felneszel, hogy hát éppen a mondogatás szenilis... bármit mondogat, ismétel... bármit... a kényszer, a beszélhetnék... érted? ezért félek annyira, hogy a telefonhívásaim is unalmas karattyolások... Délelőtt átmentem a lakásotokba, szellőztettem... minden rendben... Ha jól számolom, száztizenegy nap múlva látlak... ez tetszett nekem, szép szám, majdnem mint a mesében, de a mesékben, azt hiszem, egyáltalán nem érzik az időt... jól mondom? van három nap meg hét év, de ez nem olyan idő, mint a miénk... Mostanában, igaz, nekem is másféle... Sok-sok évig... te jól tudod, nagyon hajszoltan éltem, és nem úgy van az, hogy most akkor lassítunk, leállunk... nem ilyen egyszerű... úgy robogtam, mint egy expresszvonat, most meg... ne mondjam neked se?... legfeljebb kinevetsz... azt érzem, már nem én vagyok az expressz, csak egy utas az expresszvonaton... száguld velem, én meg kedvemre bámészkodhatok... és bámészkodom is... tulajdonképpen az egész kényelmes így... azért is mondtam neked, ne aggódj, nem szenvedek, megvan mindenem, látok, gondolkodom... de ez azért nem több, mint bámészkodás... attól pedig nagyon ódzkodom, hogy merengéssel töltsem az időt... a bambulás most is borzasztóan idegen nekem... hidd el, sohasem ülök vagy fekszem úgy, hogy csak és egyedül a múltbeli dolgokra gondoljak, hogy emlékezgessek, szidolozzam-fényesítsem a régen történteket, pedig a legtöbb öregember ezt teszi, és észre se veszik, ahogy ettől végképp elbutulnak, sőt, ez egyenesen elhülyítő, én meg nem kívánok neked egy öregsége mellé meghülyült anyát... amikor ilyen expresszvonatféle ötleteim jönnek, hidd el, akkor is jár a kezem, megyek valahová, csinálok valami egyebet is... különben itt a házban... ezt pontosan érzékelem... még mindig fiatalnak számítok, úgy értem, szinte fiatalnak látnak... mondjuk, aktívabb vagyok minden szomszédomnál, szerencsére segíteni tudok, és nem engem kell kisegíteni... hanem azért furcsa ez a bámészkodásos idő... nagyon furcsa... az a legfurcsább, ahogy az ember erre rácsodálkozik... de a csodálkozás is annyira más... Emlékszem, milyen csuda jó volt, amikor felfedeztem... megláttam a tükörben, hogy csakugyan csinos vagyok... szoptattalak még... és láttam, hogy akit látok... igen, ilyen józanul, vagy hogy is mondjam?... egészen objektíven néztem a tükörképemet... ez egy szép fiatal nő, közben meg majd kiugrott a szívem az izgalomtól... na, hát most nem így csodálkozom... Megyek az utcán, és a kirakatüvegben nézem magam, de lopva csak, meg se állok... furcsa, hogy ez én vagyok, hogy most ilyen vagyok, ilyennek látnak... te ezt csak meghallgathatod, de... hallod? Halló! Hallasz? Itt vagy?... 

    Istenem, mióta beszélek ebbe a süket micsodába?!... Mint egy bolond... Beszélek csak, mint egy bolond...