←Vissza

Liget.org   »   2008 / 9   »   Varga Zoltán Zsolt  –  Áramszünet
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=96

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Józsa Teréz emlékének

 

"Rohan az idő-ő-ő-ő-ő..." - énekli Koncz Zsuzsa valamelyik kereskedelmi rádióban, amit segédeim hallgatnak munka közben, s a dal, mintha beindítaná az időgépet, visszaröpít a Képzőművészeti Kivitelező Vállalathoz, ahol harminc esztendővel ezelőtt kőszobrászként dolgoztam - mindössze fél évet. Látom és hallom, ahogy a sánta Bogdán a munkanap végéhez közeledve előadja, vagyis fejhangon visítja a számot, s addig ismétli az "ő"-ket, míg valaki hátba nem vágja.

    Újraélem az első munkanap szorongásait. Reggel közel egy órát vártam Mikulics osztályvezető elvtársra irodájának üvegezett ajtaja előtt. A titkárnőjének diktált, színtelen hangon folyamatosan deklamált, miközben fel alá járkált. A recés üvegen át hol közeledett, hol távolodott homályos, csipkés szélű alakja. Minél többször játszódott le ez a közeledés-távolodás, annál idegesebb lettem, elvesztettem minden önbizalmamat - nincs elegendő formaérzékem, faragási rutinom, hogy itt dolgozzam, már-már azon voltam, meglépek, amikor kivágódott az ajtó. A köpcös ember a válla fölött még befejezte a mondatot, aztán hozzám lépett, és energikusan körülvezetett a háromszintes kőszobrász pavilonban. Először a félhomályos alagsor egyetlen, szűk helyiségébe kalauzolt, ahol a szerszámkovács a műhely kénes leheletében verejtékezve fürgén forgatott és ugyanabban az ütemben kalapált egy spiccvésőt. Miután meghegyezte a vörösen izzó rudat, belemártotta egy hordó vízébe. Az erőszakkal lehűtött vas dühösen felszisszent, s bodor párákat eregetett. A maszatos képű kovács egy pillanatra ránk villantotta hófehér fogsorát, aztán elfordult, hogy hosszú nyelű fogójával újabb rudat csippentsen fel a füstölgő faszénből. Az alagsorból az emeletre hágtunk, Mikulics elvtárs bemutatott az igazgató elvtársnak, aki a párnázott ajtó mögött fiatal titkárnők karától övezve terpeszkedett cigaretta-füstfelhőben lebegő bőrfoteljében. Csak nehezen tudott kikecmeregni a mély ülőalkalmatosságból, hogy kezet nyújtson. Petyhüdt kézszorításra számítottam, de vasmarokkal ropogtatta meg jobbomat, s élvezte meghökkenésemet. Tenyerén még megmaradtak a kalapács nyelétől származó bőrkeményedések. Fiatal barátom, nálunk nem lesz nehéz dolga, a szobor benne van a kőben, magának csak a felesleget kell róla lefaragni, ha-ha-ha... Végül visszatértünk a földszintre, a két hatalmas, egymásba nyíló kőszobrász-műterem egyikébe. Mikulics elvtárs itt átadott közvetlen főnökömnek, Horváth művezetőnek, akit egyetlen dolog érdekelt személyemmel kapcsolatban: Piálsz? Nem. Szárazpiás! - legyintett, és visszaballagott munkájához.

    Analógiákat kutató képzeletem a középkor hármas világszemléletét vetítette az épületre, az alagsori műhelyt pokolnak, az emeletet mennyei színhelynek láttam, ám a földszint alkalmatlannak bizonyult a hasonlatra. Azon túl, hogy "földszint - földi élet", nem leltem kapaszkodót. Hogy is lehetne ez a műhely a teljes élet reprezentánsa, amikor itt nincs se születés, se halál, sőt, még nők sincsenek! Ami a halált illeti, az események megcáfoltak.

    Tanácstalanul álldogáltam az ajtóban, ahol Horváth művezető faképnél hagyott. A tíz-tizenöt fős brigád serényen dolgozott. A műterem labirintusszerűen volt berendezve. A szobrászokat finom szövésű dróthálóval borított vas-paravánok választották el, a hálókról visszapattantak a faragás során szerteszét repkedő, pengeéles kőszilánkok. A paravánok közötti szűk folyosókon lehetett közlekedni, a ritmikus csattogások önmagukban is kakofón zenévé alakultak. A szobrászok kétharmada egy-az-egyes modellről másolt. Ezt az eljárást ismertem a képzőművészeti szakközépiskolából. Fakeresztre rögzített, gömbcsuklóban végződő, így bármely irányban forgatható rudakból összeállított másoló szerkezet, úgynevezett pontozó-gép biztosítja a milliméternyi pontosságot. Az utolsó rúd hüvelyben végződik, amelyben előre-hátra csúsztatható, s egyúttal rögzíthető tű foglal helyet. Ennek hegye veszi fel a pontokat a modellen, és jelöli ki a faragványon. Ahány pontozógép volt a műhelyben, annyiféle karikatúráját láthattam emberi gesztusoknak. A többi szobrász azonban egy-az-ötös léptékű makettekről nagyított. Ezt itt láttam először. A pár arasznyi mintát és a több méteres kőtömböt lécekből, illetve deszkákból összeszögelt keretbe foglalták, s ezeket, mintha csak oldalukra döntött kalitkák lennének, vízszintesen, egyforma arányban felhúrozták. A pontokat ezekről a húrokról vették fel egy olyan körző segítségével, amelyen a távolságokat a nagyítás arányában lehetett állítani. Percekig nézelődtem, mikor egy lenszőke, inas srác megsajnált. Letette a vésőt, a kalapácsot, és elindult felém. Útközben lecsúsztatta védőszemüvegét, s úgy maradt az orrán, mint éles kontúrú folt a porlepte arcon. Szia, Csaba vagyok. Gyere utánam! - mondta, s kilépett a folyosóra. A raktárhoz vezetett, kikérte az ellátmányomat. Egyenként kézbe vett minden ruhadarabot és szerszámot, amit a "Máris szomszédra" kísértetiesen hasonlító raktáros a pultra rakott. A kalapácsot kicseréltette. Kaptam négy vasparavánt, s ezekből kialakítottam magamnak egy kis kuckót a sarokban. Az egyik szomszédom a mókamester Gabányi, a másik Ungár Feri volt. Amilyen harsány a csupa-szőr-Gabányi, olyan hallgatag a másik.

    Horváth művezetőtől hiába vártam, Csabától kaptam feladatot is. A Szegedi Móra Ferenc Múzeum tetejére kerülő kőlángot faragtam egy gipsszel javított, koromfekete eredeti példány alapján, mini pontozógép segítségével. Amikor először vettem kezembe a vésőt és kalapácsot, rám szegeződött néhány szaki tekintete. Kárörvendve várták, hogy mint kezdő, véresre verjem a bal kezem vésőt szorító bütykeit. Csakhogy én az érettségi utáni kőfaragó iskolából jöttem, ahol átestem a tűzkeresztségen. Pillanatok alatt elvesztettem érdeklődésüket.

    De az avatást nem úszhattam meg. Akárhány munkahelyen jártam életemben, mindegyiknek megvolt a maga tréfás beavatója. Volt, ahol olyan alkatrészért szalajtottak a raktárba, ami nem létezett, volt, ahol egy pillanat alatt porral telt meg az arcom - itt egyszer le akartam ülni a dobogóra, de valaki a fenekem alá tolta a tűhegyes pontfúrót, egy mindkét végén kihegyezett, kicsinyített lándzsát. Nagyot ugrottam, a kollégák meg röhögtek. Most már te is a mi kutyánk kölyke vagy bazmeg! - intett felém a brigadéros elégedetten.