|
|
Kovács Gábor
A LÉTHÉTŐL AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG PEREMÉIG
Mint fogalmaink java részénél, itt is érdemes a görögöknél kezdeni. A
görög mitológiában Léthé, a feledés folyója az alvilági folyamok
egyike; miután a holtak lelkei isznak vizéből, megfeledkeznek e világi
életükről. Egy másik variáció felejtés és emlékezés eredendő
összetartozására figyelmeztet. Eszerint az alvilág bejáratánál két
folyó található: az egyik a feledést hozó Léthé, a másik Mnémoszüné,
melynek vize az emlékezetet ébreszti fel. Aki az utóbbit megízleli,
mindenre emlékezni fog, s a tudás egészének birtokosává válik.
A két fogalom a mitológiából átkerült a
filozófiába, és alapvető szerepet játszott a platóni ismeretelméletben.
A világot szellemileg megközelíthető ideákra és érzékszervekkel
felfogható tapasztalati szférára osztó platóni dualista ontológiában a
különböző valóságtartományoknak különböző ismeretmódok felelnek meg. Az
ideákra vonatkozó tudásra valójában nem valami új ismeret megszerzése
során teszünk szert, hanem emlékezünk arra, amit mindig is tudtunk, de
amit elfeledtünk, mikor halhatatlan lelkünk beköltözött halandó
testünkbe - mondja Platón, összekapcsolva mítoszt és filozófiai
episztemológiát. A tanulás így emlékezés, anamnészisz. A Menón
című dialógusban Szókratész házigazdája egyik szolgáján demonstrálja az
anamnészisz működését; sajátos kérdve kifejtő módszere segítségével
afféle szellemi bábaként mintegy kihúz a fiúból egy geometriai tételt:
"Ha tehát a lélek halhatatlan és többször
született, és minden dolgot látott, ami itt és ami a Hádészban van,
semmi sincs, amit meg ne tanult volna; így hát nem csoda, hogy az
erényre és más dolgokra is vissza tud emlékezni, melyekről azelőtt
tudomása volt. Minthogy pedig az egész természet rokon vele és a lélek
eleve megtanult mindent, nincs semmi akadálya annak, hogy aki
egyvalamire visszaemlékszik, amit tanulásnak hívnak az emberek, az
rátaláljon az összes többire is, ha bátor az illető, s nem fárad bele a
kutatásba. Mert a kutatás és tanulás teljes egészében nem más, mint
visszaemlékezés."
Martin Heidegger igazság fogalmának
újraértelmezésében a fenomenológiai módszer segítségével a görög
lét-tapasztalathoz hajolva úgy találja, hogy az igazság, az alétheia,
a felfedés, a kiemelés gesztusa az elrejtettségből, az
elfeledettségből. Igazság az, ami megnyilvánul, megjelenik a világban.
Az alétheia a léthé-ből származik, s az elrejtettség, az elfeledettség
ellentéte. Ám a felejtés rejtekéből napvilágra kerülő igazság pusztító
is lehet; jól példázza ezt Oidipusz története.
Szent Ágoston a görög és keresztény örökség szintézisét megvalósító filozófiájában az emlékezetnek (memoria) központi szerepet juttat. A Vallomások
egyébként is az emlékezés könyve. A szerző Istennel folytatott
dialógusa során visszaemlékszik élete eseményeire. A saját életét
narratív egységben szemlélő modern személyiség születésének pillanata
ez. A Vallomások szellemi vándorlástörténet, az Istent kereső
lélek bolyongásának dokumentuma. Ágoston a mű 10. könyvében teszi fel a
kérdést, hogy miként képes az ember a teremtménytől a teremtőig, vagyis
a világtól Istenig eljutni; vajon a lélek miféle fakultásai játszanak
ebben a felemelkedésben alapvető szerepet. A kiindulópont a világ
szépsége. Ezt az állatok is érzékelik, hiszen ugyanúgy rendelkeznek
életerővel, s ugyanúgy birtokában vannak az érzékelés képességének,
mint az ember, ám ez önmagában elégtelen volna ahhoz, hogy eljussanak
Istenhez:
"Természetem ezen képességén túl fokozatosan
felhaladva a Teremtő felé, útban találom az emlékezet síkjait és tágas
csarnokait, ahol megszámlálhatatlan képek kincstára van, amelyek a sok
mindenféle dolog érzékelése útján keletkeztek. (...) Mikor
emlékezetemhez fordulok s elrendelem, hogy ezt vagy azt parancsom
szerint adja elő, egynémely dolgok tüstént előjönnek, másokat csak
hosszas keresés után, mintegy rejtettebb fiókokból szed elő. Vannak,
amik seregestül tódulnak, s amikor az ember más valamit akar vagy
keres, minduntalan odaugranak, mintha kérdeznék: nem mi vagyunk?
Ilyenkor elhessegetem őket emlékezetem arcáról lelkem egy
kézlegyintésével, míg csak ki nem tisztul és elém nem jön rejtekéről
az, amit keresek. Ismét mások készségesen, sorrendben jelentkeznek
kívánságom szerint. Az előbb jövők helyet adnak az utánuk
következőknek, s azzal, hogy helyüket átadják, máris elrejtőztek, de
amikor akarom, megint előtűnnek."
Az ágostoni ismeretelméletben az emlékezet, a
memória nem csupán az érzéki ismeretekből származó képek tárháza, hanem
az elvont fogalmaké is; ezek nem az érzékelésből származnak, hanem
szétszórt, nem tudatos ismeretként vannak jelen az elmében, s ezeket a
tudatos gondolkodás (cogito) gyűjti egybe. A sztoikus-neoplatonikus
ihletésű ágostoni ismeretelméleti koncepcióban a felejtés nehezen
megmagyarázható problémaként jelentkezik. Ha ugyanis a feledést az
emlékezés hiányaként definiáljuk, miként lehet jelen az emlékezetben?
"Hogyan lehet tárgya emlékezésemnek? Hiszen ha
a feledés tényleg megvan bennem, nem tudok emlékezni! Azonban, ha igaz,
hogy csak arra tudunk emlékezni, amit emlékezetünkben megtartunk, s ha
igaz, hogy a feledésről van emlékezetünk - hiszen ellenkező esetben meg
sem értenők a feledés szóval jelölt dolgot - akkor el kell ismernünk,
hogy emlékezetünkben benne kell lennie a feledésnek is. (...) Vagy
talán éppen ebből következik, hogy a feledés, amikor emlékezünk rá, nem
a maga valósága, hanem csak képe szerint van meg az emlékezetben? Mert
ugye, ha valóság szerint volna ott, nem emlékezést, hanem feledést
okozna? (...) Mit szóljak ugyanis ahhoz a tényhez, hogy én a feledésre
tudok emlékezni? Azt mondjam talán, hogy nincs bent emlékezetemben az,
amire emlékezem? Vagy azt, hogy azért van benne a feledés, hogy ne
feledjek? (...) De mi van a harmadik lehetőséggel? Micsoda alapon
állítsam, hogy amikor a feledésre emlékezem, nem a feledés maga, hanem
a képe van meg emlékezetemben? Mi jogon mondjam ezt, hiszen ahhoz, hogy
valaminek képe az emlékezetembe benyomulhasson, szükséges, hogy előbb
ott legyen a dolog maga, s csak arról lehet a képet megszerezni! (...)
Ha tehát a feledés nem valósága, hanem képe szerint van meg
emlékezetemben, valamikor valóság szerint is itt kellett lennie, mert
csak így lehetett róla képet szerezni. Viszont amikor jelen volt, hogy
írta bele képét az emlékezetbe? Hiszen a feledés, amikor van, még azt
az írást is kitörli, amit ott talál."
Végül Ágoston ezt a fogas ismeretelméleti
problémát úgy igyekszik megoldani, hogy feltételezi: teljes felejtés
nem létezik. Amikor azt mondjuk, valamit elfelejtettünk,
emlékezet-töredékeink vannak, s a visszaemlékezés ezen töredékek
mentális egyesítésének folyamata. De számunkra a szubtilis és nem
könnyen követhető gondolatmeneten túl legalább annyira érdekes, hogy
Ágoston milyen metaforákkal próbálja leírni az emlékezet működését.
Ezek térbeliek: mint láttuk, az emlékezet tágas csarnokáról beszél,
amely mint egy raktár, a legkülönfélébb dolgokkal zsúfolt, s az
emlékezés művelete során a raktár polcain válogatunk. Az elgondolás
nagyon is egybevág azzal, amit a magyar nyelv kifejez. Az emlékezés
folyamata térbeli dimenziókba rendezve jelenik meg. Azt mondjuk, valami
kiment a fejemből, valami nem fér a fejembe, valamit az emlékezetem
mélyén őrzök, visszatekintek az emlékeimre, valamit a fejembe veszek
vagy megőrzök az emlékezetemben. Az elme mint tartály jelenik meg:
ezért mondjuk, hogy kong a fejem az ürességtől. Az emlékek pedig
tárgyakként tűnnek fel: kutatok az emlékeim között, hogy megtaláljam,
amit keresek.
Az eddigiekben az emlékezet és a felejtés
szigorúan az egyén dolgaként szerepelt, tehát mint
individuálpszichológiai jelenséget vizsgáltam. De ha a felejtés és
emlékezet fogalmához a történelmét társítjuk, rögvest bonyolultabbá, és
sokkal izgalmasabbá is válik a kérdéskör. Előfeltétel persze, hogy
rendelkezzünk a történelmi idő fogalmával, hogy legyen történelmi
tudatunk. Nem minden kultúra gondolkodott úgy az időről, mint az
európai. Az antikvitás az időt körbeforgóként képzelte el. Eszerint az
események ismétlődnek, az idő nem előre halad, hanem körben mozog. A
változásban alapvető szerepet játszott a zsidó-keresztény eszkatológia,
nem utolsósorban Szent Ágoston. Ő volt, aki az emberi történelmet olyan
egészként ábrázolta, amelynek kezdete és vége van, tehát határozott
irányú. Monumentális művében, a De civitate Deiben az egyetlen emberpártól származó, tehát egységes emberi nem története a két civitásnak
vagy városnak, Isten városának és az ördög városának egymással
folytatott küzdelme, amely csak az idők végén, Krisztus második
eljövetelével ér véget. A változások mozgatóereje a két város közötti
ellentét, míg a történések szabályozója az értelem, mégpedig a
gondviselésben, a providenciában megtestesülő isteni értelem.
Az egységes emberi faj képzetéhez és a történelmet irányító isteni
providencia gondolatához társult később a progresszió eszméje, amely
aztán lassanként Isten helyébe lépett az újkori metafizikákban. A
historicizmus diadala azonban csak a 19. században jött el. A század
utolsó harmadában Friedrich Nietzsche a korjelenségeket átértékelve a
történeti gondolkodás árnyoldalaira figyelmeztetett, s az emlékezés
mellett a történelmietlenség, a felejtés fontosságát hangsúlyozta.
Attól félt, hogy a történeti reflexió az örökös keletkezésre és
elmúlásra végül megöli az életet, és elpusztítja az egyéniséget:
"Ám a legkisebb és legnagyobb boldogságban
mindig egy és ugyanaz, ami a boldogságot boldogsággá teszi: a
felejteni-tudás vagy műveltebb kifejezéssel az a képesség, hogy amíg
tart, történetietlenül
érezzünk. Aki nem képes minden múltat feledve a pillanat küszöbére
telepedni, aki nem tud egy ponton - mint a győzelem istennője -
szédülés és félelem nélkül megállni, az sosem fogja tudni, mi a
boldogság, s ami még rosszabb: sosem fog olyasmit cselekedni, ami
másokat tesz boldoggá. Gondoljuk csak el a legszélsőségesebb példát,
egy olyan emberét, akiből teljességgel hiányzik a felejtés ereje, aki
így arra ítéltetnék, hogy mindenütt keletkezést és átalakulást lásson:
ez az ember nem hisz többé tulajdon létében, nem hisz önmagában,
mindent eliramló pontokká lát szertefolyni, s maga is belevész az
átalakulásoknak ebbe az özönébe; végül Hérakleitosz igaz tanítványaként
aligha meri már az ujját is mozdítani. Minden cselekvéshez felejtés is
tartozik, ahogyan a szerves élethez nem csupán fény, hanem sötétség is.
Aki minden porcikájában csak történetien érzékelne, ahhoz hasonlítana,
akit az alvástól való tartózkodásra kényszerítenek, vagy egy olyan
állathoz, melynek csak kérődzésből, mindig csak kérődzésből kell élnie.
Lehetséges tehát csaknem emlékezet nélkül élni, sőt boldogan élni,
amint az állat tanúsítja; azonban teljességgel lehetetlen, hogy
felejtés nélkül egyáltalán éljünk. Vagy, hogy még egyszerűbben fogalmazzak: van
egy olyan foka az álmatlanságnak, a kérődzésnek, a történeti érzéknek,
amely minden eleven lényt károsít, s végül elpusztít, legyen az akár
ember, akár nép, akár kultúra."
A Nietzsche által elképzelt, mindenre emlékező
és felejteni képtelen ember figurája a főszereplője Jorge Louis Borges Funes, az emlékező
című novellájának. A férfi egy baleset következtében - ledobja a ló és
megbénul - képtelenné válik a felejtésre, minden, amit látott, hallott,
minden illat, tapintással szerzett ismeret, mindaz, amit elolvasott,
kitörölhetetlenül rögzül elméjében:
"Mi egy pillantással három poharat észlelünk az
asztalon; Funes pedig egy szőlőlugas minden szárát és fürtjét és
gyümölcsét. Tudta az 1882. április 30-án reggel látott déli felhők
alakját, és emlékezetében képes volt összehasonlítani egy csupán
egyszer látott bőrkötéses könyv erezetével és egy tajték körvonalaival,
melyet egy evező kavart fel a Río Negrón, közvetlenül a
quebracho-forradalom előtt. Nem egyszerű emlékei voltak; minden látvány
hőmérsékleti, izomerő- stb. képzetekhez kapcsolódott nála. Föl tudott
idézni minden álmot, minden félálmot. Kétszer-háromszor egy teljes
napot is felidézett; közben sose habozott, mégis minden fölidézés egy
teljes napig tartott. (...) Valóban nemcsak minden erdő minden fájának
levelére emlékezett, hanem ezeknek minden képére is, ahányszor csak
észlelte vagy elképzelte őket. Elhatározta, hogy addigi élete minden
napját külön-külön, mintegy hetvenezer emlékre korlátozza, s azután
megszámozza őket. De letett tervéről két elgondolás miatt: tudta, hogy
feladata végtelen, és tudta, hogy haszontalan. Úgy vélte, hogy halála
órájáig még gyerekkori emlékeinek teljes osztályozását se tudja
befejezni. (...) Könnyűszerrel megtanult angolul, franciául,
portugálul, latinul. De azért, azt hiszem, nem volt erős oldala a
gondolkodás. A gondolkodás azt jelenti, hogy eltekintünk eltérésektől,
általánosítunk, elvonatkoztatunk. Funes zsúfolt világában csakis
részletek voltak, szinte közvetlen részletek."
Hogy az egyéni emlékezet és felejtés működésére
a történelem döntően hat, illetve hogy szoros kapcsolatban van a
közösségi felejtéssel és közösségi emlékezettel, a 20. századra vált
nyilvánvalóvá. Maga a felismerés régebbi, a történelmi tudatról adott
kritikájában már Nietzsche is rámutatott, hogy a kollektív emlékezet
döntően befolyásolja egy közösség identitását, de hogy ez voltaképpen
mit jelent, ahhoz a 20. század történeti kataklizmáira és újszerű
tapasztalataira volt szükség. Jan Assmann A kulturális emlékezet
című híres, a 90-es évek elején megjelent könyvében elmondja, hogy a
kulturális emlékezet problémájára a figyelmet egy konkrét történeti
szituáció irányította: hogy a nyolcvanas évekre megöregedett a
világháborút és a holokausztot átélt generáció, s az ebben az
évtizedben lezajló német történészvita nyomán szükségessé vált
emlékezet és történelem viszonyának tisztázása. Assmann alaptétele
voltaképpen egyszerű: minden közösség emlékezetközösség, s a kollektív
emlékezet a közösség identitásának talán legfontosabb eleme. Az
egyiptológus Assmann ezt a tételt az egyiptomi, hettita, zsidó és görög
történelemre vonatkozó esettanulmányokkal támasztja alá, s elméleti
előzményként elsősorban Maurice Halbwachs francia szociológus kollektív
emlékezetre vonatkozó teóriájára támaszkodik. Eszerint a múlt
emlékezete mindenekelőtt társadalmi konstrukció, s hogy az egyén hogyan
és mire emlékezik, azt a szocializációs folyamat szabja meg, amelyben
felnő. Ez a fajta kollektív emlékezet azonban a legkevésbé sem hasonlít
a múltnak ahhoz az értékmentes rekonstrukciójához, amely a pozitivista
történettudomány fő törekvése volt. Itt éppenséggel történelmi
események és történelmi helyek értéktartalmakkal történő felruházásáról
van szó; a kollektív identitás magja éppen ez az értékekkel telített
viszony a múlthoz:
"A kulturális emlékezet a múlt szilárd
pontjaira irányul. Benne sem képes megőrződni a múlt mint olyan. A múlt
itt szimbolikus alakzatokká alvad, ezekbe kapaszkodik az emlékezés. Az
ősatyák története, a kivonulás, a pusztai vándorlás, a honfoglalás és a
fogság mind-mind ilyen emlékezési alakzatok, amelyek liturgikus
ünnepeken kerülnek megünneplésre, és bevilágítják a mindenkori jelent.
A mítoszok is az emlékezés alakzatai: a mítosz és a történelem közötti
különbség itt érvényét veszti. A kulturális emlékezet szempontjából
csak az emlékezetes, nem a tényleges történelem számít. Úgy is
mondhatnánk, hogy a kulturális emlékezet a tényszerű múltat emlékezetes
múlttá s így mítosszá alakítja. A mítosz olyan alaptörténet, amelyet
egy bizonyos jelennek az ősi eredet felőli megvilágítására beszélnek
el. A kivonulás, történetiségének kérdésétől teljesen függetlenül
Izrael alapító mítosza: ilyenként ülik meg pészach ünnepén, s ilyenként
eleme a nép kulturális emlékezetének. A történelem az emlékezés által
válik mítosszá. Nem elvalótlanodik, hanem épp ellenkezőleg, így válik
csak valósággá, lankadatlan normatív és formatív erővé."
Itt visszajutottunk egy korábbi összejövetelünk
témájához, a történet fogalmához. Az előbb definiált kulturális
emlékezet ugyanis bizonyos történetek továbbadását és továbbszövését
jelenti. Az egyén megkapva és továbbadva a múltról szóló történetet
egyfelől a saját identitását is megerősíti, másfelől hozzájárul a
csoportidentitás fennmaradásához. Nem nehéz belátni, hogy ez vaskosan
politikai kérdés is. A kulturális emlékezet kétféleképp is használható.
Egyfelől legitimálhatja a hatalmat, a történetek úgy is elmesélhetők,
hogy azok erősítik a fennálló rendet, de úgy is, hogy a jelen nem jön
ki jól a múlttal való összevetésből. Ez nem új probléma, hiszen a
politikai hatalom már a premodern időkben is mindig megpróbálta
kitörölni a közösség emlékezetéből a számára kedvezőtlen emlékeket,
amelyek esetleg azt bizonyíthatták, hogy másként is lehetne, mint
ahogyan van. A múlt megváltoztatásának egyik legkorábbi ismert példája,
amikor a monoteizmust Egyiptomba bevezetni akaró Ekhnaton fáraónak még
az emlékét is igyekeztek kitörölni a köztudatból, többek között
kivésették a nevét a különböző ábrázolásokról. Ám egy alapvetően
írástudatlan közösségben az ilyesféle törekvések eleve nem lehettek
túlságosan sikeresek. Ellenben az írásbeliségen alapuló társadalomban,
ahol a kollektív emlékezet továbbadásában döntő szerepe van az írott
szövegeknek, más a helyzet.
Hannah Arendt rámutat, hogy a történet mindig
egyénközpontú. A történetek ősmintái, a görög mítoszok istenek és
félistenek viselt dolgairól szóltak, de az Iliász és az Odüsszeia
eposzi cselekménye is egyének cselekedeteit elmesélő történetek füzére.
Az egyéni cselekedet értelme akkor világosodik meg, amikor a mesélő
történetté formálja. A görög kollektív emlékezet legfontosabb
jellemzője a nagy tettek megőrzésének vágya, s a cselekvő legfőbb
törekvése, hogy lehetőleg túlszárnyalja az elődök tetteit, s így maga
is a kollektív emlékezet részévé váljék, ne felejtsék el a nevét.
Arendt szerint a kollektív emlékezet szerkezete koronként változik, a
rómaiaké és a középkoré különbözött a görögökétől, de úgy véli - mint
Assmann is -, hogy egy közösség identitásában alapvető szerepe van a
közösség alapítását elbeszélő történetnek, legyen szó Róma alapításáról
vagy a modern amerikai történelem kezdetét jelentő alkotmányról. Hannah
Arendt szerint modern viszonyok között a történetek továbbadását
jelentősen megnehezíti a modernitás történelemfogalma, amely a
történelmet olyan nagy egységes folyamatnak gondolja el, amelyben az
egyes ember tettei és cselekedetei jelentéktelennek és
értelemnélkülinek tetszenek. Ennek következményeként az emberi
cselekvés elveszíti méltóságát és értelemteliségét; többé már nincs
miért emlékezni rá.
Adorno szerint az emlékezet nélküli emberiség
fenyegetése a haladás modern, polgári elvének következménye. Az
emlékeket és az emlékezést a fejlődő polgári társadalom irracionális
maradványként számolja fel. Ha ez túl sommás ítéletnek tűnik is, az
bizonyos, hogy az emlékezettel és a feledéssel való sikeres politikai
manipuláció társadalmi és technológiai feltételei csak a 20. századra
teljesedtek ki. Arendt szerint a totalitarizmus teljesen újszerű és
példa nélküli alakzatának egyik legfontosabb ismérve éppen a múlt és az
emlékezet átfogó manipulációja, s célja a múlt teljes kitörlése, a
társadalmi amnézia állapota. George Orwell 1984 című regényében ezt a következőképpen magyarázza:
"A múlt megváltoztatása két okból szükséges.
Ezek közül az egyik másodlagos, s hogy úgy mondjuk, óvintézkedés
jellegű. E másodlagos ok az, hogy a párttag, akárcsak a proletár,
részben azért tűri el a jelenlegi állapotokat, mert nincs mivel
összehasonlítania őket. El kell vágni őt a múlttól, éppúgy, mint az
idegen országoktól, mert azt kell hinnie, hogy jobban él, mint ősei, s
hogy az anyagi jólét átlagszínvonala állandóan emelkedik. A múlt
kiigazításának sokkal fontosabb indítéka azonban az, hogy meg kell
őrizni a Párt csalhatatlanságát. Ez nemcsak azt jelenti, hogy
mindenféle szónoklatot, statisztikát és feljegyzést állandóan az adott
helyzethez kell igazítani s így mutatni meg, hogy a Párt jóslatai
minden esetben beteljesedtek. (...) A múlt változtathatósága az Angszoc
fő tétele. A múlt eseményeinek, állítják, nincs objektív létük, csak
írásos emlékekben és az emberek emlékezetében élnek tovább. A múlt az,
amit a feljegyzések és az emlékezet megőriznek. S mivel teljesen a Párt
szabályozza tagjainak gondolatait, következésképpen a múlt az, amit a
Párt annak szán. S ugyancsak a fentiekből következik, hogy jóllehet a
múlt változtatható, soha egyetlen konkrét esetben sem változott meg.
Mert ha a pillanatnyi szükségletnek megfelelően akármilyen új formát
adtak is neki, akkor ez a változat lett a múlt, és másféle múlt soha
nem létezhetett. (...) Mint látni fogjuk, a múlt szabályozása
elsősorban az emlékezet edzésétől függ. Pusztán gépies cselekvés kell
ahhoz, hogy biztosra vegyük: minden írásos emlék megegyezik a
pillanatnyi hivatalos elmélettel. De emlékezni
is úgy kell az eseményekre, mintha a kívánt módon történtek volna. S ha
az embernek át kell rendeznie az emlékeit vagy meg kell másítania az
írásban megörökített tényeket, akkor el kell felejtenie, hogy ezt cselekedte. Ennek az eljárásnak a fortélyait éppúgy meg lehet tanulni, mint bármely más elmetornáét."
A totalitarizmus - legalábbis nálunk - a múlt
része, de a felejtés, úgy tetszik, velünk maradt. A jelennel
kapcsolatban gyakorta a felejtés kultúrájáról beszélnek. A világ ugyan
nyitott, az információk szabadon áramlanak, többé-kevésbé az emberek
is, sem a tér, sem az idő nem elzárt, írott, képi és hangdokumentumok
sokasága őrzi a múltat - és mégis. Pierre Nora francia történész
szerint ez is paradoxon. Egyfelől valóságos kultusza van az
emlékezetnek, áradnak a memoárok, az oral history műfajának megannyi
változata, megörökítik a személyes életet fotókkal és videókkal, de a
már-már kényszeres divat ellenére ezek nem lesznek részei az élő
történelmi emlékezetnek. A múltra vonatkozó dokumentumok sokasága nem
alkot hidat a múltból a jelenbe. A történelmi emlékezet véget ért, és
éppen azért beszélünk róla anynyit, mert már nincs, átköltözött a lieu de memoire-okba, az emlékezet helyeibe:
"A lieu de memoire-okat az érzés szüli és
élteti, hogy már nincs spontán emlékezet. S mivel ezen emlékezetmegőrző
cselekedetek már nem mennek végbe természetesen, így archívumokat kell
létrehozni, évfordulókat kell tartani, ünnepeket kell szervezni,
temetési beszédeket kell mondani és fel kell jegyezni az eseményeket.
Éppen ezért a kisebbségek által védett, privilegizált helyekre menekült
és féltékenyen óvott emlékezet felizzítja valamennyi lieu de memoir
igazságát. Ezen emlékezetmegőrző éberség nélkül a történelem gyorsan
kisöpörné őket. Ezek azok az alapok, amelyeken szilárdan megvethetjük a
lábunkat. Ám, ha az, amit őriznek, nincs veszélyben, arra sem lenne
szükség, hogy felépítsék azokat. Ha az emlékeket, melyeket magukba
zárnak, valóban megélnénk, a lieu de memoire-ok szükségtelenek
lennének; és viszont, amennyiben a történelem sem azért kerítené
hatalmába azokat, hogy átformálja, átalakítsa, átgyúrja és kővé
dermessze őket, úgy nem lennének helyek az emlékezet számára. E
jövés-menés hozza létre őket: a történelem folyamatából kiszakított
történeti pillanatok ezek, amelyeket azonban visszaadnak annak: már nem
teljesen élők, de még nem is teljesen holtak, mint kagylóhéjak a
tengerparton, miután visszavonult az élő emlékezet tengere."
A jelenbeliség időtlen idejében élünk, az idő
immár nem halad lineárisan előre, s nem is forog körbe, mint a
premodern világban, hanem egyszerre efemer és örök pillanatok kapcsolat
nélküli egymásra következésévé alakul át, amelyben az események
kronologikus egymásutánisága többé nem strukturálódik történelmi idővé,
de profán és szent idő hierarchikus kettősségéről sincsen szó. A
pillanat örökkévalónak tetszik, az önmagába zárult jelenbe többé nem
képes betörni a múlt, ahogyan a jövő sem. Az egyik pillanat a másik
helyére lépve kiszorítja az előző tartalmait is; a múltbeli esemény
villámgyorsan elhalványul az emlékezetben, s nem a jelenhez vezető
történésláncolat mához kapcsolódó részeként, legfeljebb a mentális
térben kapcsolattalanul egymás mellett lebegő jelentés nélküli
emlékmorzsák egyikeként létezik. Ki emlékszik arra, ami fél éve, egy
éve, két éve történt: mi volt a három igenes népszavazás, a
taxisblokád, az Öböl-háború vagy a Nagy Könyv; persze behívhatjuk ezeket örök jelenünk képernyőjére, ám éppen olyan fiktívnek tetszenek, mint a Szárnyas fejvadász
lidérces jövőt vizionáló képei. Manuel Castells szerint bizonyos
értelemben az örökkévalóság peremén élünk: nem emlékszünk a mögöttünk
levő múltra, s igyekszünk nem gondolni az előttünk levő halálra. Úgy
tetszik, a posztmodern ember megfogadta Nietzsche tanácsát: lerázta
magáról a múlt hatalmát, megtanult történelmietlenül élni. Hogy aztán
ettől tényleg boldogabb lett-e, azt kinek-kinek magának kell eldöntenie.
|