←Vissza

 

Liget.org   »   2008 / 7   »   Nacsinák Gergely András  –  A nevek városa
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=135

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

"Utazás közben veszi észre az ember, hogy a különbségek eltűnnek: minden város hasonlítani kezd valamennyi városhoz, a helységek felcserélik formájukat, rendjüket, távolságaikat, formátlan porréteg lepi el a kontinenseket. A te atlaszod érintetlenül őrzi a különbözőségeket: az értékeknek azt a készletét, amely olyan, mint a betűk a névben."

 

*

 

Derse-adet, Mikalgard, Carigrad, Constantinopolis, Basileusa, Nea Roma, Byzantion: ugyanaz a hely arabul, normannul, oroszul, görögül, latinul, thrákul. Vajon ugyanaz a hely-e? Mert csaknem biztos, hogy ha ugyanazokat a falakat, kikötőket, tornyokat és piacokat látták is a varég hajósok meg a rusz-földi fejedelmek, nem ugyanazt jelentette számukra az Aranyváros, mint amazoknak a Császárok városa; ami az araboknak a Boldogság Kapuja, a latinoknak egyszerűen az Új Róma. A várost annyiféleképpen nevezték már, hogy idővel valamennyi név elkopott, hasznavehetetlenné vált, és a város - azt tapasztaltam -, nem hallgat egyikre sem. Az atlaszokban most épp Isztambulként jelölik, de helyesebb lesz, ha egyszerűen csak úgy hívom, ahogy egykor nevezték, jelzők és tulajdonnevek nélkül: a Város.

 

*

 

Szándékosan nem vittem magammal térképet: a Városra bíztam, hadd vigyen, amerre akar. Ha egyszer elvetődsz erre, egy napon, amikor már leróttad a kötelező ámulat köreit, javaslom, tégy te is hasonlóképpen: meglehet, alkonyatra zúgni fog a fejed, és táncot járnak veled az égtájak, de így talán a város titkos belső térképébe is bepillantást nyersz. Ezt nem emberek, hanem az elemek rajzolták meg: egy domb hajlatának vonala, az öböl egy szakaszának íve, a magas és mély váltakozása és kapcsolatuk határozzák meg az emberi elmében születő és a mesterek keze által végül megvalósuló tervrajzot is, ahogy a hexameter ritmusának szavak nélküli, ősi lüktetése az egész Odüsszeiát.

 

*

 

Az utcákat járva, meglehet, hasonló tapasztalatra jutsz, mint én: hogy a város lényegét nem tudod megragadni, mert nincsen benne semmi egységes. Az egyik sarkon még anatóliai falunak mutatja magát, aztán hirtelen Béccsé vagy egyenesen Pestté változik; egy lépcsősor, és Párizsban találod magad, de leereszkedvén rajta már londoni házsor tárul eléd. Akár egy bizarr álomban: minden ismerős valahonnan, de amikor jobban szemügyre veszed, mégsem az. Mintha minden szüntelenül átalakulna körülötted, te pedig egyre bizonytalanabbul lépdelsz ebben a képlékeny forgatagban, mert az utcák gyors sodrású folyóknak és patakoknak bizonyulnak, amelyek úgy ragadnak magukkal, mint letört faágat, és lezúdulnak veled a tenger felé, te meg egyre nehezebben találsz kapaszkodót a köveken. És ahogy egyre kevésbé tudod meghatározni az irányokat és a korokat ebben a szédületben, önmagadat is egyre nehezebben találod, hiszen emlékezetből épülünk fel, és ha az egyenes vonalú kronológia megtörik, ha az idő váratlanul hurkot vet, és Möbiusz-szalagként viselkedik, vagy fragmentumokká esik szét, és mintegy véletlenszerűen rendeződik újra - nos, akkor támpont híján vagy megadod magad ennek a törékeny, szokatlanul dinamikus valóságnak, vagy szembeszállsz vele, és bédekkerrel a kezedben próbálod újrarendezni magadat. Márpedig pontosan ez történik körülötted: a pogány templom kövei a bizánci katedrálisból kifordulva arabos ívvé alakulnak újra egy kút kávája körül; a kertek virágai előbb stilizált ornamensekké merevednek a mozaikokon, majd visszatérnek a növényi lét rugalmas formáihoz a mecsetek kupoláiba festve; a török és a görög nyelv az itteniek ajkán egymásba játszik és elkeveredik, furcsa rímeket és kentauri ragozásokat alkotva. Olyan a város, akár egy időt és teret kombináló kaleidoszkóp: új és új alakzatokba rendezi az emberi kozmoszt, emlékeidet és hiedelmeidet, minden elképzelhető variációval eljátszva, akár egy hóbortos mesterszakács, aki nem hajlandó kétszer ugyanazt a fogást elkészíteni. Minden átváltozóban van: mintha a szemed előtt válnának cseppfolyóssá, és szilárdulnának ismét megfoghatóvá a dolgok; mintha a város maga sem tudná eldönteni, mivé legyen - vagy mintha épp ebben a folyamatos változásban találná meg önmagát. Ezért kérdezni sem tudod: mert mire válasz érkezne, a kérdezett eltűnik, és a helyében másvalaki felel.

 

*

 

Lehet, hogy ez a monstrum csak így képes egyensúlyban maradni: lehet, hogy az itt található idők és kultúrák valamennyi elképzelhető kombinációja megvalósult már valamelyik szegletében, és ebben az állandó, eleven lüktetésben minden újabb pillanattal új lehetőségek sokasága jön létre. Emitt Byzantion, ott Nea Roma, majd Constantinopolis, Isztambul, Hamburg, Párizs vagy Horászán, Kairó és Génua, Velence, Bagdad, Szófia, mindnek minden volt és épp bekövetkező korszakában. Aki Európa felől közelíti meg - valóságosan vagy épp gondolatban -, hajlamos keleti városnak látni, de aki Anatóliából vagy Egyiptom felől érkezik, mindjárt nyugati városnak titulálja. Mondják, hogy a város két kontinensen fekszik - valójában nem fekszik egyiken sem, nem európai város, de nem is közel-keleti; nem jellegzetesen török, de semmi egyebet sem lehet rá mondani - leginkább azt, hogy külön helyet foglal el a térképeken, és valamennyi jelzőt rá lehet aggatni, mert az egyik éppúgy megfelel, mint a másik.

 

*

 

Túl sokféleképpen írták már le, túl sokan áhították, túl sokan szerették volna a maguk képére formálni. Ám a város megmakacsolja magát. Úgy viselkedik, akár egy mitikus szörny valami középkori bestiáriumból: ha megpróbálják becserkészni és rácsok mögé dugni, kegyetlen játékba kezd üldözőivel, mert sokkal ravaszabb és öregebb a rá leselkedőknél. Mielőtt észrevennéd, a maga képére formál: vele mozdulsz, a benne megfogant gondolatokat gondolod, belélegzed, az ereidben érzed keringeni. A város megszüli fiait, ezt a jellegzetes embertípust, aki török és mégsem az, görög, és mégsem az, örmény, láz, zsidó, kurd, és mégis más, mint mindenkori kor- és sorstársaik. Ez a bizonyos karakter jól felismerhető, noha manapság elveszni látszik az anatóliai bevándorlók milliós tengerében. Igen, a város két külön kontinensen létezik, ám ezek egyike nem található a földi térben: a füstből, zsivajból, kövekből és színekből összeálló törékeny valóság mögött mindjárt ott húzódik az a láthatatlan tartomány, amelybe a város mélyeszti gyökereit: az emberi emlékezet határvidéke, a város valóságos kiterjedése, amihez képest a látható dolgok csak annyira tűnnek valóságosnak, mint a Szeráj kupoláinak és tetőinek tükörképe a Boszporusz jajkék vizében.