Bécsy Ágnes
KESERŰ MADZAG
Négy kép: 1956
(részlet)

1.

A Petrezselyem utca mindig szolgált szenzációval. Meredeken zúdult le a nagyapámék házára (a Bartók Béla utcán), így ami fönn elszabadult, az rendszerint meg sem állt az ablakig, melyben sóvárgás okán és okulás céljából oly gyakran álldigáltam. Egyszer aztán, mikor már nem álltam ott, a hatvanas évek végén, egészen keresztülhömpölygött a házon, s születésem dicstelen, ám emlékteli helyén vájt magának folytatást (Kodály Zoltán út néven). Így gázol át az egyén sorsán a történelem!
    A Petrezselyem utcát egyébként mindenki így hívta. A postás is. Pedig a hivatal már néhány éve az aradi vértanúkról nevezte el. Akiket ezért az én kora- és kényszerérett logikám valami sötét komcsiknak gondolt, míg el nem hintettem gyanakvásom jeleit családi körben. Nyomasztó történelmi tévedésem gondos korrigálását azonban nem fogadtam maradéktalan megkönynyebbüléssel. Ómi ehetetlen gezemice leveseiből gondterhelten piszkálgattam a tányér szélére a petrezselyemből képződött keserű madzagokat.
    Miután a tányérban vívott ideológiai harc eredményeképpen kitapasztaltam a vértanúságot, az utcanév egy csapásra véglegesen megváltozott. Akkoriban történt ez, hogy a szép napos délelőttön végigvonult rajta egy csapat úttörőféle, de mert 1956 október huszonvalahanyadikát írtunk, a fiúkon nem volt nyakkendő. Meg tanár se volt velük. Mégis sorban, párosával, egy ütemre lépdeltek, kis papírzászlókkal a kezükben, melyek közül egy se volt piros. Katonás marsukat pedig az a teli torokból kiáltott zengzetes jelszó ütemezte, hogy "Ruszkik haza!"
    Az utca csendes volt, a fiúknak nem akadt nagy közönségük, a néhány arra járó megállt, állt, állt némán, és nézett. Másra nem emlékszem - bennem volt az izgalom, nem odakint. Arra nézvést azonban, hogy bennem mi volt, nem maradt szavahihető tanú. Egyedül álltam a sámlin az ablaknál, a háziak hátul voltak a kertben vagy a konyhában, nem jött be a szobába senki. És ott, akkor én voltam az egyetlen a földkerekén, akinek pontosan arról nem volt fogalma, hogy mi történik benne. Csak azt tudta, hogy nnnagyon!
    Mit mondhatnék hát most? Hogy álltam ott percekig elragadtatva, villámsújtottan, kővé meredve, mint néma diadalüvöltés az össze-vissza kiabáló csöndben? Ez nagyon szépen hangzik, ám tételezzük föl, hogy attól még igaz. De mi az értelme? Három és fél éves voltam. Gimnazista koromig hallgattam erről az emlékemről, mint a sír. Noha egy pillanatra sem feledtem. Magamban tartottam. Anélkül, hogy valaha is értettem volna. S amit valaha, akár anyámnak is, el tudtam beszélni róla, nem volt több a jelentéktelen utcai epizódnál.
    Kiabálni akartam. Haraggal és megvetően? hogy: Nem szabad! Buták! Kutyakölkek! Én tudom! Vagy féltőn, szűkölve? hogy: Jaj, kicsapnak, megvernek, becsuknak, kinyírnak, kitelepítenek, az Apókátokat is! Mert azt akartam kiáltani, hogy: Várjatok! Én is! Én is! És legfőképpen azt, amit ők? Vagy csak az anyámnak akartam kiáltani, aki messze volt most, hogy jöjjön, jöjjön, és meg akartam fogni a kezét, és szívdobogva kimutatni az utcára, mint valami ajándékra, és azt mondani: Tessék. Ugye, teccik... És nézni várakozón rá? Hogy örül-e? S mert félve a csalódást, hát bizonykodóan, érvelve: Na látod! Mégiscsak szabad! - s rettegve a választ? hogy: Buta kölkek! s a rémületét, a szorongást? hogy kizárnak, becsuknak, kinyírnak, mégiscsak jól tudom...
    Le akartam bukni az ablakpárkány alá? hogy ne lássam? hogy ne lássanak? Ki akartam rohanni a szobából? a többiekhez, biztonságba? a többiekért, lelkesedve? Magyarázatért? Hogy ne legyek egyedül? Föl akartam mászni a párkányra és kihajolni - félve, hogy benyit valaki és rajtakap? vagy kimenni az utcára? ahova én egyedül nem is tudhattam, hisz zárva volt a kapu? vagy az Ómiékkal, akiket ilyenre máskor se lehetett megkérni?
    Nem kiabáltam; meg se nyikkantam. És nem mentem sehova; meg se moccantam. Álltam némán, belegyökerezve abba a pillanatba. Nem a sámlin, nem bent a szobában, hanem kint az utcán, a Föld kerekén. És bennem szólt az ütemes kiáltás, bennem lendültek, dobbantak egyszerre a bakancsok.
    Mert azt ugyan nem tudni, hogy mi volt bennem ott, akkor - ahogy egy forradalomról sem tudni a születése pillanatában, micsoda -, de arra emlékszem, hogy a fiúk ellenállhatatlan rendben vonultak tovább a nyilvánvaló igazság birtokában. - És ez csak győzhetett. Köszönöm nekik.