|
|
Bécsy Ágnes
MUTABOR
Elöljáróban óvintézkedésképpen emlékeztetni szeretném az
egybegyűlteket a felejtés olyan kínos alkalmaira, melyekben a tudat
esendő hősei hajszál híján pórul jártak. Mai, számítógépekkel és más
digitális ketyerékkel teli világunkban különösen méltányolhatjuk azokat
a történeteket, melyekben minden egyetlen jelszón múlik. A passwordöket
és PIN-kódokat el szokás felejteni, és a Szezám nem tárul. A mesék
valamivel engedékenyebbek, mint a digitális valóság, és a véletlen
szerencse segedelmével visszabocsátják a magukból kizáródott hősöket
abba a honba, melyből elindultak, de erre azért az ember - így minden
mesén kívül - jobb, ha nem vesz mérget. A bagdadi Haszid kalifa és
Manzor nagyvezír például majdnem gólya maradt a gólyák világában,
amikor elméjük megcsökte magát, és nem volt képes visszaidézni a
szippantós átváltozó-porhoz elmormolandó varázsigét. Feledték ugyanis a
varázsszó használatához rendelt nehéz kritériumot, nevezetesen, hogy az
átváltozás egész ideje alatt nem szabad nevetniük. Ők azonban egy magát
illegető gólyalányt meglesve önfeledt vihogásban törtek ki, s így csak
annyit tudtak eldadogni, hogy "mu-mu-mu". Kéretik tehát gólyalányok
produkcióján nem esni önfeledésbe, és már csak azért is megőrizni
minden komolyságot és odaadó figyelmet, mert ha az arabusok nem tudnak
latinusul, jobb, ha tisztába jönnek vele: MUTABOR annyit tesz, hogy "át
fogok változtattatni" - ez pedig nem gyerekjáték és nem bohó mese,
hanem szentül komoly dolog.
Aki a felejtésről szól, az emlékezetről fog beszélni, s ha az
emlékezetről beszél, a felejtésről szól. De sokféleképp és sok
értelemben szólhat, mert egyik sem olyan egyértelmű jelensége bonyolult
tudatunknak, mint azt a kognitív tudományok és kísérleti pszichológiák
legújabb, megmérhetetlen terjedelmű, ám annál sivárabb kötetei alapján
vélhetnénk. A felejtésről például úgyszólván nem is vesznek tudomást.
Mindenük az a féltett emlékezet! Nem tudom, hogy vannak vele, de nekem
mindig gyanús kicsit az effajta megszállott buzgalom...
Az emlék szótári értelemben az a mentális kép
vagy tudattartalom, amit a már nem jelen levő időben volt tárgyról
egyszer rögzítettünk, megőriztünk és a jelenben visszaidézni tudunk.
Lényegében mindegy, hogy ez a tárgy mi - fogalom, képzet, dologi vagy
emberi entitás, netán önmagunk -, az emlékezést az én (itt-most) és a
más (máshol-máskor) viszonyaként, az emlékező szubjektum és az
emlékezett objektum térben-időben elkülönült szembenállásaként fogjuk
fel. Éppen ezért különös, hogy nyelvünkben - s a legtöbb ismert
nyelvben - az emlékezet fogalma mind a végeredményre, mind magára a
procedúrára, mind az azt lefolytató személyes tudat képességére utal:
az emberi emlékezet (vissza)emlékezik, s így őrzi meg a múlt személyek és dolgok emlékezetét.
A felejtés - nemcsak szótári értelemben, hanem a tudós urak szerint is
- egyszerűen ennek a kvalitásnak, procedúrának és tárgynak a különböző
fokú defektusát jelöli: a feledékeny embert gyötri a feledés, hibázik az emlék rögzítésének, tárolásának, visszahívásának folyamatában, tehát sok mindent felejt, hiányos és torz vagy felismerhetetlen paca a már nem jelen levő tárgy képe, amely így a feledés martaléka lesz.
Igen ám, de ha emlékezet és felejtés működését
egy jól funkcionáló vagy tönkrement fényképezőgép reflexszerű
működéséhez hasonlónak képzeljük - ahogy jobbára szoktuk -, sajátos
problémába ütközünk: nevezhetjük-e felejtésnek azt az elméletileg
elgondolható szélső esetet, amikor egyáltalában nem jelentkezik
semmifajta kép vagy tudattartalom, semminő szándék és aktivitás a
visszaidézésre, mert nem tárolódott semmi, hiszen semmi sem rögzült,
mert kifejezetten nem volt szándék sem rá, következésképp a személyes
tudat - az adott alanyi, tárgyi és predikatív vonatkozásban egyaránt -
a puszta semmivel van tele? Hiszen ha a puszta semmi idézhető csak
vissza az emléktelen tudatba, akkor se tárgyról, se alanyról, sem a
felejtés esetéről nincs értelme beszélni. A felejtéshez legalábbis
annak tudati konstatálása szükséges, hogy volt valami (odakint, ott, akkor), amit tökéletesen elfelejtettünk,
amiről már sejtelmünk sincs, hogy mi volt az. Felejtésünk a szó szoros
értelmében csak addig van, amíg legalább valami létre, s ezzel
kapcsolatban valami bennünk gerjedt akarati impulzusra emlékezünk,
vagyis amíg emlékszünk a felejtés tényére. Ezzel az emlékezés utolsó
nyomával, vagyis a felejtettség emlékével együtt a felejtés
maga is szőröstül-bőröstül megszűnik - s vele szűnik az odaveszett
emlékezés valódi értelme is. Megelőzheti-e tehát a felejtés az
emlékezést?
Ha mentális képeink és tudattartalmaink csak
ego-identitásunk belügyét képeznék, a kérdés nem volna oly kínos. De ha
két személyes tudat összetalálkozik, és X azt állítja, hogy Y
elfelejtett valamit, amire viszont Y álmélkodva azt feleli, hogy de
hiszen semmit sem felejtett, mert nem is volt "ott" semmi, akkor már
kétségkívül vérfagyasztó. Felejtésről ugyanis - szubjektíve - szó sem
lehet: X és Y egyaránt becsületes tanú, abban tudniillik, hogy a dolog
ott volt, illetve hogy egyáltalán nem volt ott semmi. Mi van akkor
tehát magával a "dologgal"? Volt vagy nem volt? S ha igen, hogy volt?
Ki tudhatja? - A válasz ősidők óta ugyanaz: Tudj?isten! (S milyen igaz!
már Szent Ágoston szerint is a Teremtő örök emlékezetében tartja a
teremtettet, amely amúgy is benne foglal helyet.) Következésképp X és Y
vagy vállat von, és békés rezignációval továbbáll a maga teremtményi
meggyőződésében, vagy öntudatosan agyonverik egymást. Hogy melyik
megoldást választják, az a mindkettejük reflektáló tudatán kívüliként
tételezett "dolog" státuszán lényegében semmit sem fog változtatni -
hogy volt is meg nem is, ilyen is meg olyan is. Mindez azonban az X és
Y közösségében felépülő kultúrára, arra, hogy a "dologhoz" és egymáshoz
való viszonyulásuk egylényegűségre törekvő impulzusa rendezi számukra a
létet, s azt tulajdonképpen egyikük sem vágyik tönkretenni - nos, a
válasz nem lényegtelen befolyást gyakorolhat, és a "dolog" ügyének
alakulására is kihat.
Rögtön világosabb lesz ez, ha arra gondolunk,
hogy X és Y emlékezeti vitája adott esetben olyan külső tárgyra
vonatkozik, mely hozzájuk - volt-ként - merőben hasonlatos szerzet,
amennyiben ön-tudatos ego volt a már elmúlt időben, amikor is a Z nevet
viselte. Feltételezhetjük, hogy titkon ő volt Y apja. Mindenesetre Z most
már nem döntheti el a vitát a maga volt létéről és minéműségéről, mint
valami békebíró, mert mindenekelőtt önmaga számára nincs már: meghalt.
Viszont Y makulátlan nem-emlékezete, melyben ő még a felejtés
gyanújaként sem idéződik meg e jelenbe, Z számára a felejtés
(feledettség) maga. Z immár csak annyiban és annyira rendelkezhetne
saját emlékezettel (önmagáról) itt és most, amennyiben és amennyire Y,
X és a többi jelenvalók emlékezetében meg-jelenülhetne. Amennyiben ez -
Y ré-vén - egyáltalában nem következik be, annyiban Z - Y révén -
csupán a feledést "tartalmazza" saját emlékezeteként, s ezzel nem
egyszerűen halott, hanem eleve semmis voltát. Ám ha Z tartalma merőben a feledés, akkor Y-nak a Z-ről mit sem tudó, szubjektíve ártatlan nem-emlékezete éppen ezt jeleníti meg, vagyis a feledés eleve semmissé tevő mozzanatát - az egyedi lét semmisségéét! Y öntudata ebből az eredendő
feledésből fakad föl, méghozzá egyszerre a genitivus subjectivus és
genitivus objectivus, vagyis az ön- és tárgyfeledés értelmében, s
mindenekelőtt az egyéni létezésre vonatkozó feledő feledettség
kapcsolja Z-hez, a múlthoz, a maga eredetéhez, sokkal szorosabban, mint
a belőle föleszmélő, esendő személyes emlékezet. - Félelmetes, amit
beszélek? Pedig mintha volna benne valami isteni... Mert hát vajon mire
emlékezhetett a Teremtő, mielőtt nekilátott teremteni?
Ahelyett tehát, hogy sötét megvetéssel
sújtanánk Y-t, kiben a legteljesebb feledés már-már a legteljesebb
emlékezettel egy, figyelmeztessük X-et, hogy ne örüljön túl korán: ha
Z-re történetesen emlékezik is, mindenre, mindenkire neki sem fog
sikerülni, hacsak nem ő a Teremtő személyesen. Y eredendő vétlen
bűnében X is és mindenki, az ábécé összes betűje osztozhatik. Mi is. A tudatos én, az ego eleve egy grandiózus (ön)feledkezésre
alapított: a maga eredetének - eredeti magának - feledésére. Arra, hogy
a személyes tudat megszerzésével, a diadalmas én kivívásával egyre
inkább úgy konstatálja a lét - az ő teljes léte - azon vele korábban
szerves mozzanatait, hogy azokat immár tőle magától idegen, külső
valóságként, csak tárgyaként reflektálja. Hogy a szerves lét
teljességköre, melyből magát e lét tudatosításának szerveként
kiküzdötte, a számtalanféleképpen elgondolt isten-szellem-e, vagy Gaia,
vagy az ember nem kevésbé sokszínűen elgondolt társadalmisága, az
természetesen nem egészen mindegy nekünk, ám e változatok aligha a
feledés-lényeget érintik, inkább csak az ego-tudat kiépülésének és a
lét egészétől elidegenülő öntudatának fejlődéstörténetét őrző emlékezet
szimbolikus sémái - vagyis a Nagy Feledkezés archeológiai rétegei.
A helyzet azért korántsem oly zord, mint
felszínén látszik. A Nagy Feledkezés archeológiája talán éppen az ősi
tanítások hirdette misztikus visszateremtés útját, a Nagy Visszaemlékezés teleológiájának térképét rajzolja ki befelé,
az ego önnön mélye felé. Mondják, ha ezen az én a legtisztultabb
tudatosság koncentrációban végighalad, hogy kozmikus létesülése
eseményét a belső reprezentáció sémáiban újra végrehajtsa, s az összes
lehetséges életlehetőséget és tapasztalatot alanyilag átélje, magába
fogadja, akkor fölismerheti, újrateremtheti mindenütt jelenlevő, mégis
megfoghatatlan, a konkrét létezéstől - s múlandóságától - érintetlen
azonosságát, a maga halhatatlan - isteni - egyetemességét. A biológiai,
pszichikai, szociális lét fölé tornyosuló emberi tudat, a kiteljesült
egónak ugyanis - mint abban nemcsak az ősi tanítások, hanem a mai
egzakt elmék is egyetértenek - két elképesztő tudománya van: az ön-distancírozás és az ön-transzcendencia
képessége. Önmaga tárgyaként tud magára tekinteni, és a végességbe
kizárult létét folyamatosan feloldani tör azzal, hogy tudatos lényegét,
önnön értelmét mindig az önmagán túliban ismerje fel, és akaratával
abban realizálja. Az önmagát is reflektálni képes tudatosság az önmagán
túli (neki tárgyiként megjelenő) önlényeg folytonos bekebelezésében
nyilvánul meg mint a Teremtő művet az egóban folytató, terjeszkedő
aktivitás.
Korántsem mindegy azonban, hogy az
ön-distanciában mit pillant meg - mit vél megpillantani - az én, és
önmaga értelmeként miféle tárgyakat kebelez be. Mert hiszen tudjuk:
ételünk az életünk, s amit eszünk, vagy - az Isteni Vándor szerint -
hiszünk, azzá lesz változásunk. Napjaink világa már úgyszólván
kizárólag a tárgyi lét állhatatlan anyagi felszínét kínálja reklámozva
élelem és értelem gyanánt, lényegünkként a korlátlan materiális
expanziót. Többre alig futja az önmagát távlatból is csak az anyag
felszínére tapadt kétdimenziós maszkként megpillantó tudat eltompult
látásából és foncsorozott emlékezetéből, mely a léha és megbízhatatlan
érzéki megidézés tartományait odahagyva egyre inkább a fogalmi
tudásként rögzült verbális memória egyetlen ?delete?-gombbal törölhető
információhalmazára szűkül. Emlékezetünk mélyéből hovatovább kihullott
minden mélységes felejtés sugallata, s az elfutó anyagi felszínt
tükröző tarka képeit a sekély nihil hordja hátán. Mintha emlékezetünk
egyre inkább e sehovaságba futó értelmetlen végesség tükre volna
csupán, maga is semmit-érő. Ezért kapunk hát utána oly kapzsin és
mohón? mert oly állhatatlanul elfutó... Csakhogy a sóvárgás egyre
gyötrőbben elégületlen marad, míg a teljesületlenség és szorongás
embere minduntalan az anyagi lét felszíni tárgyaira, pontosabban:
mennyiségeire vetíti ki önlényegét! Minden megújuló kísérlet vége: a letargia.
(Jegyezzük meg a szót, hallunk még róla!) - Nem volna tanácsosabb
farkasszemet nézni a fáradsággal kiküzdött öklömnyi öntudatot szorongva
markoló félelemmel, és mindenestül feledve ezt a talmira ráfeledkezett
létet, visszaindulni a valódi lényeget feltáró emlékezésbe - mely
végeredményben a Nagy Feledkezés képét tárja elénk? - De vigyázat!
Veszélyes. Tudják: nem szabad nevetni. Ami talán mégsem oly nehéz, tekintve, hogy csak egyesegyedül hajthatjuk végre: egyes szám első személyünkben, magunkban.
Az eredményhez nyilván nem lehet elég a bősz
kogitálás és a memóriában őrzött verbális információ, a jobbára
bemagolt szemantikus emlékezet állománya. Ehhez szükség van a
jobb-féltekés képi emlékekre, az ábrándosan és olykor sunyi módon
feledékeny és képzeletdúsan hazudozó önéletrajzi emlékezetre, a nem
tudatosult rutinjainkban élő emlékekre s a teljes érzéki megidézés
részleteihez az érzékszervi emlékek delejezően értelmetlen
szemétdombjára, arra a milliárdnyi, kérészéletű, mert értelmező
összefüggéseit vesztett s az öntudatlanba zuhant, minduntalan kitörlődő
és újratermelődő eleven érzéklet-morzsára, amivel hús-vér életet adunk
a rítusok, mítoszok, szimbólumok és metaforák acélszerkezeteinek, s
életre keltjük a költői képzelet műveit. Mi több, szükség volna arra
is, hogy vissza tudjuk fogni ego-ista fölényességünk ön-hitt
nevetését mindazon bizarrságokon, amiket önmagunkból kipislogva látunk,
végestelen végig az időkben és a terekben az őshomályba vesző feledett
eredetig, s minden szenteskedő nagyképűség nélküli józan alázattal
fogadnunk, ami bölcs értelmet történetünk ott elébünk tár. Sosem csak
verbális emlékként, annál elementárisabban az érzelmi és intuitív
felismerést támogató hangzati, képi, mozgásos és érzelmi sémákban.
Hiszen nemcsak "hinnünk s vallanunk" kell, vagy csak "kritikailag
kritizálni" a múlt tarka meséit és az értelem bontakozó
képzet-konstrukcióit, főképp pedig nemcsak tudományosan értenünk, hanem
ráismerni bennük arra, amiből vagyunk: tat tvam asi (te vagy az) - valódi önmagunkra.
És az ego-világban minden elementáris ráismerés a test eseménye. Benne
lakik a legteljesebb éberség. Amire szükség is lesz, mert amit a
művészi fantázia teremt, nem csalhatatlan. S nem csalhatatlan az olvasó
sem. Csakis mi magunk lehetünk csalhatatlanok, ha döntenünk kell.
A múlt kínálta bizarr konstrukciók száma nem végtelen, de sok -
elegendő egy életre -, én itt most csupán egyetlen példát merítek
búcsúzóul: a feledés és az emlékezet vizeiből. Az újgörög nyelv
emlékezete igen hosszú. A feledés neve ma is ugyanaz (írásmódjában
változatlan, csak kiejtése módosult): léthé/líthí. Az emlékezeté: mnémé/mnímí(?). De mníma jelenti a síremléket és mnímoszünó
a gyászmise. A két szógyök ősi, s a két név - Léthé és Mnémoszüné - se
sokkal fiatalabb. Kerényi Károlytól azonban tudjuk, hogy bár számunkra
a mitológia klasszikus képzetkincséhez tartoznak, a klasszikus kor még
nem ismerte a két istennőnek s forrásaiknak azt a takaros ellenpárját,
amit az utódok ránk hagytak. Megpróbálom önöknek felidézni, mit is
mesél Kerényi Károly, mert számomra elég zavarosan teszi, elmesélem
továbbá annak bizonyságául is, hogy az emlékezet, szerencsére, sosem
pontosan azt adja vissza, ami "ott volt", hanem azt az interpretációt,
ami a célja itt és most.
Léthé eredendően nem folyó volt, hanem kietlen,
sivatagos mező, illetve "ház" - bizonytalanul meghatározható hely -,
ahol a halottak tartózkodtak, s magának a szónak a jelentése sem
egészen "feledés" volt, hanem "elrejtőzés", "rejtve levés" értelmű, a
halotti állapot elrejtettségére, "nem észrevett" voltára utalt
("látens", "latencia" szavunk is erre a tőre vezet vissza). A
halottiság valami kietlen, végleges, megrekedt, statikus állapot,
melyhez a felfakadó víz képzete valóban nem kapcsolódik. (A Léthének
leginkább megfeleltethető lelkiállapot neve is a szógyökből ered: léthargosz.) A folyó képe majd Platónnál tűnik föl a Léthé sivatag síkján, az Állam tizedik könyvében, A pamphüliai Ér
látomása végén, miután a lélek téren és időn kívüli preegzisztenciáját
alátámasztó mítosz elbeszélte az Ananké planetáris orsója alatt már
áthaladt, s így a földi lét törvénye alá visszatérő lelkek
sorsválasztását, s kimondta a Szókratész számára legfontosabb tan
parancsát ("az a felelős, aki választ, az isten nem felelős"). Az
újjászületés utolsó feltételeként kell a viszszaindulóknak inniuk e
folyóból, mely azonban az Amelész nevet viseli, ami ugyan rokon
a Léthé értelmével, de valami földiesebb "gondtalanság" értelmet, sőt,
gondatlanságot sugall, s a funkciója ezzel vág egybe: a víz feledést
hoz, s a lelkek, midőn isznak belőle, valóban gondtalanul és józan
eszüket feledőn mohóvá válnak, ezzel aztán túlságosan is, sokan bizony
tökéletesen elfeledkeznek az ideákról. E szomj, az észveszejtő s a
lelket megvakító szomj összefügg a Léthé síkjának forró és fojtogató
aszályával, s ugyanakkor valami nagyon földies értelmű vágy - a
"fölfakadó" életszomj képzete is társul hozzá. Platónnál azonban
korántsem azzal a számunkra érthetőbb, pozitív hangulattal átjárt
értelem ez még, amivé a következő századok formálják - a búfeledtető
ital, a mámoros feloldódás, békítő álom és végtelen vágy útján -
ellenkezőleg. Ez a víz az elfutó, az átfolyó, a feltartóztathatatlan és
meg nem tartható áramlás képe, az örök üresség, amit valóban
csillapíthatatlan szomjúságként lehet csak átélni. Az élmény akkor,
azáltal lesz elviselhetetlenül kényszerítő - észveszejtő -, ha
abbamarad ez az áramlás: a Léthé elapasztó forróságú mezején. Platón
szerint az Amelész vizét "semmiféle edény nem tudja magában tartani".
Kerényi Károly bemutatja e képzet kapcsolatát több Platón előtti
ábrázolással és a Gorgiász "feneketlen hordó"-jával, melyek a
lyukas edényben hordott víz képzetét - a Danaidák korsójának értelmét -
előszeretettel kapcsolják a Léthé világában elrejlő léthez, méghozzá
egyfajta alvilági büntetés értelemben, a balga lélek büntetéseként. Az
orphikus hagyomány "lyukas lélek"-nek nevezi a beavatatlant, s az
újjászületések "gyászos körébe" száműzöttek mind "szitában hordják a
vizet". Az eleusziszi misztérium beavatottja által megpillantott telosz - a beteljesülő
lét átélő megragadása - világít rá talán a legélesebben a Danaida-lélek
szomjúzó beteljesületlenségére. A Léthé síkján átfolyó víz, a gyötrő
életszomj nem tesz lehetővé beteljesült létet, nem ismer teloszt.
A holtak mellé útmutatóul helyezett
aranylapocskákon épp ekkoriban - a Léthe síkján átfolyó víz első
megjelenésekor - tűnik föl két forrás, melyek nincsenek ugyan
megnevezve, de Kerényi Károly a halotti könyvek töredékes tanúságai
alapján azt bizonyítja, hogy a bal oldali - s baljós, a lélektől
kerülendő - forrás Léthé vize, a választandó jobb oldali pedig, mely
fölött egy női alak őrködik, Mnémoszünéé. Neki, az istenektől született
titánlánynak, kivel Zeusz világalapító tetteinek egyikeként a Múzsákat
nemzette, s akitől származik minden - misztikus és nem misztikus -
emlékezés, már az archaikus időkből eredő kultusza volt és gazdag
forráshagyománya. Fő kultuszhelyét Hésziodosz azonosította
emlékezetesen Lebadia közelében, a Helikonnal szemben, az Eleuthér hegy
lejtőjén. Nála azonosul először Mnémoszüné a forrással - a felfakadó
életvízzel - a negatív áldás révén, amit ő és leányai, minden pozitív
adományukkal együtt is, jelentenek: hogy "ők hoznak feledést a bajokra"
és "nyugalmat a gondban". Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása nem tudja
visszaadni, de Kerényi Károly épp erre hegyezi ki gondolatmenetét, hogy
Hésziodosz a múzsai feledés kifejezésére a Léthé szótövéből egy Mnémoszüné nevét idéző alakot képez: lészmoszüné.
Ez a megszemélyesedő "Lészmoszüné" lesz bizonyíték arra, hogy a Léthe
későbbi enyhet adó és érzelmesen vágyott forrásvize honnan fakad: a
Múzsák és az emlékezet forrásából.
Mnémoszüné klasszikus mitogémája, úgy tűnik
tehát, annyiban is nagyon görög találmány, hogy tündöklő isteni alakja
mélyén önnön alvilági ellenpólusát rejti magában: az örökös céltalan
elfolyást, tovatűnést, a halálos és végtelen feledést. "Az ellentéteknek ez a pozitív uralma alatt való egysége"
jellemezte volna Kerényi Károly szerint a görög vallásosságot, melyből
aztán - következtetem én - az emlékezetben és a múzsákban is ott
kísértő feledés során létrejött az életszomj igazolását szolgáló
megoldás: a nehezen összeegyeztethető két emberi lehetőség
szétválasztása - az emlékezet istenítésével s a feledés szorongó
elutasításával, amit az örök elfolyót szomjazó végtelen, nosztalgikus
sóvárgás kísér.
Igaz ez így? - kérdezhetném -, hiszen az emlékezőt mindig az igazság (s a jóság és szépség) telosza hajtja. - Bizzák rám, mit válaszolnék magamnak. De azt azért elárulom, hogy a görögök hogy hívták és hívják máig az igazságot: alétheia/alíthía. Egyetlen fosztóképzővel a elrejtettség honából, Léthé mezejéről emelik föl a napvilágra. Manapság húsvétkor így köszönnek: Alíthósz. Vagyis: "Valóban. Valóban feltámadott."
|