Centauri
BAUCIS PHILEMONNAK

Kinéztem az ablakomon, mintha gyorsan halványodó vágyam, a félelem rámájára feszített test vakító ívfénye alatt a jövőbe néznék vissza; sosem volt előttem sötétebb és mélyebb az éj, sosem nőtt még ekkorára a megkésett, késő őszi est, mint amikor kinéztem tegnap, és az örökkévalóság sötét ötletéből világított fel hozzám utánam kutató karod skarlátvörös lézercsíkja; babérerdők, füvek, fák, hangák, felhők, ötletek - reggelik, ebédek, vacsorák és hitvesi séták sötétjéből. Hét tágas tér, hét rendkívül hosszú idő, hét tökéletesen gömbölyű világ körfala mögül ért el engem, a te kezdetekből származó hiányod; váratlanul megértettem, amit sosem értettem még; tisztán és élesen éreztem - tudtam -, hogy a ködből, térből és időből, hosszú életemből és majdani halálomból most is Te hiányzol; illúzió volt a vak hit és az önhitt tudat, hogy már megalkották számomra a világot; most látom csak, ahogy átnézek a meg nem történt, rozsdás dolgok nyitva hagyott ajtaján, hogy mindaz, ami az enyém volt, amit szerettem és éltem, láttam és hallottam, érintettem és öleltem, mozgattam és uraltam,
    vadul és titokban,
    mindaz a Te nemlétből tegnap rám lőtt életvonalad legvégén van; Te gondoltad el ezt a világot, ami most eléri és átkarolja a létem; ahol nem köt tér, nem szorít idő, nem ver láncra az élet, és nem fojtogat a sors sem; amiben élhetek végre, szerethetek, szárnyalhatok, mozgathatok és uralhatok; ez az egyetlen olyan, önmagával maradék nélkül osztható világ, amelyben nemcsak a nő gyönyörködtető ötlete, nemcsak egy férfi mozgólaborja vagyok.
    Távoli léted fényévnyi füstjét a méhemben érzem, megújuló csontjaim azt hiszik és ígérik, bármilyen messze vagy is a léttől, kiköszörülöd majd miattam, amit a látszatvilág idő-délibábja kicsorbított; utolsó, még élő sejtem reméli, hogy meztelen hasam céltábláján nemcsak távoli lézercsíkod pontja rezeg; mint a születő nap eleinte sötét foltja, erőt gyűjtesz, s végül lerombolsz majd értem időt és teret; nemléteddel hét teljesen gömbölyű világ körfalát is áttöröd, hogy végre egymás mellett riadjunk öntudatra, hogy ezt a világot, amit tegnap még csak gondolatként küldtél át nekem az éjen, Göncöl szekerén hozd holnap olyan helyre, ahol soha semmi meg nem szüntetheti!
    Hatalmad óriási, nem állt még fölöttem ilyen hatalom soha. Megteheted, hogy velem egylényegű lényed látni, vágyni csak fényévnyi messzeségből, hét rács mögül engeded; megteheted, hogy érintésem nélkül teszed semmissé öregségem; módodban áll végérvényes ölelésem, testem nélkül, egy ültő helyben adni vissza a neked szánt ifjúságom; ahogy homokórát fordítanak meg, elindíthatod úgyis gyönyörű világod őrült atomjait a kedvemért és nélkülem; leengedhetsz engem félvad elméd kútaljába, ahol mindig veled leszek; onnan, ahol dühödt nemléted forrong, fújhatsz körém olyan sűrű időt, amelynek minden pillanatában veled leszek védtelen; lehetek továbbra is a te grandiózus, édes álmod; ha Te vagy a sötét egyik fele, boldogan leszek én a másik; fájdalmam ötlete, ha úgy akarod, átszelheti fájdalmaid köreit; lehetek én Szaturnusz-körgyűrűd föl- és levezető sávja; leszek én kínos hallgatásod magzatmáza, fényelnyelő ezüstkoporsód aranyfedele; Holdon hagyott lábnyomod alabástrompora is; bármi ebben a pokolba ereszkedő mennyben; csuklómról, mint a stólát, áttekerem akár a Tejutat is a te halott ötletedre; mint a tórát, átcsévélem rád minden gondolatom; levetem és odateszem e világi létem a te monstre galaxisod üres csontostányérjára, de nézd és érezd, ahogy kihajolok frissen mosott ablakomon, ahogy létezőként görbülök bele az éjszakába, ahogy meggebedek érted e véres vízióban és verzióban; ahogy kínná és kéjjé gerjedek léted ígéretének erőterében; nézd, a forró kéz, ami eddig csak álmot vasalt és mosogatott, mint a gleccsertó éjféli vizébe, máris belelóg az éjszakába!; és inkább öntsön el téged érinthetőségem dicsősége, feléd küldött vágyakozásom állati diadala, semmint a nemlét vágya; legyen erősebb pislákoló testmelegem távoli hívása, mint a fagyra épült űr neked tett, közeli és jeges ígérete! Omoljon le hét jégvilág ötletének tornya, omoljon be naprendszerek lövészárka,
    engedjen el, engedjen hozzám téged
    hörgő-forgó csillagvárosok spirálja, hogy elérjen végre hozzád és beburkolja didergő meteorodat, tőled megejtett húsom fényévhosszú baldachin-illata!

Kérlek, ha máskor nem is, de most értsd meg ezt, legalább születésed órájában, hogy bármekkora is végtelen számoktól kapott hatalmad, egyedül te sem uralhatod a nekem szánt világot; a Nap nem szívhatja vissza fényét, nem válhat emléked részévé minden részlet, történetünk alfája nem vágtathat az omega vermébe, a világvége lukjába nem hullhat vissza maradéktalanul minden; nem rakhatja el a fekete golyót már az első körnél a kétely!
A nemlétből rám gondolva nem tarthatsz fogva sokáig, nem maradhatok egy nem létező vágya, nem lehetek a nihil vagy a nulla kulisszája, egy steril hérosz klarisszája, vagy egy gyönyörű agy magára hagyott ágyasa.

Egyszer majd, amikor kering már a vékony hártyákban a bogárélet, rezeg, ragyog, száguld, bolyong, folyik, rotyog, tágul, lángol, gondol, sejlik, szépen fénylik minden, akkor, meglásd, feléd nyújtott kezem eléri születésed pillanatát; csupasz hasamon rezgő, vörös célzó-fényed, mint egy gránátkristályt, belülről is átvilágít engem; nem maradhat halálba terjedő álom minden tettünk, ár nélküli boldogságunk nem érhet véget soha; mert bár külön-külön meg nem születtünk, együtt, összegyűrve és a hátunk mögé dobva az űr mintáit, átszakítva az univerzum körgátjait, mégis valamivé, hússá és vérré, édessé és végessé,
    emberré és párrá lettünk.