Bujtor László
MIÉRT NEM SZERETI A FIAM VERNÉT?
- avagy a cápa fenomenológiája
(részlet)

Harmadikos elemista fiam ajándékkönyvet kapott az iskolában, s büszkén hozta haza megérdemelt jutalmát. Örömét csak az én kíváncsiságom múlta fölül: milyen könyvet adnak ma az alsó tagozatos gyerekeknek? Harminc évvel ezelőtt én kalandregényeket kaptam, köztük gyakran Vernét, s örömmel láttam, hogy a jutalomkönyv a Grant kapitány gyermekei, egykori kedvenc olvasmányom. Vajon a dús fantáziájú 19. századi mesélő miként hat ma nyitott, érdeklődő 21. századi fiamra? Ugyanúgy gyújtja föl fantáziáját, mint annak idején az enyémet? Ugyanúgy feledkezik bele a regénybe, és ragadja el annak sodrása, mint engem? Felnyitja-e a mester a mai gyerek szemét a természet titkaira, a bennünket körülvevő világ megismerésének vágyára? De visszafojtottam lelkesedésemet: megvárom, amíg a gyerek maga jön, repesve. Néhány nap múlva jött is - elkedvetlenedve. Nem tetszik? - kérdeztem csodálkozva. "Nem, apa. Ez egy nagyon rossz könyv!" Meghökkentem. Mi vehette el kedvét az olvasástól? Fiam a következő sorokat mutatta válaszul:
    "... az őrt álló matróz lekiáltott az árbockosárból, és jelentette, hogy valami óriási hal fickándozik a hajó mögött. [...]
    - Azt hiszem, jól megtermett cápa lehet - felelte John Mangles.
    - Úgy van! - válaszolt a kapitány. - A feje alakjáról mérleghalnak vagy kalapácshalnak nevezett cápafajta minden tengerben és minden szélességen megtalálható. [...] most is efféle gazfickóval akadtunk össze. [...]
    - Az ember nem irthatja eleget ezeket a szörnyű ragadozókat - tette hozzá John Mangles. - Ha tehát élünk az alkalommal, akkor nem csupán érdekfeszítő látványosságban lesz részünk, hanem egyben hasznosan is cselekszünk.
    - Akkor hát rajta, John! - mondta Glenarvan.
    [...]
    A cápa már közel járt; a hajó utasai jól látták dülledt, mohó étvágytól szinte lángoló szemét. Aztán hátára fordult; tátott szájából elővillant négy sor foga. Feje széles volt: úgy illeszkedett a törzséhez, mint nyeléhez a kalapács vasa. John Mangles nem tévedett: csakugyan a legtelhetetlenebb cápafajta egyik példánya szegődött a hajó nyomába."
    A mai gyerek nem gazfickónak és elpusztítandó lénynek látja a cápát. Sir David Attenborough és Nigel Marven színre lépése óta a természetre fogékony kisiskolások nem ilyen képet kapnak a körülöttünk élő állatokról; az ismeretterjesztő filmek nem a cápák kiirtását sugallják. Harminc évvel ezelőtt, amikor ezeket a sorokat olvastam, még teljesen természetesnek vettem, és elfogadtam Verne üzenetét: a cápát irtani kell. Az ember felelőssége, hangoztatja az író, hogy bölcsen beavatkozzon a természetbe, és állítsa vissza az általa helyesnek vélt egyensúlyt. A romantikus világkép hatása alól Verne sem vonhatta ki magát, ezért írta le annyi negatív jelzővel a cápát, és ezért antropomorfizálta. Az 1970-es évek korszelleme is ezt sugallta. Ezért tartottam természetesnek (akkor és gyerekként), hogy a cápa dúvad, megölése felemelő és helyes cselekedet. Hogy hideg gyilkos, kegyetlen vadállat, a tenger mészárosa, márpedig a tökéletes gyilkológépet ki kell iktatni a tengerből, hogy ne zavarja a bájos és pici, helyes és színes halacskákat. Az én gyerekkoromban a környezettudatos gondolkodás és nevelés még ismeretlen fogalom volt, a köztudat a természetet legyűrendő, meghódítandó nőnek tartotta, kinek bőségszaruja végtelen, kincsestára kimeríthetetlen. A természetet nem velünk együttműködő, jelenünk részeként lélegző, és velünk szoros kölcsönhatásban álló társként fogadtuk el és be. Ez a fordulat és szemléletbeli váltás alig harminc év alatt zajlott le, és hozta létre az óriási kontrasztot a fiam és az én Verne-olvasatom között. Harminc év alatt gyökeresen átalakult a cápáról és a természetről alkotott véleményünk. Reméljük, ez ma már általános értelemben is állítható! S hogy valóban így legyen, kérdezzük meg, mi vagy ki keltette a cápa rossz hírét? Verne mellett ki rombolta még ennek az állatnak az "imázsát"? Mi vezetett oda, hogy majd 150 éven át a cápák, ez a földtörténeti értelemben igencsak sikeres, kitartó, tiszteletünkre méltó állatcsoport pusztítandó dúvaddá süllyedt?


A cápa fenomenológiája

A romantika hajnalán, 1838-ban Edgar Allan Poe kezdte a cápa rossz hírét terjeszteni az Arthur Gordon Pym csodálatos kalandjai című regényével. A főhős, Pym, az egykor szebb napokat látott Grampus bálnavadászhajó roncsain hajótöröttként sodródik az óceánon, s ezt írja naplójába:
    "...belevetettük hulláját a tengerbe. A felkelő hold fényében jól láttuk, hogy a cápák azonnal széjjeltépték. Fogaiknak szörnyű csattogása a velőnkig hatott és az iszonyatos hang hallatára ijedten kuporodtunk össze a fedélzeten."
    Poe abbéli buzgólkodásában, hogy a cápából fenevadat faragjon, elköveti az első anatómiai tévedést. A cápa ugyanis képtelen csattogtatni a fogát. Az alsó és felső állkapcsában négy vagy öt sorban elhelyezkedő fogak az emlősök fogazatával ellentétben a csukott szájban nem illeszkednek szorosan egymáshoz, a zsákmányul elejtett állat megsebzésére és megragadására szolgálnak. A cápa nem rágja meg a prédát, hanem hatalmas darabokban, rágás nélkül elnyeli. A gerinces állatok közt egyedülállóan az alsó és a felső állkapcsa is mozgatható, így 20-30 kilós darabokat egyben képes kiharapni és lenyelni. Ez magyarázza, hogy a múzeumokban miért csak kitátott cápaállkapcsokat láthatunk, amelyek felső állkapcsának hiányzik a folytatása, a koponya. Persze tény, hogy a harapás előtt a két mozgatható állkapocs előreugrása és a kimeredő fogak együtt félelmetes látványt nyújtanak. Ám ez fiziológiai és nem pszichikai eredetű. A cápa, harapás előtt, nem akar "ráijeszteni" áldozatára.
    De nemcsak Poe ismerte rosszul a cápák anatómiáját és fiziológiáját, mert a természettanból jóval felkészültebb Verne is elkövet néhány hibát. Harminc évvel később, 1868-ban kegyetlen gyilkost farag a tengerek egyik csúcsragadozójából. Szavai alkalmasabbak egy kéjgyilkos, mint a cápa jellemzésére: "gazfickó", "szörnyű ragadozó", "nem irthatja az ember eleget", "hasznosan cselekszünk [ha megöljük]", "dülledt, mohó étvágytól lángoló szemek", "legtelhetetlenebb". A cápa vernei telhetetlensége azonban fiziológiai tényből fakad: állandó mozgásban létező állat, képtelen egy helyben lebegni. Szeme azért látszik dülledtnek, mert nincs szemhéja, és sohasem pislog. A vízi élőlények általában nem pislognak, mert nincs szükségük a szem folyamatos nedvesen tartására. A cápa, amikor áldozatát megközelíti és harap, köznapi kifejezéssel élve, "becsukja a szemét", de ez akaratlan mozdulat, feltétlen reflex. Ilyenkor egy védő membrán csúszik elő, és takarja be az állat szemét, hogy védje az áldozat kapálózásából eredő sérülésektől.
    Verne hallatlan népszerűsége generációk sorába plántálta a cápákkal szembeni zsigeri irtózást. A romantika az új évszázad beköszöntével letűnt, ám a cápa rossz híre megmaradt, beleivódott a köztudatba. Ezzel magyarázható, hogy egy másik irodalmi nagyság - akiről feltételezhetjük, hogy élő cápát sohasem látott, s ezért a közvélekedést öntötte versbe - szintén negatív hősként szerepelteti a cápát. Bertolt Brecht Koldusoperája így kezdődik:

"És a cápa fal javába
Vad fogakkal - nem titok
És Macheath-nél ott a kése
Ám a kést nem láthatod.

Nézz a cápa uszonyára
Hogyha gyilkolt, ott a vér!
Penge Mackie kesztyüsen jár
És a kesztyű hófehér."