←Vissza

Liget.org   »   2008 / 9   »   Farkas Attila Márton  –  Az emlékezés szellemteste
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=103

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

I.

 

Az önéletrajzi emlékezet a személyes, egyedi emlékek, a szubjektív múlt idézését célozza a szaglás és az ízlelés közti intim kapcsolat föltárásával - szakirodalma óriási. A jelenségről már Schopenhauer írt, de a szovjet pszichológus, Alexandr Lurija is foglalkozott vele, az utóbbi évtizedekben pedig kísérleti pszichológusok próbálták sorra igazolni vagy cáfolni. Az élményt leginkább és legtöbben az európai irodalomból ismerjük, s az irodalom hatott a tudományra is; Marcel Proust nyomán számos kutató nevezi az emlékezés e sajátos fajtáját "prousti emlékezésnek". Az író a teába áztatott sütemény ízét érzékelve röpült vissza a múltba:

 

"...érzem, hogy valami megremeg, megmozdul bennem és szeretne felemelkedni, valami, aminek nagyon mélyen felszedték a horgonyát; nem tudom, mi az, csak azt tudom, hogy száll lassan felfelé, és érzem és hallom magamban a befutott távolságok ellenállását és zsibongását. Bizonyos, hogy az, ami így, ilyen mélyen reszket bennem, a kép lesz, a látásbeli emlék, amely ehhez az ízhez van kötve, s azt próbálja követni a tudatomig. (...) S hirtelen megjelent az emlék. Ez az íz annak a darabka madelein-nek az íze volt, amit Combray-ban, vasárnaponként (...) Léonie néném szokott adni, ha felmentem köszönni a szobájába, miután előbb beáztatta a teájába vagy a hársfateába.".

 

    Az ilyen múltidézés érzelmi ereje rendkívüli, az emlékkép látomásként tűnik föl.

    Az önéletrajzi emlékezésben a múlt a maga teljességében tér vissza, úgy érezzük, visszafordítjuk a visszafordíthatatlant. Sajátos belső időutazást hajt végre az emlékező:

 

"...sokáig, ahányszor éjszaka felébredtem és Combray-ra emlékeztem, mindig egy fényes falsíkot láttam, csupa gomolygó árnyék között, mint mikor a bengálitűz vagy a villamos fényszóró egy épületnek csak egy-egy szárnyát világítja meg s emeli ki, míg a többi homályban marad (...) mint hogyha az egész Combray csak e két emeletből állott volna egy vékonyka lépcsővel összekötve, s mint hogyha ott örökké este hét óra lett volna. Igaz, hogy ha megkérdeznek, nyugodtan felelhettem volna, hogy más is volt Combray-ban, s hogy Combray más órákban is létezett. De mivel ezt már a szándékos emlékezet, az értelem emlékezete juttatta volna eszembe, s mivel ennek az értesülései semmit sem őriztek meg a múltból, erre a maradék Combray-ra nem is lett volna kedvem emlékezni. Tulajdonképp az én számomra mindez már egészen halott volt. Halott örökre? Lehetséges. (...) Igen értelmesnek tartom a keltáknak azt a hitét, hogy halottainknak a lelke egy alsóbbrendű lénybe zárkózik, egy állatba, egy növénybe, valami lélektelen tárgyba, s így elvesznek a számunkra addig a bizonyos napig, amelyet sokan nem értenek meg s amelyen csak úgy véletlenül elmegyünk ama fa mellett, vagy pedig birtokosai leszünk e tárgynak, ahol halottunk lelke van bezárva. Olyankor ez a lélek megremeg, hív bennünket, s mihelyt felismertük, a varázslatnak is azonnal vége. Kiszabadítjuk, legyőzte a halált, s visszatér, hogy velünk éljen. Így van ez a múltunkkal is."

 

    A prousti emlékezet egyfajta meditatív állapot, annak szinte minden velejárójával, elsőként emelkedettséggel és extatikus örömérzettel:

 

"S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s mint hogyha csak megtöltött volna valami értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az. Nem éreztem többé magam közepesnek, véletlennek, halandónak. Honnan jött ez a roppant öröm?"

 

    A magyar jógaoktató, Weninger Antal az önéletrajzi emlékezés tudatos fejlesztését és gyakorlását minden jógák királyának tartotta. Prousttól, illetve az illat-íz emlékezet híveitől eltérően minden érzékszervet aktivizált a szubjektív múlt megidézésére: "...ez téridőn kívüli álláspont (...) Ebből a lesből a letűnő idők nyomában kép- és hangasszociációk révén felidézzük legboldogabb pillanatainkat, óráinkat, napjainkat, hozzátartozókkal, barátokkal, de ellenségeinkkel is egyetemben. (...) Közben lélegzetünket is beállítjuk erre: szívjunk hazai levegőt képzeletben, lássunk honi tájakat, ízleljünk hazai ételeket (miként Proustnak is sikerült a teasütemény ízének vezérletével eljutnia vissza, letűnt időkbe), egy régi elfelejtett melódia visszavezethet csodás hangulatokba. (...) benne kell lennünk a volt-ban és a leendőkben, időn-téren túl, az igazi ’túlvilágunkban’. Az élők és holtak közösségében; úgy kell viselkednünk, mint akiknek nincsenek halottaik.".

    Az antropológusból varázslóvá lett argentin származású amerikai bestseller-szerző, Carlos Castaneda megkülönbözteti a remember fogalmát a recollection-tól, az előbbi a steril, tárgyilagosságra törekvő, adatolásra használt memória, az utóbbi az önéletrajzi emlékezés. Az első köznapi ész-emlékezet, a másik módosult tudatállapot, egy másik világba léptet. Castaneda a Sas ajándéka című áldokumentum regényében komplex gyakorlatot kerekít a "prousti emlékezés" köré. A könyv varázslónő hőse szarkofágszerű gödröt ás magának, belefekszik, és légző-gyakorlattal egybekötött önéletrajzi emlékezésbe merül. Igyekszik minél több részletet újra átélni, s ezzel szellemi hasonmást képezni magáról, ami egy istenszerű lény, a Sas áldozati eledele lesz, mivel a lelkek mind az ő eledelei. Így a varázsló a váltsággal megmenekül, hogy ő is a Sas étke legyen, testileg és szellemileg megfiatalodik, és halhatatlanná válik. A történet persze némiképp parabolikus, vagy legalábbis a képletes elbeszélés és a konkrét tudatállapotok közti sajátos szemantikai határmezsgyén egyensúlyoz: az emlékezés révén múltunkat átlépjük, rögzített korlátaink, viselkedési és gondolkodásbeli sémáink, szokásaink, sőt, betegségeink is - ha pszichoszomatikusak, ezeknek a rögzültségeknek a kifejeződései - sorra eltűnnek. (A pszichoanalízisben a komplexus mögött rejlő emlék fölidézésével és újbóli katartikus átélésével a tudat fölszabadul és a beteg meggyógyul.) Nos, Castanedát - mivel nem ismeretes ilyen szertartás az indiánoknál - talán a nyugat-afrikai iboga-kultusz inspirálta, s vélhetőleg ezt tette át az indián Mexikóba, regényei közegébe. Némely helyi törzs az iboga növényben található drogot használja egy nagyon fontos beavatási szertartáshoz. Az ibogain előhívja az emlékeket, a teljes élményanyagot, a beavatott újraéli egész életét, ám egyben túl is lép azon: lélekben újjászületik.

    Mi ennek az emlékezésfajtának a lényege? Nagyjából az, ami a pszichoanalízisnek: az emlékek felhozatalával és tudatosításával megszabadulni a múlttól. Vélhetőleg így értelmezhető Patandzsali Jóga szútrájának ama paszszusa is, amiben a szamszkárák, az ösztönzések fölszínre hozatala az előző életek ismeretét eredményezi.

    Az ösztönzés, az indíttatás, a hajlandóság mint rejtett, nem tudatosított emlék egy "előző élet", azaz előző tudatállapot nyoma. Ezt fölszínre hozni, azaz tudatosítani, újra átélni egyben annak uralásával, bűverejének megtörésével jár.

    Az ilyen "mélyemlékezés" tehát meglehetősen kettős természetű. "Föltámasztjuk a holtakat", visszahozzuk a már nem létezőt. Ugyanakkor az aktus egyáltalán nem a múlt tartósítását szolgálja, nem nosztalgia, épp ellenkezőleg: tisztító hatása révén megszünteti a ragaszkodást a múlthoz. Sőt: tudatosan csak oda, abba az időbe lehet utazni így, amitől már elszakadtunk, ami nincs jelen világunkban - ezt bárki megvizsgálhatja. Szabadság és emlékezés elválaszthatatlanok: ott tudunk csak szabadon kószálni, s valóságosan megismerni, ahol nem vagyunk röghöz kötve. A felejtés pedig - mint azt sokan botor módon hiszik - egyáltalán nem szabadság, épp ellenkezőleg: az emlékek elfojtása és éppen ezzel tartósítása szamszkárák formájában hozza létre és alakítja szüntelen a sorsot, a "karmikus kötelékeket". A vak sors okaként és kiindulópontjaként említett avidjá, azaz nemtudás, az előző életek (értsd: múltbéli események) elfelejtése, ám azok lenyomatainak továbbőrzése. A múlt eseményei elfelejtődnek, lesüllyednek a tudat alá, és késztetésekké válva újabb életeket, s velük újabb szenvedéseket generálnak. A keletiek avidjá fogalma ebben hasonlít a görög léthehez, hiszen az is az előző életek elfeledését és ezáltal a dolgok mélyebb összefüggésének nemtudását jelenti.

    A prousti emlékezet a múlt feltámasztása, szó szerinti felidézése (vagy megidézése) által világít rá a mulandóságra és ezzel a dolgok sajátos valótlanságára, üresség-természetére. Ami persze nem a megsemmisülés üressége, hanem ama ésszel nehezen megközelíthető misztérium, melyben a dolgok egyszerre vannak és nincsenek. Így a múlt sem tűnt el, dolgai nem semmisültek meg, itt vannak a jelenben. Elevenné tétele azonban az addig oly szilárdnak és valóságosnak megélt jelent is árnyszerűvé, üressé, álommá teszi. Figyelemre méltó Proust megjegyzése, hogy az emlékezés azonnal közömbössé tette őt "az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta..."

    Az önéletrajzi emlékezés felkavaró pillanataiban gyakorta döbbenten szembesülünk azzal, hogy a fölidézett valamikori énünk, illetve tudatunk, s vele múltbeli világunk egésze alapvetően különbözik a mostanitól. Gyerekkorban minden gyökeresen más volt, mint most: az ízek, a szagok, a hangulatok, a tudás, a világ egésze, még a méretek is. Az ilyen emlékek, ha spontán módon támadnak, csupán pillanatnyiak lehetnek, mivel a jelenbeli tudatot alkotó-meghatározó szövevény, a jelenbeli érzetadatokból, gondolatokból, ismeretekből, érzésekből, körülményekből és fizikai állapotokból összeállt konfiguráció, amit énünkként, személyes létünkként élünk meg, idegen testként löki ki ezeket magából. Ezt látszik igazolni, amit Douwe Draaisma is kiemel a prousti emlékezet kapcsán: Az emlékeket kiváltó ok spontaneitása teszi elevenné az ilyen emlékezést. Ha szándékosan próbáljuk előidézni, nem megy, vagy csak nagyon halvány mása lesz az előbbinek. Hogy miért? Mert a jelenbeli én nem tud egy tőle immár független másik ént fölölteni, ám ha a jelenbeli én meggyengül, ez magától bekövetkezik. A spontaneitás akkor történik, amikor nem figyelünk, nem koncentrálunk, nem akarunk, és főleg nem görcsösen. Ilyenkor űr támad, hiány, rés, ahová át tud jönni a szag-emlékből táplálkozó egykori, távoli, halottnak hitt tudatállapot.