Belső ruhatár
SZÓLOK HOZZÁD, HALLOD?

Nem a falban futó csövek zúgása, nem parketta-roppanás, nem az öreg, nekigyűrkőzve bekapcsoló, és nehézkesen-rángatózva leálló jégszekrény lármája, nem a szomszédban félretett telefon makacs tutulása - nem valódi hangok elhallása, nem hallucináció. Abban a nyolc esztendőben, míg az egyre szótlanabb, végül csak fel-felhorkanó férjét ápolta, hozzászokott a rengeteg csöndkitöltő zizegéshez, zörrenéshez. Mostanában meg nincs már, ami ingerelné, hogy mint vadászebet, elszabadítsa a képzeletét: vágtass, kapd el, hozd ide!
Egy idő után - szégyenletesen hamar? vagy épp kínkeserves lassúsággal beletörődve, lépésről lépésre hozzátompulva? - fájdalmat se okozott a férje eldurvulása. Hogy kiütötte kezéből a poharat, hogy nap nap után ellökte, megrúgta; "ki maga? pusztuljon innen!"; egy idő után, úgy lehetett: megadta magát, hagyta sorvadni a képzeletét; de hát nem volt választása - azt mondják, különben kibírhatatlan.
Az utolsó évben arról is leszokott, hogy mondogassa magának: ez nem ugyanaz az ember? nem ugyanaz? nem ugyanaz; már nem volt szüksége önbiztatásra. Szótlanul mosdatta, ételt és gyógyszert adott neki, tiszta ruhát; reggel kibújtatta a pizsamából, és ingbe, nadrágba, pulóverbe öltöztette, kétnaponta borotválta, a haját is úgy-ahogy rendben tartotta, és legtöbbször szenvedés nélkül csak nézte. Hályogos tekintettel nézte ezt az értelemtől fosztott arcot. Mintha semmi sem kötné hozzá. Semmi. Csak él mellette, összezárva vele. Rúttá és torzzá lett öregember-arc, egy haldokló teste. Ezt sem gondolta, nem érezte, szabadulhatnékja sem volt, csak nézte, és rutinosan végezte a tennivalókat. Rutinosan szellőztette naponta többször is a szobát - hiába. A bűzös gázok, kipárolgások, a tetszhalott múlt szaga kihajthatatlannak bizonyult.
Amíg élt a férje, nem tervezte, hogy a hamarosan bekövetkező halál után mit kell intéznie, miképp alakítja át a lakást és a saját sorsát, de mikor a halottszállítók után becsukta az ajtót, úgy gyömöszölte szemeteszsákba a férficipőket, papucsot, zoknit, szemüvegeket, huzattal együtt a nagy- meg a kispárnát, mintha sietősen még utolérhetné, ami elzakatolt mellette - a csattogás utózörejét is hallotta, és nem sokkal később már azt a furcsa hangot: szólok hozzád, hallod?
Azért volt furcsa, mert a kiejtett szavakkal nem ki-, hanem belégzett a beszélő - ha beszédnek mondható, ami inkább hörbölésre hasonlított - ahogy a kád vagy a mosdó lefolyó nyeli, örvényeltetve zuhogtatja magába a vizet. Nemtelen, inkább mély hang, de ő megértette, sőt, félreérthetetlennek vélte - szólok hozzád, hallod? -, olyannyira, hogy az első alkalommal is kislányos buzgalommal bólintott - mindegy, kinek-minek, merrefelé -, s azóta újra meg újra, ha meghallja, és mindig ugyanazt a hangot hallja, önkéntelenül biccent. Most se más: hörbölés, így senki sem szól a másikhoz, nincs és nem is volt ismerőse, akire emlékeztetné - ki tudja, másnak egyáltalán hallható és érthető-e -, de ő a nap különböző szakaiban és szűkös élettere különböző helyein ugyanúgy hallja. Mindegy, hogy a saját tétovaságától akadozó, sőt, kenetlenül csikorgó reggel van, vagy már késő délután - ami különben a legjobb idő, mert felmentést ígér, jól megérdemelt nyugalmat, kikapcsolódást -, és lehet a szobában, az erkélyen, a konyhában vagy akár szatyrot cipelve a lépcsőházban: azt és úgy hallja. Nem túl gyakran; úgy hiszi, rendszertelenül. Nem szigorú és csöppet sem ingerült a kérdés: szólok hozzád, hallod? - hisz nincs is mit számon kérni rajta. Nem is olyan bután-mesterkélten babusgató, ahogy néha öregekhez meg betegekhez beszélnek, mintha minden öreg és beteg ember szükségképp agylágyult volna. A nehezen érthető, de mégiscsak érthető hang megszólítja - néha percek vagy órák múlva is érzi, hogy mozdult a feje, bólintott rá, mintha szavak nélkül felelne: igen, hallom, azért vagyok itt, hogy meghalljam, még meghallom.
Soha senkinek erről nem beszél, de nemcsak azért tartja magában, mert fél, hogy bolondnak gondolják - akárki másnak hallucináció lehet -, ugyan kinek mondaná és miért! Bolond lenne, ha erről mesélne. Akkor csakugyan bolond! Nem kíván ő semmit kiteregetni, nem vár szánakozó figyelmet, megnyugtatást még annyira se - talán a hosszú-hosszú csöndbe zártság idején is az maradt, aki volt. Segítség nélkül megél, ellátja magát; iszonyodva figyeli, milyen sok emberroncs mászkál az utcán motyogva, ordítva, hadonászva - nem is öreg mindegyik. Tegnap egy koldusforma férfit látott, ilyet még soha, szaporán ki-kiöltötte kígyóhegyes nyelvét, s ahogy visszahúzta, mintha az orrát szívná meg, horkantott, nyögött, és máris újra ki, és rögtön be, ki és be, még csak nem is a járása ritmusára, mert valósággal vonszolta magát. Előredőlt, meggörnyedt az a nyomorult, így amikor a nyelve kifurakodott a szájából, úgy tűnt, ökrendezik, de pillanat csak, szívta máris vissza, nyállal, harákkal, zaftos horkantással. Nem szabadott sokáig nézni. Roncs volt. És őrült.
Hányszor elgondolja, hogy az embernek, bizony, nehéz tartania magát, és talán van, akinek nehéz magában tartani valamit; épp erre a koldusféle alakra gondolt - cirkuszi mutatvány is lehetne; furcsa volt -, biccentett magának, mert rémlett, hogy gyerekkorában látott ilyen szörnyűségüket mutogató cirkuszosokat; érezte, önkéntelenül is biccent, bár lehet, hogy láthatatlan volt a mozdulata; ki tudja - épp krumplit pucolt, a konyhaasztalnál ült, darabka újságpapírra esett a krupli héja, a kis darabkákat tálka vízbe dobta, bizonyára sietősen, mert kezére, kötényére fröccsent a víz, biccentett, hogy azért; közben a nyelvöltögetősre gondolt, meg hogy a gyerekkorában látott nyomorék hogyan rángatta magát - ezeket se meséli senkinek, elég, hogy mondhatná: igen, hallom. Még meghallom.                                   
LEVENDEL JÚLIA