←Vissza

 

Liget.org   »   2008 / 7   »   Horgas Judit  –  fordítás: Richard Quandt: Kutatási csalások
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=139

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

A tudományos csalásnak sok változata van, az adatok meghamisításától a plágiumig, és bár ezek súlyossága is igen eltérő, a kutatás általános megítélését nagyban befolyásolják. A humaniórák körében gyakoribb a plágium, mert a felhasználható forrásanyagok, még ha egy könyvtár vagy archívum legmélyén porosodnak is, többnyire ellenőrizhetőek, az eredeti dokumentumok hamisítása túl bonyolult és kockázatos. A természettudományos kutatások adatai azonban a tudósok laboratóriumaiban születnek, és nehezen hozzáférhetők. Ellenőrzésükhöz pontosan meg kell ismételni az adott kísérletet. Plágiumra itt kevésbé van lehetőség: a kutatók az eredményeket igyekeznek minél előbb és minél szélesebb körben publikálni, és az interneten is elérhetővé tenni.

    Egy felmérésben 3427 véletlenszerűen kiválasztott természettudós töltött ki névtelenséget ígérő kérdőívet arról, hogy az elmúlt három évben elkövettek-e olyan csalásokat, mint az adatok meghamisítása, a kutatás eredményével ellentmondó adatok eltitkolása, más kutatók nem szabályos adatkezelésének elfogadása és hasonlók. A válaszadók 2%-a vallott be súlyos csalást, 10%-uk közepesen súlyosat, és 33%-uk szegte meg a kutatási szabályokat. A felmérést végzők azzal magyarázták az etikátlan viselkedés elterjedését, hogy a kutatási munkához nélkülözhetetlen ösztöndíjak megszerzésének és az akadémiai előmenetelnek elengedhetetlen feltétele, hogy a kutató bizonyos időközönként eredményeket produkáljon. A heves versengés miatt nagy a kísértés, hogy a tudós némi ügyeskedéssel tegye elfogadhatóvá munkáját.

    Sok esetben a hamisításra azért van szükség, mert a kutató nem tudja kellően alátámasztani eredményeit. P. biológiaprofesszor úgy bukott le, hogy immunológiai tanulmányaiban a kísérleti egerek reakcióit mutató diagramok feltűnően hasonlítottak. Végül kisült, hogy az eredmények mind ugyanarra az egérre vonatkoztak, és P-t kirúgták a massachusettsi kutatóintézetből, annak ellenére, hogy a kutatás egyébként sikeres volt.

    Ennél kompikáltabb L. példája, aki könyvében azt állította, a bűnesetek száma csökken azokban az államokban, ahol az emberek fegyvert hordhatnak. Kutatási eredményét azzal magyarázta, hogy a bűnözőket elriasztja a rablástól, ha áldozatuk fegyvert visel. Állítása szerint a védekező célú fegyverhasználati esetek 98%-ában elegendő volt, hogy a potenciális áldozat megmutassa fegyverét, és ezzel elhárítsa a támadást. A kutatók alaposan megvizsgálták ezt a 98 százalékot. L. eleinte nem akarta felfedni, milyen kutatásból származik a szám, végül azt mondta, telefonos felmérés eredménye, amelyet a Chicagói Egyetem diákjaival végzett. A vizsgálódó kutatók egyike látni szerette volna a felmérést, de L. állítólag elvesztette. A kutatók ezek után feltételezték, hogy a telefonos felmérésre valójában soha nem került sor. Egy másik tudós, S. az eset kapcsán könyvében rámutatott, hogy a hasonló kutatások szögesen ellentétes eredményhez vezettek: a fegyverviselési engedély nem befolyásolja a bűnesetek számát. Levelet írt egy ismerősének, amelyben elmesélte, tudomása van arról, hogyan vásárolta meg L. egy tudományos folyóirat teljes számát 15 000 dollárért, hogy csak az elméletét támogató cikkek jelenjenek meg benne, és ne legyen szakmai ellenőrzés. L. hitelrontás címén pert indított a kutató könyvét kiadó HarperCollins és S. személye ellen. A bíróság nem fogadta el a kiadó elleni vádat, mert a könyvben csupán véleményként fogalmazódott meg az állítás, de az S. elleni per ma is folyik, mert a levélben tényként közölte, hogy L. csalást követett el. Mint a perről író Ted Frank megjegyzi, ezzel oda jutottunk, hogy ha egy tudós vállalja a pert, tetemes költségeket róhat bárkire, aki kritizálni meri, és a jogi rendszer semmit nem tesz, hogy biztosítsa a tudományos vita integritását.

    A tudományos adatok meghamisítása persze nem új jelenség. A 70-80-as években W. fiatal kutatóként dolgozott a Minnesotai Egyetemen, majd a Sloan Kettering Intézetben. Látványos eredményeket produkált a különböző állatok közti szövetátültetés terén. Állítása szerint a szöveteket átültetés előtt speciális eljárásnak vetette alá. Más kutatók azonban hiába próbálkoztak, nem tudták sikeresen megismételni a kísérleteit. Végül egy asszisztens fedezte fel, hogy meghamisítja az eredményeket. Felfüggesztették, és az intézet elnöke "érzelmi zavarral" magyarázta viselkedését. W. azt nyilatkozta: nem akkor hibázott, amikor tudatosan hamis adatokat hozott nyilvánosságra, hanem amikor engedett az intézet igazgatójának, aki eredményei publikálására kényszerítette.

    Tudományos csalásokkal nem csupán Amerikában találkozhatunk. A Szöuli Nemzeti Egyetem tudósa, H. sikeresen klónozott emberi embriókat, és állítása szerint ezekből 11 őssejtkolóniát nyert. Az eredmények először a Science egyik 2004-es számában jelentek meg, aztán 2005-ben egy újabb cikkben további előrelépésről számoltak be. A kutatócsoport később bevallotta, hogy bár valóban sikerült a klónozás, az őssejteket nem ezekből nyerték. H-t kirúgták az egyetemről, és perbe fogták, nem csupán a csalás miatt, hanem mert a kutatással kapcsolatos pénzügyi elszámolással is gondok voltak. A Szöuli Nemzeti Egyetemen az esetből okulva bevezették a kötelező etikaórákat, és a Koreai Technológiai Minisztérium azt tervezi, az ország több száz kutatóintézetében etikai útmutatókat oszt szét.

    A Frankfurti Egyetemen R. antropológus professzor bukott le, amikor

10 000 éves emberi maradványokat 35 000 évesnek mondott, és állítását igazolandó meghamisította a bizonyítékokat. Ráadásul megpróbálta eladni az egyetem koponyagyűjteményét. R. nem jelent meg az ügyét vizsgáló akadémiai bizottság előtt, de - ártatlanságát hangoztatva - lemondott posztjáról.

    J., az oslói Radium Kórház kutatója egy tekintélyes orvosi lapban jelentette meg cikkét, amelyben adatokkal bizonyította, hogy egy nem szteroidos gyulladásgátló szer csökkenti a szájrák kockázatát. Több mint 900 betegen végzett vizsgálatokkal igazolta a kutatást, hamarosan azonban kiderült, hogy az egész adatbázis hamis: a betegek közül például 250 ugyanazon a napon született. Az oslói eset azért is meglepő, mert Norvégia egyike a világ nyolc legkevésbé korrupt országának.

    A fentiek mind egyértelmű hamisítások, amelyekről később bebizonyosodott, hogy a kutatók csaltak. De sok olyan eset is előfordul, amikor ennél bonyolultabb a helyzet. 2001 őszén hozták nyilvánosságra a Columbia Egyetem Orvosi Központjában folyó, különleges kísérletet. A kutatás alapállítá-sa az volt, hogy a mesterségesen megtermékenyített nők kétszer nagyobb eséllyel lesznek terhesek, ha imádkoznak értük. Az eredményeket nyilvánosságra hozó tanulmány három szerzője közül az egyik ismert dél-koreai orvos volt, akit egy másik ügyben plágiummal vádoltak. A másik szerző, a Columbia Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Tanszékének vezetője az egyetem álítása szerint nem vett részt a kísérletben. A harmadik szerzőnek nem volt orvosi végzettsége, és különféle bűntényekkel vádolták. A kísérlet körülményeit igen furcsán alakították ki. 199 nő vett részt benne, de egyikük sem tudta, hogy imádkoznak értük. Százan kerültek a vizsgálati csoportba, kilencvenkilencen a kontrollcsoportba. A nőkért imádkozókat is csoportokba osztották: az elsőben lévők csupán a mesterséges megtermékenyítés sikeréért imádkoztak. A másodikban lévők az első imádkozókért imádkoztak, hogy kérésük meghallgatásra találjon, és "Isten akarata beteljesedjék". A harmadik csoport azért imádkozott, hogy a második csoport imái hatásosak legyenek. Ez a tökéletesen valószínűtlen kísérlet olyan bonyolult volt, hogy már az is nehezen érthető, hogyan tudtak bármilyen eredményre jutni, főleg az egyértelmű kijelentésre, hogy az imádság hatására kétszer sikeresebb a mesterséges megtermékenyítés. Mindenesetre, a kételkedést némileg alátámasztja, hogy az egyik szerző bűnösnek vallotta magát különféle csalásokban, a másik semmit nem tud a kutatásról, a harmadikat pedig plágiummal vádolják.

    Talán némi vigaszt nyújt, hogy ilyen sok tudományos csalásra derült fény - de nem tudhatjuk, hányan úszták meg minden következmény nélkül. Mivel a legtöbb eset csupán publikálás után lepeződik le, arra következtethetünk, hogy a tudományos folyóiratok nem megfelelően látják el ellenőrző szerepüket. Az ilyen munka igen fáradságos és időigényes, és rendszerint elfoglalt tudósok végzik, akik többnyire abból indulnak ki, hogy az eléjük tárt kutatás valós adatokon nyugszik. Egy tanulmány igazának bizonyítása közel annyi időbe kerül, mint maga a tanulmány elkészítése, és csak kevés tudós hajlandó kellő mennyiségű munkát szánni a feladatra. A szerzők és a publikációk számának a jövőben várható emelkedésével a probléma is egyre fokozódik.