|
|
Bíró Gáspár
DEMOKRATIKUS IMPERIALIZMUS - LIBERÁLIS INTERVENCIÓ
(részlet)
Kellemetlen, de legalább két évszázados tapasztalat, hogy nemzetközi
téren a jó szándékú és erkölcsileg elfogadható célokat kitűző
beavatkozás kevés esetben járt a motivációknak megfelelő
következményekkel. Napjainkban a két nagy, és leggyakrabban idézett
kivétel Németország és Japán második világháború utáni demokratizálása.
Mindkét esetben számos sajátos történelmi körülmény tette lehetővé a
sikert, ezért ezekre nehéz analógiaként hivatkozni.
Ma csak a legelfogultabbak nem hajlandók
tudomásul venni az afganisztáni és iraki beavatkozás súlyos
következményeit. Az elmúlt hét, illetve öt évben sok minden idézte elő
a kialakult helyzetet: az amerikaiak vezette csapatok, polgári
hivatalnokok és tanácsadók hibasorozatai, történelmi okok és a helyi
kulturális hagyományok. Az iraki háború előestéjén írt tanulmányában
Stanley Kurz felhívta a figyelmet a demokratikus imperializmus és a
liberális intervenció elméletei és gyakorlata között fennálló
paradoxonra. Egyik fő tétele szerint egy társadalom demokratizálása
általában hosszú és lassú, fokozatosan haladó folyamat. Hozzáteszi:
napjaink dilemmája - amellyel például a brit birodalom nem kényszerült
szembenézni India tervszerűen demokratikus és klasszikusan liberális
elvű (és majdnem 100 évig tartó) átalakítása közben -, hogy a
(különösen katonai eszközök segítségével végrehajtott) liberális
intervenciót a kilencvenes évektől a Nyugat számára erkölcsileg
megalapozott és elfogadott célok mellett súlyos és halasztást nem tűrő
biztonságpolitikai megfontolások mozgatták. Ez utóbbi miatt lehet
nehezen - ez már az én véleményem - napirendre tűzni az alig
értelmezhető ellentmondás megvitatását, hogy Afganisztán és Irak
katonai megszállása és demokratizálása a terrorizmus elleni háború
szerves része. Már Jugoszlávia 1999-es NATO-bombázását is csak a nyelv
megerőszakolásával lehetett humanitárius háborúnak, illetve
intervenciónak nevezni. De a manu militari
segítségével végrehajtott demokratikus átalakítási tervek mint a háború
eszközei: nos, ez valóban új fejlemény. Most koncentráljunk néhány
bekezdés erejéig csak Irakra, bár megjegyzéseim nem kis mértékben
érvényesek Afganisztánra is, azzal a különbséggel, hogy 2001-ben ott
már rég lerombolták a nemzetállamot.
Félreértés ne essék: én magam is nyilvánosan
beszéltem annak idején a Szaddam Husszein-uralom megdöntésének
előnyeiről - még ha katonai eszközökkel lehet, akkor is -, de minden
alkalommal hozzátettem, ha ez sikerül, meg kell állni és hosszan
gondolkodni a továbbiakról. Nos, a helyzet nem hagyott időt a hosszas
gondolkodásra, ezt súlyosbította az amerikai adminisztráció
türelmetlensége: demokratikus választásokat kell tartani minél
hamarabb. Ennek szükséges előfeltétele volt a 2003 előtti iraki állami
struktúrák teljes szétverése, ami haladék nélkül meg is történt még
abban az évben. Samuel P. Huntington fejtette ki még 1989-ben, hogy a
demokratikus átmenet szükséges és elégséges feltétele a közvetlen,
titkos és méltányos, többpárti keretek között megtartott választás. Az
így kialakuló demokrácia minősége kevésbé volt figyelmet érdemlő.
Hasonló szempontok érvényesültek Irak esetében
is. Ezt a brit és francia gyarmatosítók által létrehozott államot a
huszadik század első felétől csak szélsőségesen kegyetlen módszerekkel
sikerült egyben tartani. Az első Öböl-háborút követően Szaddamot az
amerikaiak arab szövetségeseik kérésére nem távolították el a
hatalomból. Az arabok azzal indokolták kérésüket, hogy Szaddam nélkül
Irak széthullik. Mára az ország gyakorlatilag és részben jogilag is
szentesítetten különálló, egymással vetélkedő, illetve háborúzó
entitásokra esett szét, etnikai és vallási törésvonalak mentén. Az
intervenció eredeti céljai közül (demokrácia, stabilitás, jólét és
társadalmi béke) csak nagyon kevés valósult meg. Afganisztán más eset,
itt a katonai erőt és az ország megszállását 2001 végén az Egyesült
Államok önvédelmi joga alapozta meg, az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT)
jóváhagyásával. A tálib rendszer bukását követően a katonai jelenlét
céljai hasonlók, mint Irakban, azaz ami jelenleg történik, az
humanitárius intervenció és a demokratizálás elősegítése.
A koszovói bombázás indoklása
Koszovó ezektől eltérő képlet, az 1999-es intervenciót, azaz az akkori
(kis) Jugoszlávia 78 napon át tartó bombázását emberi jogi és
humanitárius megfontolások váltották ki. A provincia elszakadásáról és
önálló államkénti elismeréséről nem volt szó, eredetileg a humanitárius
intervenció - Clinton amerikai elnök megfogalmazása szerint -
"szükséges és igazságos háború" volt.
Tony Blair brit miniszterelnök témánk
szempontjából kulcsfontosságú beszédben indokolta a koszovói
humanitárius beavatkozás szükségességét Chicagóban 1999. áprilisában. A
kifejtett gondolatok, s nem utolsósorban az időpont és a helyszín
jelentősek, mert politikai következményekkel jártak. Vegyük előbb a
helyszínt: a chicagói Gazdasági Klubban vagyunk, a hallgatóság
nagyrészt befolyásos üzletemberekből áll. Az amerikai városban és
környékén a brit cégek jelentős érdekeltségekkel rendelkeznek, ezért a
beszéd jó része gazdasági témákról, elsősorban a globalizáció áldásos
hatásairól szól. Az intervenció szükségességét Blair alapvetően a
gazdaságilag globalizálódott új világrend játékszabályaiból vezeti le.
Fő tétele: a nemzeti izolacionizmus nem járható út. Többek között
ezeket mondta: "Ma mindanynyian internacionalisták vagyunk, ha tetszik,
ha nem. (...) Az új évezred küszöbén új világban találjuk magunkat. Új
szabályokra van szükség a nemzetközi együttműködésben és új eljárásokra
nemzetközi intézményeink megszervezésében. (...) Manapság a kölcsönös
függés sokkal inkább szükségszerű. Minden kormány téved, ha azt hiszi,
egyedül is boldogul. Ha a piacoknak nem tetszik politikájuk,
büntetnek." Ezek az elvek, emelte ki, a nemzetközi biztonságra is
érvényesek, különösen az intervenció esetében, beleértve a katonai
eszközök használatát. A konkrét példa Koszovó.
Az időpont: 1999. április 24. A NATO kereken
harminc napja bombázta Jugoszláviát. Washingtonban éppen zajlott az
atlanti szövetség 50. évfordulóján tartott csúcstalálkozó (Magyarország
március 12-én lett hivatalosan NATO-tag). A csúcson elfogadtak egy új
stratégiai koncepciót, amely kilátásba helyezte az újabb katonai
fellépéseket a "peremvidékeken", ha állami vagy nem állami szereplők
veszélyeztetnék a tagállamok biztonságát. Az akkori nyugati vezetők
közül mindenki érezte, hogy a folyamatban lévő bombázásokat, amelyek
világszerte tiltakozásokat váltottak ki, részletesen és meggyőzően kell
indokolni. Blair teljesítette a feladatot. Beszédében az intervenció
kapcsán a következőket mondta: "El kell döntenünk, beavatkozunk-e és
mikor. Úgy gondolom, öt szempontot kell szem előtt tartanunk. Először:
biztosak vagyunk-e vállalt ügyünkben? A háború nem tökéletes eszköz a
humanitárius problémák megoldására; de néha a katonai erő az egyetlen
eszköz a diktátorokkal szemben. Másodszor: kimerítettünk-e minden
diplomáciai eszközt? A békének minden esélyt meg kell adnunk, úgy,
ahogyan Koszovó esetében tettük. Harmadszor: a helyzet gyakorlati
értékelése alapján megvan-e az esély a katonai erő óvatos és kellő
érzékkel végrehajtott alkalmazására? Negyedszer: felkészültünk-e
hosszabb távra? A múltban túl sokat beszéltünk a kivonulási
stratégiákról. Ám ha egyszer elköteleztük magunkat, nem távozhatunk, ha
a harc véget ért; jobb a helyszínen maradni kisebb erőkkel, mint később
újrakezdeni az egészet nagyobbakkal. Végül: nemzeti érdekeinket
érinti-e a kialakult helyzet? A koszovói albánok tömeges elűzése
felkeltette a világ figyelmét. A különbség az, hogy mindez Európa egyik
lobbanékony részén történik."
"Nem állítom - jegyezte meg a brit
miniszterelnök -, hogy a fentiek teljesen bizonyos ellenőrzésként
használhatóak", de felhívta a figyelmet, hogy "minden új szabály csak
akkor lesz hatékony, ha rendelkezünk megreformált nemzetközi
intézményekkel, amelyek révén alkalmazzuk azokat".
Azóta is vitatják, hogyan egyeztethető össze a
gazdasági globalizáció, a nemzeti érdek, a katonai beavatkozás és az
emberi jogok durva és sorozatos megsértése. Tony Blair válaszul
felállított egy tételt, amelyet a gyakorlat a múltban, s beszéde
elhangzását követően is cáfol: "Államként fennmaradásunk nincs már
veszélyben. Cselekedeiteinket jelenleg finomabb összhang vezérli a
kölcsönös önérdek, az erkölcsi cél, és az általunk vallott értékek
védelmében. Végül az értékek és az érdekek összetalálkoznak.
(kiem. BG) Nemzetünk érdekében áll a szabadság, a jogállam, az emberi
jogok és a nyílt társadalom értékeinek megalapozása és elterjesztése.
Értékeink terjesztése biztonságosabbá teszi helyzetünket.
|