←Vissza

 

Liget.org   »   2008 / 7   »   Kállay Géza  –  „Sötétlő végtelen”
http://www.liget.org/cikk.php?cikk_id=134

betűméret: nagyobb - kisebb  |  nyomtatás

Vörösmarty Mihály: Az Éj monológja a Csongor és Tündéből és Babits Mihály: Esti kérdés

 

"...mindazt, amit a közönséges bölcsességre vonatkozólag kezdetben megéreztek a költők, később a rejtett bölcsességben megértették a filozófusok. Így hát joggal mondhatjuk, hogy amazok az emberi nem érzékelését, emezek pedig értelmét képviselik. [...] Vagyis az emberi elme nem ért meg semmi olyant, amitől ne kapott volna valamilyen érzéki benyomást (a mai metafizikusok ezt ’alkalom’-nak nevezik)."

Giambattista Vico: Az új tudomány

 

"Ezen a ponton - mikor íme életkérdésévé vált - teszi fel magának a fiatal Vörösmarty az életfilozófia örök nagy kérdését; hol van a boldogság, melyben az ember kielégülhet? Erre a kérdésre oly könyvvel felel, mely kétségkívül a magyar irodalom főművei közé tartozik, s mely a világirodalom legnagyobb filozófiai költeményei közt is méltán foglalna helyet: Csongor és Tündével" - írja esszéjében, A férfi Vörösmartyban (1911) Babits Mihály, és a Csongorról szóló fejezetnek egyszerűen az Életfilozófia címet adja. "[E]z a sok szépség mind mire való?" - kérdezi az Esti kérdésben, melyet 1909-ben fejezett be, és először második önálló kötetében (Herceg, hátha megjön a tél is? [1911]) publikált. Vörösmarty Csongora és az Esti kérdés nem esik távol egymástól Babits addigi életművében. Az ifjú Vörösmartyban - A férfi Vörösmarty "bevezetőjében" - a Szózat és a Zalán futása szerzőjéről épp azt akarja bizonyítani, hogy jóval több koszorús költőnél, érettségi tételnél: Vörösmartyt lírikusként és filozófusként az ismeretlenség sötétségéből a magyar irodalom legvilágosabb pontjára kell állítani: "...Vörösmarty a Vén cigány költője is, kétségkívül a legcsodálatosabb magyar versé, amelyet ismerünk". A huszonnyolc éves Babits - nem kevés ifjonti túlzással - egyformán lelkesedik az idős és a Csongor évében harminc esztendős példakép iránt. Igaz, az Éj monológjáról csupán annyit jegyez meg, hogy "az Éj, a Káosz megszemélyesítője elmondja a világ történetét önmagára vonatkoztatva", majd inkább idézi vagy kivonatolja, mintsem értelmezi a szöveget. Ám észreveszi, hogy Vörösmarty filozófiája az ironikus ellenpontozás miatt lesz "teljes és mindenoldalú"; idézi Ilma szavait közvetlenül az Éj monológja után: "Ah, szegény bús asszonyságnak / Milyen furcsa álmai vannak". Ilma tiszteletlen, mégis együttérző, és főként őszinte megjegyzése valóban egyszerre kisebbíti és nagyítja az Éj szavainak súlyát; a kozmikus iránti értetlenség komikusan távolít, azonban az Éj ettől ugyanolyan asszonyság lesz, mint Ilma: nemcsak a Csongor és Tünde mitológiájában igen határozott szerepű nőalak, nemcsak a Kozmosz egy pontba sűrűsödő, megszemélyesített költői valósága, hanem "szegény", és búsan a "földi porban" bolyongó, emberi lény, "porond" is, akárcsak maga Ilma. Babits arra is figyelmeztet, hogy Csongor és Tünde "egy szerelme" a drámai költemény végén a változatlan egyeduralommal rendelkező, "mindent elnyelő" Éjben van ébren, sőt "maga van csak" a teljes sötétségben; az utolsó négy sorban az "éj" szó háromszor szerepel: "Éjfél van"; "az éj rideg és szomorú"; "jöjj kedves örülni az éjbe velem", és ettől - mondja Babits - "minden mesét és komédiát tragédiának fogunk látni". A Herceg, hátha megjön a tél is? - nemkülönben az első, 1909-es verseskötet, a Levelek Iris koszorújából - bővelkedik az élet értelmét feszegető költeményekben (Szimbolumok, Pictor Ignotus, A Sorshoz) és a sötétet - az éjt, az alkonyt - idéző versekben: "Ki átható, egyhangu dalaiddal / betöltöd a nyugalmas éjszakát" (Az őszi tücsökhöz), "Itt van az alkony, jó takaró" (Alkonyi prológus), "Derűs az est, színes az ég" (Esti dal), "A téjszín léget elkeverte / fekete borával az éj" (Éji dal).

    Természetesen nem áll szándékomban a korai, de 1911-ben már országos hírű Babits "sötét" és filozofikus verseit a Csongor és Tündéből "levezetni", vagy az Esti kérdést az Éj monológjának valamiféle parafrázisaként, vagy Babits Vörösmartynak adott "válaszaként" olvasni. Az Esti kérdés nem éjszakai, hanem esti kérdés, és szó sincs benne a sötétség minden fényt kioltó, megsemmisítő feketeségéről: az este alkalom, kedvező idő ("Midőn az est"), hogy a költői én az olvasót (aki persze lehet maga a költői én is) a tizenharmadik sortól ("olyankor bárhol járj a nagyvilágban") mindvégig hallótávolságban tartva, őt kérdezgetve-megszólítva, változatlanul neki magyarázva ("vagy vedd példának a piciny füszálat") elgondolkodjon a világ, az élet, és legfőképp az idő és szépség viszonyán és értelmén; a dajkaként "lágyan takaró" "síma bársonytakaró" minden "fekete"-sége ellenére színes és fényesen vibráló "nagyvilágot" burkol be; a mindenség nemcsak, hogy határozott körvonalait mindvégig megtartó, jól azonosítható jelenségek együttese, hanem a költemény végén a felhők, a "bús Danaida-lányok" közül kisüt a nap, "ez égő sziszifuszi kő", és az idő örök körforgását a vers végén leghangsúlyosabban bemutató metonimikus "példázat", a "piciny füszál" előtt is fényforrások, a költemény során már említett "lámpák" és "holdak" gyulladnak ki. Mindkét versszöveg egyik építőeleme fény és sötétség ellentéte, de míg az Éj minden fény, láng, sőt létező természetes ellensége és kioltója, az Estében annyira sötét soha sincs, hogy semmit se lássunk (vagy hogy éppen a Semmit lássuk). Az Éj önvallomása - bár a monológ műfaja és rendkívül gondos, szimmetrikus felépítettsége révén önálló műként is olvasható - csupán a drámai költemény egészében nyeri el azt a Mindenséget átható, tragikus értelmet, amelyet Babits is tulajdonít neki; a Csongor és Tündében a költői én nem szemlélőként mereng (az Éjjel szólva: "tünődik") értelmen és értelmetlenségen, hanem maga a megjelenő és kimondó megsemmisítés, a Semmi-vé tétel, "a fény elől bujdokló gyászos Éj", akinek a sötét és a semmi épp az önmaga által megjelenített önazonosságot jelenti ("Sötét és semmi: én vagyok"), s aki a "Mindenható sugárral" világító "világot", a "fényfolyam lelkű" embert, valamint a "Holdat és csillagokat" éppúgy rommá és hamuvá teszi, mint minden mást. Babits verse nem az Est kérdése, hanem esti kérdés; Vörösmarty Éj-e ötvenhat soros monológjában épp azt a kérdést nem teszi fel, ami hosszas előkészületek után az ötvenhárom soros Esti kérdés harminckilencedik sorában fogalmazódik meg egyben az első főmondatként, ám kifejezetten a szépségre vonatkozóan: "ez a sok szépség mind mire való?". A körforgás motívuma felsejlik az Éj monológjában is, szintén a szövegrész végén: "És ahol kezdve volt, ott vége lesz", de itt nem az értelmes vagy értelmetlen "örök visszatérésről", makacsul elszáradó, majd újranövő fűszálról van szó, hanem arról, hogy a Minden visszatér oda és ahhoz, amiből és ahonnan vétetett: a "kietlen, csendes, lény nem lakta" Éjbe, azaz ön-magába: a Semmibe. Szó sincs újrakezdésről; az Éj talán folytatná: "És a sötéten túl van a világ -", azonban a sor megszakad, mert Tünde "vakmerőn" az Éj "fátyolát" "illeti", s a "mulandóságról békén álmodó", "halhatatlan" hölgynek már csak annyira futja, hogy személyre szabott átkot mondjon a "nyughatatlan lánykának": "De mindörökre számkivetve légy", "Órákat élj a századok helyett".

    Más tehát a költői beszédhelyzet, az alapkérdés, a műfaj és a végkövetkeztetés, ennek megállapítására azonban akár egy röpke átolvasás is elegendő. Még csak az sem igazán fontos, Babits mennyire volt már Vörösmarty "befolyása alatt" Fogarason, ahol az Esti kérdést befejezte, ahogy az sem, közvetlenül mely filozófusok hatottak a két költőre. Az Éj monológjának gondolati hátteréről Székely György kimutatta, hogy 1817-ben, a Tudományos Gyűjtemény első két kötetében éles vita bontakozott ki Folnesics János Lajos mérnöktanár és Schedius Lajos, a pesti egyetem esztétikaprofesszora között Pestalozziról. Pestalozzi - Folnesics szavai szerint - "a földnek és az egész világnak eredetit vagy egy tüzes folyó matériából, vagy a folydogáló Chaosból, vagy a vak történetből" származtatta Istennel szemben, Schedius azonban védelmébe vette Pestalozzi tanait. Vörösmarty 1817 és 1820 között rendszeresen látogatta Schedius óráit, sőt a Tudományos Gyűjtemény című folyóirat a Perczel-házba is járt, ahol - mint ez különösen a Perczel Etelka iránt fellobbanó reménytelen szerelem miatt ismeretes - Vörösmarty házitanító volt. Babits esetében inkább az a kérdés, a filozófiatörténet melyik bölcselője nem hatott rá, hiszen tudjuk, hogy eredetileg filozófusnak készült, alaposan foglalkozott az antik gondolkodókkal, és különösen behatóan tanulmányozta Spinoza, Locke, Hume, Kant, Schiller, Friedrich Schlegel, Hegel, Schopenhauer, Nietzsche és William James műveit, Bergson filozófiájáról pedig részletes és értő tanulmányt írt a Nyugat 1910-es második számában, de Bergsont már 1908-ban megismerte. Bármely hatás feltárása, nyomon követése természetesen fontos és érdekes, azonban az ilyenfajta "oknyomozás" az úgynevezett "filozófiai" vagy "gondolati" költemények kapcsán különösen is csapdát rejt.

    Levendel Júlia joggal gyanakodik versek esetében a "filozófiai" és "gondolati" melléknevekre: "...a ’filozófiai’ jelző [...] a modern költészet elemzésében már semmit sem segít [...] Ez a ’filozófiai’ ugyanúgy a vers témájára utal, mint a ’szerelmi’, ’hazafias’, ’családi’, ’politikai’, stb. előtag - olyan verseket fog egybe, amelyek élet és halál kérdéseit feszegetik, a létezés törvényeit faggatják, amelyekben a költő csak töpreng. Ma már kevésbé divatos, de még gyakran hallható párja, szinonimája a ’gondolati vers’ elnevezés, s ez talán még durvábban, leplezetlenebbül árulkodik a meghatározás veszélyeiről. Legtöbbször olyan irodalomszemléletet takar, amelyik éles határt von a szellemi kalandok s a fogható, közvetlenül érzékelhető valósághoz tapadó líra között. A bökkenő csak az, hogy az igazán nagy versek egyik rekeszben sem férnek el". Valóban ez az egyik bökkenő: egyfelől pl. József Attila Ódája, egy - ez esetben szinte szó szerint a "velejéig" - szerelmes vers, bátran mondható "filozófiainak" is, másfelől - s ez a nagyobb veszély - minden (egyébként pl. érettségi tételekben mind a mai napig gyakran használt) téma szerinti besorolás eleve durva leegyszerűsítéssel jár. Még nagyobb bökkenő - és Levendel Júlia szavai ezt is sejtetik -, hogy minden versben van valami "filozófia", hiszen egyetlen írásmű sem képzelhető el valamiféle gondolati tartalom, sőt, a mű mögött meghúzódó "világszemlélet (világnézet)" nélkül, amelyet belőle - persze absztrakció útján - ki ne "hüvelyezhetnénk".