←Vissza

 
 
 
 
 
 

Kállay G. Katalin
A HUMOR SZABAD ÉS SZEMÉLYES ANATÓMIÁJA

Van fogalmad arról, mi a humor? Ha így teszem fel a kérdést, nem biztos, hogy közelebb jutunk az előadás igazi tétjéhez. Hiszen a humor nem fogalom. Nem is attól függ, hogy van-e róla fogalmunk, hanem attól, hogy van-e hozzá érzékünk. Így az előadás sem attól függ, hogy miről szól, milyen pontosan járja körül a szó lehetséges jelentéseit, hanem hogy hogyan szól, megmozgat-e bennünk valamit, fel tudja-e oldani és össze tudja-e kötni a jelenlévőket egy rövid időre. Az előttem elhangzott előadások teljesítették ezt a feladatot, anélkül, hogy a bennük rejlő finom humorra különösebben felhívták volna a figyelmet. De vajon nem pont attól tűnik-e el a humor, ha a figyelem közvetlenül ráirányul? Tehát nagy a kockázat, és tűnékeny a téma: gondban is voltam, hogyan kezdjem. Talán egy jó viccel, ami senkit nem sért, és mindenkit megnevettet... ilyet egyre nehezebb találni. Végül vettem a telefont, felhívtam újságíró barátomat, aki éppen külföldön volt, és miután kellőképpen meglepődött a különös kérdésen, a következőket mondta: "Csak az abszurd humor korrekt politikailag. Minden más vicc valaki(ke)t sért. Ha mást nem, azokat, akiknek nincs humorérzékük." Távolról sem szeretnék sértegetni senkit; a nevettető szándék különben is szánalmas kísérletnek tűnhet - sokkal jobb olyankor nevetni, amikor nem szabad. Karinthy már-már aforizmává váló kijelentését követve: humorban nem ismerhetünk tréfát.
    A humor ma már valóban komoly tudomány. Szekszárdon a Pécsi Tudományegyetem Illyés Gyula Főiskolai Karán szeptemberben rendezték meg az I. Magyar Interdiszciplináris Humorkonferenciát, ahol 10 hazai felsőoktatási intézményből, 3 kutatóhelyről, 3 gimnáziumból, 4 európai és egy Európán kívüli országból összesen 42 előadó szerepelt. A rendezvényt nemzetközi szimpózium követte "Humor, nyelvészet és folklór" címmel, ahol szintén számos külföldi és hazai résztvevő vitathatta meg a humor feszültségoldó szerepét, társadalmi jelentőségét. A humorral foglalkozó elméletek feltérképezésére tényleg szükség van - mégis, a tét ezeken a konferenciákon éppúgy kockán forgott, mint itt és most: minden attól függ, hogyan beszélünk róla.
    A híres elméletek és bölcs gondolatok közül elsősorban Henri Bergsont, Kosztolányi Dezsőt és Örkény Istvánt idézem. Mindhárman egyetértenek abban, hogy a humor emberi jelenség, ember mivoltunkkal szembesít bennünket, vagyis a humoron keresztül talán könnyebben megérthetjük, hogy az ember milyen szánalmas és milyen fenséges, milyen nagy és milyen kicsi - egyszerre.
    Bergson A nevetés című művében megállapítja: "Nincs komikum a sajátosan emberin kívül". Rabelais-ra hivatkozva az embert "nevetni tudó állat"-ként vagy "nevettető állat"-ként vizsgálja, hiszen "ha valamelyik más állat vagy egy élettelen tárgy megnevettet minket, ez mindig az emberrel való hasonlatossága miatt történik, azáltal, hogy az ember rajta hagyja a keze nyomát, vagy valami módon használja" (36). Kiemeli továbbá "a szív pillanatnyi érzéketlenségét" (37), azt a közönyt, ami szerinte a nevetéssel együtt jár, hiszen a nevetséges dolgokhoz külső szemlélőként kell viszonyulnunk, el kell különítenünk magunkat mindattól, amin nevetünk. (Azt hiszem, ez nem teszi lehetetlenné, hogy magunkon nevessünk, csak ilyenkor ?nevető énünket? el kell választanunk a ?nevetséges énünktől?.) Bergson harmadik fontos megfigyelése, hogy "a nevetésnek visszhangra van szüksége", "állandóan visszaverődve egyre folytatódni akar". "Nevetésünk mindig egy csoport nevetése [...] a nevetésben mindig ott bujkál valami egyezség, szinte azt mondhatnám: cinkosság más, valóságos vagy képzeletbeli nevetőkkel." (38). Bergson számára a komikum forrása az ember gépies merevsége, az a rugalmatlanság, amellyel képtelen a környezet változásaihoz alkalmazkodni. Ezt fizikailag is el lehet képzelni: mint amikor valaki az utcán nem vesz észre egy követ és megbotlik (ezen alapul minden bohóctréfa és a burleszk), és szellemileg is: amikor a szórakozott ember értelme és érzékei egy múltbeli pillanathoz kötődnek, így a jelenben nem tud részt venni. Családi legenda például, hogy egy öregúr azt hitte, vendégségben van, valójában náluk voltak a vendégek. Kicsit el is bóbiskolt, majd felriadt, karon fogta a feleségét, és így szólt: "Drágám, azt hiszem, ideje, hogy a háziak nyugovóra térjenek". Bergson szerint a nevetés olyan "társadalmi gesztus", ami "rugalmasságot ad mindannak, ami gépiessé merevedhetne a társadalom testének felületén" (47). És mikor jön létre a komikum? "Abban a pillanatban, amikor a társadalom és az egyén, létfenntartásának gondjaitól megszabadulva, műalkotásként kezdi vizsgálni önmagát" (47). Ebből kétféle következtetést is le lehet vonni: egyfelől azt mondhatjuk, hogy a komikus élményben mindig van valamiféle esztétikum, másfelől hogy a komikum tárgyát mindig tárgyként kezeljük, akkor is, ha az történetesen élő személy vagy egy mozgalmas, mulatságos helyzet. "Komikus minden esemény, amely figyelmünket egy személy testére irányítja, amikor pedig szelleméről van szó" (66) - mondja Bergson, például nevetünk, ha egy szónok, beszéde legmegindítóbb részében, tüsszent. Ezt a képet szélesítve komikus minden "forma, ami le akarja győzni a tartalmat, a betű, amely beleköt a szellembe" (67). Éppen a betű kötött bele a szellembe akkor is, amikor Illyés Gyula Egy nagy francia vers című tanulmányából a nyomtatásban kimaradt az "i" betű - úgy tűnt, a költőnek most lett elege a saját mesterségéből, végre kimondhatta: egy nagy franc a vers! Még komikusabb, ha a formai vagy fizikai mozzanat gépiesen ismétlődik (a szónok például szabályos időközönként tizennyolcszor tüsszög), mert komikus minden élőhöz tapadó gépiesség. "Mindig nevetünk, valahányszor egy személy egy dolog benyomását kelti bennünk." (70) Ahhoz, hogy nevetni tudjunk, amikor egy élő élettelenné válik, érzéketleneknek kell maradnunk. (Persze nem olyan esetekről van szó, amikor ez a változás visszavonhatatlan, vagyis ha valaki szemünk láttára meghal. Ha nevetünk, mindig tudjuk, hogy csak átmeneti időre látjuk tárgynak, dolognak az embert.)
    Mindezek a gondolatok Bergsonnál a komikum egészére vonatkoznak, nem kifejezetten a humorra. A humor szót Bergson az iróniával állítja szembe, mondván, hogy míg az irónia képzelt helyzetet tekint valóságosnak, a humor, magát tudománynak álcázva, a valóságos helyzeteket a legapróbb részletekig vizsgálva válik nevetségessé. Például Ambrose Bierce 19. századi amerikai író ilyen lelkülettel állította össze "Ördögi szótárát" (The Devil?s Dictionary), amelynek definíciói között a következőket találjuk: "?türelem?: a kétségbeesés erénynek álcázott válfaja; ?realizmus?: a természet ábrázolásának művészete egy varangy szemszögéből; ?valóság?: egy őrült filozófus álma; ?menyasszony?: virágzó fiatal hölgy, aki a boldogság nagyszerű reményét hagyta maga mögött; ?év?: 365 kiábrándulásból álló időszak" stb. Bergson szerint "a humorista tudósnak álcázott moralista, afféle anatómus, aki csak azért boncolna, hogy undort keltsen bennünk, s a humor, szűkebb értelmében, ahogy itt e szót használjuk, morális elemzés a tudomány nyelvén kifejezve" (113-114). Két izgalmas és új szót is találunk ebben a meghatározásban: "moralista" és "anatómus".
    Milyen értelemben, mikor morális a nevetés? Semmi esetre sem akkor, ha kinevetünk valakit, vagy kinevetnek bennünket. A megszégyenítés és a megszégyenülés a Biblia szerint is az egyik legrosszabb, ami az emberrel történhet. A 25. zsoltár szavaival - Szenczi Molnár Albert fordításában -: "Szívemet hozzád emelem / És benned bízom, uram; / És meg nem szégyeníttetem, / Nem nevet senki rajtam". Az 1. zsoltár pedig ezt mondja a boldog emberről: "A csúfolóknak nem ül ő székében". A humor más természetű: olyan morális rendet feltételez, amibe a nevetés (elsősorban a saját emberi esendőségünkön való nevetés) belefér. Abból, hogy a humorban van valami morális, az is következik, hogy a gúnyban nincs humor. Itt kapcsolódik Bergsonhoz Kosztolányi, aki szintén megkülönbözteti a humort a gúnytól, de nem a merevséget, hanem az állandóságot tartja a humor fő jellemvonásának:

"Állandó lelkiállapot ez, [...] életszemlélet, mely szomorúan-vidáman, - "könnyek közt mosolyogva" - elfogadja az életet úgy, amint van, s megérti gyarlóságaival együtt, tudomásul veszi, békésen, anélkül, hogy furcsaságaikat kihegyezné. Együtt érzi a nagyot és a kicsinyt. Nem mér, mint a gúny, csak összehasonlít, egybevet, ezáltal tünteti föl a dolgok örök viszonylagosságát. A nagyot olykor kicsinek látja, a kicsit nagynak." (395)

Úgy tűnik, Kosztolányinál éppen az érzékenységen és nem az érzéketlenségen van a hangsúly: sohasem különíthetjük el magunkat attól, amin nevetünk. Szerinte "a humoros ember az, aki nem száraz". Humor és írás című eszszéjében így definiál: "Maga az élet nedve ez, melyben fölolvad a világ, emberivé válik, hogy a kedélyünkbe fogadhassuk." Itt válik fontossá az "anatómia" és a humor szó eredeti jelentése. ?Folyadék?, ?nedvesség?, méghozzá a testnedvek egyike, az ókori felosztás szerint egy a négy alapvető testnedv közül, amelyek az ember lelkiállapotát is meghatározzák. A vér túltengése szangvinikus, azaz vérmes lelki alkatot eredményez, az ilyen ember a pirosságtól vidám; a fekete epe melankolikussá, azaz mélabússá tesz, aki ilyen, sötéten látja a világot; a sárga epe hatására kolerikus, vagyis irigy, "hirtelen fölfortyanó" és savanyú kedvű lesz az ember; végül a nyálka, a fehér gyomornedv eredményeként az ember nem tud felmelegedni, flegmatikussá, közönyössé válik. A négy nedv négy különböző színnek felelt meg (piros, fekete, sárga és fehér), és ezek arányából lehetett feltérképezni az ember lelkivilágát. Vagyis eredeti értelemben minden ember humoros, csak nem mindegy, melyik humoránál van legtöbbször, vagy éppen egy bizonyos pillanatban. Az angol nyelvben a "humour" szó régebben "szeszély"-t is jelentett.
    Ilyen értelemben lehet az Ószövetség humoráról beszélni: Ábrahám, Izsák és Jákob Istene sokszor kiszámíthatatlanul, szeszélyesen teszi próbára az embert. A humor nem feltétlenül a kegyetlenség határát súroló, olykor tragikus kimenetelű emberi történetekben keresendő, hanem az isteni hangvételben: megint a "hogyan" kap különös hangsúlyt. A "hogyan?" kérdésre leginkább így lehetne válaszolni: "Minden esetben meglepő, nem várt, emberi ésszel felfoghatatlan, szinte abszurd módon". Ábrahám azt az ígéretet kapja, hogy számtalan utóda lesz, Sára (akinek a nevében már benne van a nevetés) azonban csak kilencvenévesen kerül áldott állapotba; a várva várt Izsákot apjának hajszál híján fel kell áldoznia. Izsák fiairól Isten kijelenti: "Jákobot szerettem, Ézsaut gyűlöltem" (Malakiás 1:2-3), pedig Jákob nevének jelentése "csaló", aki először apját, majd leendő apósát csapja be - de miután megbirkózik az angyallal, ő lesz Izrael ?Isten harcosa?, ?Istennel viaskodó?, a választott nép atyja és névadója. Jónás esetében abszurd, de nem tragikus módon űz tréfát az isteni szeszély: miután a cethal gyomrából kikerülő prófétát kényszeríti, hogy hirdesse Ninive pusztulását, Isten meggondolja magát, mégsem váltja be a fenyegetést, ráadásul a Jónásnak árnyékot adó tököt is elszárítja. Végső érvként mindössze ennyit mond: "Te szánod a tököt, a melyért nem fáradtál és a melyet nem neveltél, a mely egy éjjel támadt és más éjjel elveszett: Én pedig ne szánjam Ninivét, a nagy várost, a melyben több van tizenkétszer tízezer embernél, a kik nem tudnak különbséget tenni a jobb és bal kezük között, és barom is sok van?!" (Jónás 4:10-11) Jób az isteni szeszély áldozatának is tekinthető, hiszen szenvedéseit minden ok nélkül kell elviselnie. Az ő esetében a humor tragikumba fordul, majd a forgószélből megszólaló Isten hangvételében újra előjön: nem ad választ Jób kérdéseire, de szóra méltatja a méltatlanul szenvedőt: azáltal, hogy ember számára megválaszolhatatlan költői kérdéseket tesz fel a világ teremtményeinek születéséről, a teremtés folyamatának gyönyörűségében részesíti meggyötört szolgáját. A bibliai humor elsősorban Isten szabadságáról szól, s ha ennek a szabadságnak a szele (forgószele) meglepetésszerűen megcsapja az embert, nemcsak elrettentő, hanem felemelő, a legteljesebb mértékben esztétikai élményben van részünk. Az Újszövetséggel szólva: "akinek van füle, hallja" (János jelenései, 2:7).
    De térjünk vissza az angolokra és a "humour" szó jelentéseire: Ben Jonson 1598-ban Every Man in His Humour címmel, egy évvel később pedig Every Man Out of His Humour címmel ír drámát (magyarul leginkább így hangzana: ?Mindenkinek a maga kedve szerint?, illetve ?Mindenkinek a maga kedvetlensége szerint?), Chapman, Homérosz reneszánsz kori angol fordítója pedig An Humorous Day?s Mirth címet adja 1597-es drámájának, ami a jellemkomikumra épül, vagyis bizonyos testnedvek túltengésére az egyes szereplők jellemében. Ben Jonsonék az angol szatirikus vígjáték megteremtői, amelyben valakit egy-egy jellemző tulajdonsága miatt figuráznak ki a többiek. Ezt a műfajt később Moli?re kedveli (Bergson sokszor utal is rá, idéz is tőle). Shakespeare azonban nem írt ilyet, az ő komédiái inkább romantikus témájúak, főként szerelemről szólnak, és házassággal végződnek.
    A kétféle vígjáték kapcsán megfigyelhető kétféle hozzáállás: nevezzük őket ?exklúzív? (kizáró) és ?inklúzív? (átölelő) humornak. Az előbbi mindig valakin nevet, az utóbbi mindig valakivel együtt. Az exklúzív humor valakinek a rovására teremt közösséget, az inklúzív megpróbál közösséget teremteni az emberiséggel, azon keresztül, hogy a nevettető mindig saját magán is nevet. Bergson szerint a komikum alapvetően exklúzív, Kosztolányi szerint inkább inklúzív természetű.
    Örkény István hasonlóképp tesz különbséget "gúny" és "nevetés", "szatíra" és "groteszk" között:

"Csak a gúny sért, nem a nevetés, legkevésbé az a nevetés, amelyet a groteszk tud kiváltani. (239) A groteszk alkalmazza ugyan a szatíra eszközeit, de hősének sorsát mindig belülről éli át. Magyarázat helyett a legismertebb példát hozom föl: Chaplint. Mi mindig vele érzünk. Vállaljuk csámpás járását, élhetetlenségét, balkezes emberszeretetét, ügyefogyott szerelmeit, sorsának eleve elrendelt tragikumát. Más szóval: a groteszk hőssel azonosulunk, egyszerre kinevetjük és szeretjük. Mintha ezt egy matematikai egyenletben is ki lehetne fejezni: groteszk = szatíra + líra." (249)

A "líra" szó még matematikai környezetben is az esztétikai élményhez vezet, ami Örkény számára is rendkívül fontos: a humor (itt főként a groteszk humor) mindig valamiféle kreativitás, vagyis teremtő gesztus eredménye. Örkény szerint a groteszk "válasz iszonyú önbizalmunkra" - ez értelmezhető úgy is, hogy a belőlünk hiányzó alázatra hívja fel a figyelmet, kritizálja az önhitt és képmutató emberi társadalmat. A mozzanat kapcsolódik a bergsoni morális tartalomhoz, és ez alapja lehet annak a humornak is, amely látszólag kedélyesen anekdotázgat, valójában kíméletlenül támadja a társadalom által elfogadott hazugságokat. Ez utóbbi típus képviselői főleg 19. századi szerzők: például Charles Dickens, Herman Melville, Mark Twain, Mikszáth Kálmán. Mindegyiküknek kiváló a humorérzéke, de a jókedvük mögött egyfajta utóízként érződik a keserűség. Huckleberry Finn komoly lelkifurdalást érez, hogy segédkezik Jim, a fekete rabszolga szökésében, hiszen ezzel meglopja Jim jogos tulajdonosát, Mrs. Watsont. Persze mosolygunk: még szerencse, hogy Huck, a kamasz elbeszélő nem képes szocializálódni egy beteg rendszerben. A rendszer betegsége azonban már nem olyan vicces. A humorista nem feltétlenül boldog ember. A társadalombíráló anekdoták veszélyesek: ha túlzásba visszük őket, könnyen kiábrándulhatunk az egész emberiségből. Mark Twain élete végére mizantróppá, embergyűlölővé vált. (Talán nem véletlen, hogy Bergson tanulmánya is a keserűség gondolatával zárul.)
    Örkény humorában bőven találunk társadalomkritikát, az anekdota műfaja azonban távol áll tőle. Az anekdotát felszínes, üres, mérsékelten szellemes csevegésként értelmezi, ami "mindenkinek árt", "nemzeti csapás", "elbutítja az irodalmat" és "elsekélyesíti a közgondolkodást". A joviális kedélyeskedés összemossa az ellentéteket, a groteszk humor viszont egymás mellé rendeli őket, és az össze nem illő elemek szembeállítása éppen ettől válik feltűnővé. "A groteszk - mondja Örkény - egy valószínűtlenség valószínűsítése. Előáll egy képtelen föltevéssel, s azt a reális világ törvényeihez hasonló szigorú törvényeknek veti alá". A Hírek és álhírek című egyperces novellában például a szenvtelen hírközlő tónus mellett szövegszerűen is találhatunk össze nem illő dolgokat: "Özv. Kovács Lőrincné óbudai nyugdíjas az este róseibnit sütött vacsorára. Alighogy az elsőt megette, gyomrához kapott és meghalt. A boncolásnál a róseibnin kívül egy csokor hóvirágot, egy OTP kölcsönnel vásárolt KIJEV fényképezőgépet és a Rozsdatemető c. regényt találták meg az idős aszszony gyomrában. Az orvosok véleménye szerint ezek az oda nem való tárgyak is szerepet játszhattak Kovácsné szerencsétlen halálában."
    Az "oda nem való tárgyak" a váratlanság erejével hatnak. Arthur Koestler szerint is a váratlan mozzanat a humor legfontosabb eleme (105). Vagyis akkor nevetünk, amikor valamilyen rend fizikai vagy szellemi értelemben felborul (legyen az szépen elrendezett whiskys poharakkal teli tálca vagy megszokott napirend), amikor - akár a bergsoni értelemben vett gépies esemény hatására - kizökkenünk saját gépiességünkből. De meddig tudunk ezen nevetni? Ha megváltozik a menetrend és lekéssük a vonatot, ha egy iskolában minden héten más az órarend, bosszankodunk; ha mindenütt rendetlenséget és rendellenességet látunk magunk körül, elbizonytalanodunk; ha pedig végérvényesen felborul a rend, nincs mihez mérni magunkat, marad az artikulálatlan iszonyat, ami fölött nem lehet napirendre térni. Vagyis a félelem, a szorongás, a bizonytalanság sokszor együtt jár a nevetéssel, de nem mindegy, hol a határ: minden az objektíven elő nem írható arányokon múlik. "Nevetünk, amikor fölfelé megy a hullámvasút - mondja Örkény -, de sikoltva zuhanunk lefelé, viszont ki ülne fel egy vízszintes hullámvasútra?" A hullámvasúton persze kötelező bekapcsolni a biztonsági övet. De hol találjuk meg életünk más területein azokat az öveket, amelyek megóvják a létbiztonságot? Úgy tűnik, addig van esélyünk, hogy valamiben meglássuk a humort, amíg a felboruló rend mögött felsejlik egy másik rend, egy világrend, amibe az adott felfordulás "még belefér". Amikor azt mondjuk: "ettől még nem dől össze a világ". Arisztotelész a Poétika ránk maradt részeiben csak röviden és közvetve utal a komédiára, azt állítja, hogy a komikum forrása olyan hiba, ami nem okoz maradandó kárt, vagy olyan csúfság, ami nem jár fájdalommal. Az azonban, hogy kinek hol a fájdalomküszöbe, illetve kinek mit jelent a maradandó kár, egyénenként változó - mondhatnánk, az illető humorérzékének függvénye.
    De mitől függ maga a humorérzék? Van-e "humor-érzékszervünk"? És ha feltételezünk is ilyet, valahol mélyen a szívünkben vagy a zsigereinkben, vajon szabályozható-e, és milyen mértékben? Be tudjuk-e csukni, mint például a szemünket? Vissza tudjuk-e tartani a nevetési ingert, és mennyi időre? A humor milyen mértékben biológiai szükséglet? Mennyiben vegetatív, és mennyiben függ az emberi akarattól? Elő tudjuk-e mesterségesen idézni magunkban a váratlan mozzanatot, a meglepetést? Anatómiai vizsgálatok kimutatják, hogy nevetés közben különböző jótékony hormonális változások történnek, és persze tudjuk, hogy mozog a rekeszizmunk, de ezek mind tünetek. Sigmund Freud 1906-ban írt híres esszéje szerint a humor mélyen összefügg a tudattalannal: a viccek mechanizmusa sokban hasonlít az álmok mechanizmusához, nevetésünk a tudatalatti feszültségeket szabadítja fel. Freud (Bergsonra hivatkozva) arra is felhívja a figyelmet, hogy a humor minden esetben függ a közösségtől, hiszen önmagában csak akkor nevet az ember, ha képzeletében valamilyen közösséget teremt. Ez a közösség lehet nagyon szűk, akár két ember is: el lehet képzelni egy idézeteket gyűjtő házaspárt, akik az általuk megélt humoros szituációkat rögzítik. Ketten együtt alakítják a szöveget, ami mások számára érthetetlen, de nekik egzisztenciálisan is fontos lehet: megmentheti őket, hogy a hétköznapok sodrában elveszítsék a humorérzéküket. Annak ellenére, hogy ez a vállalkozás tudatos, tudat alatt még jobban összekötheti őket egymással.
    Végül egy banálisnak tűnő, de személyes és számomra nagyon kedves példával szeretném felvillantani a lehetőséget, hogy a humornak nemcsak tudatalatti, de esetleg tudat-előtti változata is van, és a humor létrejöttéhez szükséges közösség lehet egészen speciális. A Moszkva téren történt, tizennégy évvel ezelőtt, október-november táján. Egyre többen gyűltünk össze az 59-es villamos megállójában, ami persze csak nem jött. Én akkor éppen gyereket vártam, az ötödik hónapban voltam, és szerettem volna minél előbb hazajutni. Egyszer csak megszólal a hangosbemondó: "Az 59-es villamos a 18-as megállójából indul." Majd hozzáteszi: "aki siet". Talán azért, mert a hivatalos forgalomirányítók nem szokták az ilyesmit kommentálni, én félrehallottam a mondat második részét, így értettem: "a kis hülye". Azonnal ellenállhatatlan nevetés vett erőt rajtam, képtelen voltam abbahagyni, de közben végig csodálkoztam magamon: ez a nevetés végül is indokolatlan, nem volt ez annyira jó vicc... Ugyanakkor éreztem, hogy ez a nevetés gyógyít, és megéreztem azt is, hogy nem egyedül nevetek: velem nevet az öthónapos magzat is, bennem már működik az ő humora, az ő humorérzéke...
    Ha így össze tud kötni egy leendő gyereket egy leendő anyával, akkor mi a humor? Hogyan is lehetne róla fogalmunk?


Felhasznált irodalom

Bergson, Henri: A nevetés. Ford. Szávai Nándor, Budapest: Gondolat Kiadó, 1986.
Freud, Sigmund: ?A vicc és viszonya a tudattalanhoz? [Der Witz und seine Beziehung zum Unbewussten]. Ford. Bart István, in: Esszék. Budapest: Gondolat Kiadó, 1982. 233-25.
Kállay Géza: The Sight, the Voice and the Deed: an Introduction to Drama, from Sophocles to Goethe, Egyetemi jegyzet, http://www.seas3.elte.hu/angolpark/HU/oktatas.html
Koestler, Arthur: A teremtés. Ford. Makovecz Benjamin, Budapest: Európa könyvkiadó, 1998.
Kosztolányi Dezső: ?Humor és írás?, in: Nyelv és lélek. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1971, 395-398.
Örkény István: ?A groteszk: válasz iszonyú önbizalmunkra?, Hornyik Miklós Interjúja, HÍD,1967. december, in: Párbeszéd a groteszkről. Beszélgetések Örkény Istvánnal. Válogatta Radnóti Zsuzsa, Budapest: Magvető Kiadó, 1981.
Szent Biblia, Ford. Károli Gáspár, Budapest: Magyar Biblia-tanács, 1979.