|
|
Kállay G. Katalin
A HUMOR SZABAD ÉS SZEMÉLYES ANATÓMIÁJA
Van fogalmad arról, mi a humor? Ha így teszem fel a kérdést, nem
biztos, hogy közelebb jutunk az előadás igazi tétjéhez. Hiszen a humor
nem fogalom. Nem is attól függ, hogy van-e róla fogalmunk, hanem attól,
hogy van-e hozzá érzékünk. Így az előadás sem attól függ, hogy miről szól, milyen pontosan járja körül a szó lehetséges jelentéseit, hanem hogy hogyan
szól, megmozgat-e bennünk valamit, fel tudja-e oldani és össze tudja-e
kötni a jelenlévőket egy rövid időre. Az előttem elhangzott előadások
teljesítették ezt a feladatot, anélkül, hogy a bennük rejlő finom
humorra különösebben felhívták volna a figyelmet. De vajon nem pont
attól tűnik-e el a humor, ha a figyelem közvetlenül ráirányul? Tehát
nagy a kockázat, és tűnékeny a téma: gondban is voltam, hogyan kezdjem.
Talán egy jó viccel, ami senkit nem sért, és mindenkit megnevettet...
ilyet egyre nehezebb találni. Végül vettem a telefont, felhívtam
újságíró barátomat, aki éppen külföldön volt, és miután kellőképpen
meglepődött a különös kérdésen, a következőket mondta: "Csak az abszurd
humor korrekt politikailag. Minden más vicc valaki(ke)t sért. Ha mást
nem, azokat, akiknek nincs humorérzékük." Távolról sem szeretnék
sértegetni senkit; a nevettető szándék különben is szánalmas
kísérletnek tűnhet - sokkal jobb olyankor nevetni, amikor nem szabad.
Karinthy már-már aforizmává váló kijelentését követve: humorban nem ismerhetünk tréfát.
A humor ma már valóban komoly tudomány.
Szekszárdon a Pécsi Tudományegyetem Illyés Gyula Főiskolai Karán
szeptemberben rendezték meg az I. Magyar Interdiszciplináris
Humorkonferenciát, ahol 10 hazai felsőoktatási intézményből, 3
kutatóhelyről, 3 gimnáziumból, 4 európai és egy Európán kívüli
országból összesen 42 előadó szerepelt. A rendezvényt nemzetközi
szimpózium követte "Humor, nyelvészet és folklór" címmel, ahol szintén
számos külföldi és hazai résztvevő vitathatta meg a humor
feszültségoldó szerepét, társadalmi jelentőségét. A humorral foglalkozó
elméletek feltérképezésére tényleg szükség van - mégis, a tét ezeken a
konferenciákon éppúgy kockán forgott, mint itt és most: minden attól
függ, hogyan beszélünk róla.
A híres elméletek és bölcs gondolatok közül
elsősorban Henri Bergsont, Kosztolányi Dezsőt és Örkény Istvánt idézem.
Mindhárman egyetértenek abban, hogy a humor emberi jelenség, ember
mivoltunkkal szembesít bennünket, vagyis a humoron keresztül talán
könnyebben megérthetjük, hogy az ember milyen szánalmas és milyen
fenséges, milyen nagy és milyen kicsi - egyszerre.
Bergson A nevetés
című művében megállapítja: "Nincs komikum a sajátosan emberin kívül".
Rabelais-ra hivatkozva az embert "nevetni tudó állat"-ként vagy
"nevettető állat"-ként vizsgálja, hiszen "ha valamelyik más állat vagy
egy élettelen tárgy megnevettet minket, ez mindig az emberrel való
hasonlatossága miatt történik, azáltal, hogy az ember rajta hagyja a
keze nyomát, vagy valami módon használja" (36). Kiemeli továbbá "a szív
pillanatnyi érzéketlenségét" (37), azt a közönyt, ami szerinte a
nevetéssel együtt jár, hiszen a nevetséges dolgokhoz külső szemlélőként
kell viszonyulnunk, el kell különítenünk magunkat mindattól, amin
nevetünk. (Azt hiszem, ez nem teszi lehetetlenné, hogy magunkon
nevessünk, csak ilyenkor ?nevető énünket? el kell választanunk a
?nevetséges énünktől?.) Bergson harmadik fontos megfigyelése, hogy "a
nevetésnek visszhangra van szüksége", "állandóan visszaverődve egyre
folytatódni akar". "Nevetésünk mindig egy csoport nevetése [...] a
nevetésben mindig ott bujkál valami egyezség, szinte azt mondhatnám:
cinkosság más, valóságos vagy képzeletbeli nevetőkkel." (38). Bergson
számára a komikum forrása az ember gépies merevsége, az a
rugalmatlanság, amellyel képtelen a környezet változásaihoz
alkalmazkodni. Ezt fizikailag is el lehet képzelni: mint amikor valaki
az utcán nem vesz észre egy követ és megbotlik (ezen alapul minden
bohóctréfa és a burleszk), és szellemileg is: amikor a szórakozott
ember értelme és érzékei egy múltbeli pillanathoz kötődnek, így a
jelenben nem tud részt venni. Családi legenda például, hogy egy öregúr
azt hitte, vendégségben van, valójában náluk voltak a vendégek. Kicsit
el is bóbiskolt, majd felriadt, karon fogta a feleségét, és így szólt:
"Drágám, azt hiszem, ideje, hogy a háziak nyugovóra térjenek". Bergson
szerint a nevetés olyan "társadalmi gesztus", ami "rugalmasságot ad
mindannak, ami gépiessé merevedhetne a társadalom testének felületén"
(47). És mikor jön létre a komikum? "Abban a pillanatban, amikor a
társadalom és az egyén, létfenntartásának gondjaitól megszabadulva,
műalkotásként kezdi vizsgálni önmagát" (47). Ebből kétféle
következtetést is le lehet vonni: egyfelől azt mondhatjuk, hogy a
komikus élményben mindig van valamiféle esztétikum, másfelől hogy a
komikum tárgyát mindig tárgyként kezeljük, akkor is, ha az
történetesen élő személy vagy egy mozgalmas, mulatságos helyzet.
"Komikus minden esemény, amely figyelmünket egy személy testére
irányítja, amikor pedig szelleméről van szó" (66) - mondja Bergson,
például nevetünk, ha egy szónok, beszéde legmegindítóbb részében,
tüsszent. Ezt a képet szélesítve komikus minden "forma, ami le akarja
győzni a tartalmat, a betű, amely beleköt a szellembe" (67). Éppen a
betű kötött bele a szellembe akkor is, amikor Illyés Gyula Egy nagy francia vers
című tanulmányából a nyomtatásban kimaradt az "i" betű - úgy tűnt, a
költőnek most lett elege a saját mesterségéből, végre kimondhatta: egy
nagy franc a vers! Még komikusabb, ha a formai vagy fizikai mozzanat
gépiesen ismétlődik (a szónok például szabályos időközönként
tizennyolcszor tüsszög), mert komikus minden élőhöz tapadó gépiesség.
"Mindig nevetünk, valahányszor egy személy egy dolog benyomását kelti
bennünk." (70) Ahhoz, hogy nevetni tudjunk, amikor egy élő élettelenné
válik, érzéketleneknek kell maradnunk. (Persze nem olyan esetekről van
szó, amikor ez a változás visszavonhatatlan, vagyis ha valaki szemünk
láttára meghal. Ha nevetünk, mindig tudjuk, hogy csak átmeneti időre
látjuk tárgynak, dolognak az embert.)
Mindezek a gondolatok Bergsonnál a komikum
egészére vonatkoznak, nem kifejezetten a humorra. A humor szót Bergson
az iróniával állítja szembe, mondván, hogy míg az irónia képzelt
helyzetet tekint valóságosnak, a humor, magát tudománynak álcázva, a
valóságos helyzeteket a legapróbb részletekig vizsgálva válik
nevetségessé. Például Ambrose Bierce 19. századi amerikai író ilyen
lelkülettel állította össze "Ördögi szótárát" (The Devil?s Dictionary),
amelynek definíciói között a következőket találjuk: "?türelem?: a
kétségbeesés erénynek álcázott válfaja; ?realizmus?: a természet
ábrázolásának művészete egy varangy szemszögéből; ?valóság?: egy őrült
filozófus álma; ?menyasszony?: virágzó fiatal hölgy, aki a boldogság
nagyszerű reményét hagyta maga mögött; ?év?: 365 kiábrándulásból álló
időszak" stb. Bergson szerint "a humorista tudósnak álcázott moralista,
afféle anatómus, aki csak azért boncolna, hogy undort keltsen bennünk,
s a humor, szűkebb értelmében, ahogy itt e szót használjuk, morális
elemzés a tudomány nyelvén kifejezve" (113-114). Két izgalmas és új
szót is találunk ebben a meghatározásban: "moralista" és "anatómus".
Milyen értelemben, mikor morális a nevetés?
Semmi esetre sem akkor, ha kinevetünk valakit, vagy kinevetnek
bennünket. A megszégyenítés és a megszégyenülés a Biblia szerint is az
egyik legrosszabb, ami az emberrel történhet. A 25. zsoltár szavaival -
Szenczi Molnár Albert fordításában -: "Szívemet hozzád emelem / És
benned bízom, uram; / És meg nem szégyeníttetem, / Nem nevet senki
rajtam". Az 1. zsoltár pedig ezt mondja a boldog emberről: "A
csúfolóknak nem ül ő székében". A humor más természetű: olyan morális
rendet feltételez, amibe a nevetés (elsősorban a saját emberi
esendőségünkön való nevetés) belefér. Abból, hogy a humorban van valami
morális, az is következik, hogy a gúnyban nincs humor. Itt kapcsolódik
Bergsonhoz Kosztolányi, aki szintén megkülönbözteti a humort a gúnytól,
de nem a merevséget, hanem az állandóságot tartja a humor fő
jellemvonásának:
"Állandó lelkiállapot ez, [...] életszemlélet, mely
szomorúan-vidáman, - "könnyek közt mosolyogva" - elfogadja az életet
úgy, amint van, s megérti gyarlóságaival együtt, tudomásul veszi,
békésen, anélkül, hogy furcsaságaikat kihegyezné. Együtt érzi a nagyot
és a kicsinyt. Nem mér, mint a gúny, csak összehasonlít, egybevet,
ezáltal tünteti föl a dolgok örök viszonylagosságát. A nagyot olykor
kicsinek látja, a kicsit nagynak." (395)
Úgy tűnik, Kosztolányinál éppen az érzékenységen és nem az
érzéketlenségen van a hangsúly: sohasem különíthetjük el magunkat
attól, amin nevetünk. Szerinte "a humoros ember az, aki nem száraz". Humor és írás
című eszszéjében így definiál: "Maga az élet nedve ez, melyben fölolvad
a világ, emberivé válik, hogy a kedélyünkbe fogadhassuk." Itt válik
fontossá az "anatómia" és a humor szó eredeti jelentése.
?Folyadék?, ?nedvesség?, méghozzá a testnedvek egyike, az ókori
felosztás szerint egy a négy alapvető testnedv közül, amelyek az ember
lelkiállapotát is meghatározzák. A vér túltengése szangvinikus, azaz vérmes lelki alkatot eredményez, az ilyen ember a pirosságtól vidám; a fekete epe melankolikussá, azaz mélabússá tesz, aki ilyen, sötéten látja a világot; a sárga epe hatására kolerikus, vagyis irigy, "hirtelen fölfortyanó" és savanyú kedvű lesz az ember; végül a nyálka, a fehér gyomornedv eredményeként az ember nem tud felmelegedni, flegmatikussá,
közönyössé válik. A négy nedv négy különböző színnek felelt meg (piros,
fekete, sárga és fehér), és ezek arányából lehetett feltérképezni az
ember lelkivilágát. Vagyis eredeti értelemben minden ember humoros,
csak nem mindegy, melyik humoránál van legtöbbször, vagy éppen egy
bizonyos pillanatban. Az angol nyelvben a "humour" szó régebben
"szeszély"-t is jelentett.
Ilyen értelemben lehet az Ószövetség humoráról
beszélni: Ábrahám, Izsák és Jákob Istene sokszor kiszámíthatatlanul,
szeszélyesen teszi próbára az embert. A humor nem feltétlenül a
kegyetlenség határát súroló, olykor tragikus kimenetelű emberi
történetekben keresendő, hanem az isteni hangvételben: megint a "hogyan"
kap különös hangsúlyt. A "hogyan?" kérdésre leginkább így lehetne
válaszolni: "Minden esetben meglepő, nem várt, emberi ésszel
felfoghatatlan, szinte abszurd módon". Ábrahám azt az ígéretet kapja,
hogy számtalan utóda lesz, Sára (akinek a nevében már benne van a
nevetés) azonban csak kilencvenévesen kerül áldott állapotba; a várva
várt Izsákot apjának hajszál híján fel kell áldoznia. Izsák fiairól
Isten kijelenti: "Jákobot szerettem, Ézsaut gyűlöltem" (Malakiás
1:2-3), pedig Jákob nevének jelentése "csaló", aki először apját, majd
leendő apósát csapja be - de miután megbirkózik az angyallal, ő lesz Izrael
?Isten harcosa?, ?Istennel viaskodó?, a választott nép atyja és
névadója. Jónás esetében abszurd, de nem tragikus módon űz tréfát az
isteni szeszély: miután a cethal gyomrából kikerülő prófétát
kényszeríti, hogy hirdesse Ninive pusztulását, Isten meggondolja magát,
mégsem váltja be a fenyegetést, ráadásul a Jónásnak árnyékot adó tököt
is elszárítja. Végső érvként mindössze ennyit mond: "Te szánod a tököt,
a melyért nem fáradtál és a melyet nem neveltél, a mely egy éjjel
támadt és más éjjel elveszett: Én pedig ne szánjam Ninivét, a nagy
várost, a melyben több van tizenkétszer tízezer embernél, a kik nem
tudnak különbséget tenni a jobb és bal kezük között, és barom is sok
van?!" (Jónás 4:10-11) Jób az isteni szeszély áldozatának is
tekinthető, hiszen szenvedéseit minden ok nélkül kell elviselnie. Az ő
esetében a humor tragikumba fordul, majd a forgószélből megszólaló
Isten hangvételében újra előjön: nem ad választ Jób kérdéseire, de
szóra méltatja a méltatlanul szenvedőt: azáltal, hogy ember számára
megválaszolhatatlan költői kérdéseket tesz fel a világ teremtményeinek
születéséről, a teremtés folyamatának gyönyörűségében részesíti
meggyötört szolgáját. A bibliai humor elsősorban Isten szabadságáról
szól, s ha ennek a szabadságnak a szele (forgószele) meglepetésszerűen
megcsapja az embert, nemcsak elrettentő, hanem felemelő, a legteljesebb
mértékben esztétikai élményben van részünk. Az Újszövetséggel szólva:
"akinek van füle, hallja" (János jelenései, 2:7).
De térjünk vissza az angolokra és a "humour" szó jelentéseire: Ben Jonson 1598-ban Every Man in His Humour címmel, egy évvel később pedig Every Man Out of His Humour
címmel ír drámát (magyarul leginkább így hangzana: ?Mindenkinek a maga
kedve szerint?, illetve ?Mindenkinek a maga kedvetlensége szerint?),
Chapman, Homérosz reneszánsz kori angol fordítója pedig An Humorous Day?s Mirth
címet adja 1597-es drámájának, ami a jellemkomikumra épül, vagyis
bizonyos testnedvek túltengésére az egyes szereplők jellemében. Ben
Jonsonék az angol szatirikus vígjáték megteremtői, amelyben valakit
egy-egy jellemző tulajdonsága miatt figuráznak ki a többiek. Ezt a
műfajt később Moli?re kedveli (Bergson sokszor utal is rá, idéz is
tőle). Shakespeare azonban nem írt ilyet, az ő komédiái inkább
romantikus témájúak, főként szerelemről szólnak, és házassággal
végződnek.
A kétféle vígjáték kapcsán megfigyelhető
kétféle hozzáállás: nevezzük őket ?exklúzív? (kizáró) és ?inklúzív?
(átölelő) humornak. Az előbbi mindig valakin nevet, az utóbbi mindig valakivel együtt.
Az exklúzív humor valakinek a rovására teremt közösséget, az inklúzív
megpróbál közösséget teremteni az emberiséggel, azon keresztül, hogy a
nevettető mindig saját magán is nevet. Bergson szerint a komikum
alapvetően exklúzív, Kosztolányi szerint inkább inklúzív természetű.
Örkény István hasonlóképp tesz különbséget "gúny" és "nevetés", "szatíra" és "groteszk" között:
"Csak a gúny sért, nem a nevetés, legkevésbé az a nevetés, amelyet a
groteszk tud kiváltani. (239) A groteszk alkalmazza ugyan a szatíra
eszközeit, de hősének sorsát mindig belülről éli át. Magyarázat helyett
a legismertebb példát hozom föl: Chaplint. Mi mindig vele érzünk.
Vállaljuk csámpás járását, élhetetlenségét, balkezes emberszeretetét,
ügyefogyott szerelmeit, sorsának eleve elrendelt tragikumát. Más
szóval: a groteszk hőssel azonosulunk, egyszerre kinevetjük és
szeretjük. Mintha ezt egy matematikai egyenletben is ki lehetne
fejezni: groteszk = szatíra + líra." (249)
A "líra" szó még matematikai környezetben is az esztétikai élményhez
vezet, ami Örkény számára is rendkívül fontos: a humor (itt főként a
groteszk humor) mindig valamiféle kreativitás, vagyis teremtő gesztus
eredménye. Örkény szerint a groteszk "válasz iszonyú önbizalmunkra" -
ez értelmezhető úgy is, hogy a belőlünk hiányzó alázatra hívja fel a
figyelmet, kritizálja az önhitt és képmutató emberi társadalmat. A
mozzanat kapcsolódik a bergsoni morális tartalomhoz, és ez alapja lehet
annak a humornak is, amely látszólag kedélyesen anekdotázgat, valójában
kíméletlenül támadja a társadalom által elfogadott hazugságokat. Ez
utóbbi típus képviselői főleg 19. századi szerzők: például Charles
Dickens, Herman Melville, Mark Twain, Mikszáth Kálmán. Mindegyiküknek
kiváló a humorérzéke, de a jókedvük mögött egyfajta utóízként érződik a
keserűség. Huckleberry Finn komoly lelkifurdalást érez, hogy segédkezik
Jim, a fekete rabszolga szökésében, hiszen ezzel meglopja Jim jogos
tulajdonosát, Mrs. Watsont. Persze mosolygunk: még szerencse, hogy
Huck, a kamasz elbeszélő nem képes szocializálódni egy beteg
rendszerben. A rendszer betegsége azonban már nem olyan vicces. A
humorista nem feltétlenül boldog ember. A társadalombíráló anekdoták
veszélyesek: ha túlzásba visszük őket, könnyen kiábrándulhatunk az
egész emberiségből. Mark Twain élete végére mizantróppá, embergyűlölővé
vált. (Talán nem véletlen, hogy Bergson tanulmánya is a keserűség
gondolatával zárul.)
Örkény humorában bőven találunk
társadalomkritikát, az anekdota műfaja azonban távol áll tőle. Az
anekdotát felszínes, üres, mérsékelten szellemes csevegésként
értelmezi, ami "mindenkinek árt", "nemzeti csapás", "elbutítja az
irodalmat" és "elsekélyesíti a közgondolkodást". A joviális
kedélyeskedés összemossa az ellentéteket, a groteszk humor viszont
egymás mellé rendeli őket, és az össze nem illő elemek szembeállítása
éppen ettől válik feltűnővé. "A groteszk - mondja Örkény - egy
valószínűtlenség valószínűsítése. Előáll egy képtelen föltevéssel, s
azt a reális világ törvényeihez hasonló szigorú törvényeknek veti alá".
A Hírek és álhírek
című egyperces novellában például a szenvtelen hírközlő tónus mellett
szövegszerűen is találhatunk össze nem illő dolgokat: "Özv. Kovács
Lőrincné óbudai nyugdíjas az este róseibnit sütött vacsorára. Alighogy
az elsőt megette, gyomrához kapott és meghalt. A boncolásnál a
róseibnin kívül egy csokor hóvirágot, egy OTP kölcsönnel vásárolt KIJEV
fényképezőgépet és a Rozsdatemető c. regényt találták meg az
idős aszszony gyomrában. Az orvosok véleménye szerint ezek az oda nem
való tárgyak is szerepet játszhattak Kovácsné szerencsétlen halálában."
Az "oda nem való tárgyak" a váratlanság
erejével hatnak. Arthur Koestler szerint is a váratlan mozzanat a humor
legfontosabb eleme (105). Vagyis akkor nevetünk, amikor valamilyen rend fizikai vagy szellemi értelemben felborul
(legyen az szépen elrendezett whiskys poharakkal teli tálca vagy
megszokott napirend), amikor - akár a bergsoni értelemben vett gépies
esemény hatására - kizökkenünk saját gépiességünkből. De meddig tudunk
ezen nevetni? Ha megváltozik a menetrend és lekéssük a vonatot, ha egy
iskolában minden héten más az órarend, bosszankodunk; ha mindenütt
rendetlenséget és rendellenességet látunk magunk körül,
elbizonytalanodunk; ha pedig végérvényesen felborul a rend, nincs mihez
mérni magunkat, marad az artikulálatlan iszonyat, ami fölött nem lehet
napirendre térni. Vagyis a félelem, a szorongás, a bizonytalanság
sokszor együtt jár a nevetéssel, de nem mindegy, hol a határ: minden az
objektíven elő nem írható arányokon múlik. "Nevetünk, amikor fölfelé
megy a hullámvasút - mondja Örkény -, de sikoltva zuhanunk lefelé,
viszont ki ülne fel egy vízszintes hullámvasútra?" A hullámvasúton
persze kötelező bekapcsolni a biztonsági övet. De hol találjuk meg
életünk más területein azokat az öveket, amelyek megóvják a
létbiztonságot? Úgy tűnik, addig van esélyünk, hogy valamiben meglássuk
a humort, amíg a felboruló rend mögött felsejlik egy másik rend, egy
világrend, amibe az adott felfordulás "még belefér". Amikor azt
mondjuk: "ettől még nem dől össze a világ". Arisztotelész a Poétika
ránk maradt részeiben csak röviden és közvetve utal a komédiára, azt
állítja, hogy a komikum forrása olyan hiba, ami nem okoz maradandó
kárt, vagy olyan csúfság, ami nem jár fájdalommal. Az azonban, hogy
kinek hol a fájdalomküszöbe, illetve kinek mit jelent a maradandó kár,
egyénenként változó - mondhatnánk, az illető humorérzékének függvénye.
De mitől függ maga a humorérzék? Van-e
"humor-érzékszervünk"? És ha feltételezünk is ilyet, valahol mélyen a
szívünkben vagy a zsigereinkben, vajon szabályozható-e, és milyen
mértékben? Be tudjuk-e csukni, mint például a szemünket? Vissza
tudjuk-e tartani a nevetési ingert, és mennyi időre? A humor milyen
mértékben biológiai szükséglet? Mennyiben vegetatív, és mennyiben függ
az emberi akarattól? Elő tudjuk-e mesterségesen idézni magunkban a
váratlan mozzanatot, a meglepetést? Anatómiai vizsgálatok kimutatják,
hogy nevetés közben különböző jótékony hormonális változások történnek,
és persze tudjuk, hogy mozog a rekeszizmunk, de ezek mind tünetek.
Sigmund Freud 1906-ban írt híres esszéje szerint a humor mélyen
összefügg a tudattalannal: a viccek mechanizmusa sokban hasonlít az
álmok mechanizmusához, nevetésünk a tudatalatti feszültségeket
szabadítja fel. Freud (Bergsonra hivatkozva) arra is felhívja a
figyelmet, hogy a humor minden esetben függ a közösségtől, hiszen
önmagában csak akkor nevet az ember, ha képzeletében valamilyen
közösséget teremt. Ez a közösség lehet nagyon szűk, akár két ember is:
el lehet képzelni egy idézeteket gyűjtő házaspárt, akik az általuk
megélt humoros szituációkat rögzítik. Ketten együtt alakítják a
szöveget, ami mások számára érthetetlen, de nekik egzisztenciálisan is
fontos lehet: megmentheti őket, hogy a hétköznapok sodrában elveszítsék
a humorérzéküket. Annak ellenére, hogy ez a vállalkozás tudatos, tudat
alatt még jobban összekötheti őket egymással.
Végül egy banálisnak tűnő, de személyes és
számomra nagyon kedves példával szeretném felvillantani a lehetőséget,
hogy a humornak nemcsak tudatalatti, de esetleg tudat-előtti változata
is van, és a humor létrejöttéhez szükséges közösség lehet egészen
speciális. A Moszkva téren történt, tizennégy évvel ezelőtt,
október-november táján. Egyre többen gyűltünk össze az 59-es villamos
megállójában, ami persze csak nem jött. Én akkor éppen gyereket vártam,
az ötödik hónapban voltam, és szerettem volna minél előbb hazajutni.
Egyszer csak megszólal a hangosbemondó: "Az 59-es villamos a 18-as
megállójából indul." Majd hozzáteszi: "aki siet". Talán azért, mert a
hivatalos forgalomirányítók nem szokták az ilyesmit kommentálni, én
félrehallottam a mondat második részét, így értettem: "a kis hülye".
Azonnal ellenállhatatlan nevetés vett erőt rajtam, képtelen voltam
abbahagyni, de közben végig csodálkoztam magamon: ez a nevetés végül is
indokolatlan, nem volt ez annyira jó vicc... Ugyanakkor éreztem, hogy
ez a nevetés gyógyít, és megéreztem azt is, hogy nem egyedül nevetek:
velem nevet az öthónapos magzat is, bennem már működik az ő humora, az
ő humorérzéke...
Ha így össze tud kötni egy leendő gyereket egy
leendő anyával, akkor mi a humor? Hogyan is lehetne róla fogalmunk?
Felhasznált irodalom
Bergson, Henri: A nevetés. Ford. Szávai Nándor, Budapest: Gondolat Kiadó, 1986.
Freud, Sigmund: ?A vicc és viszonya a tudattalanhoz? [Der Witz und seine Beziehung zum Unbewussten]. Ford. Bart István, in: Esszék. Budapest: Gondolat Kiadó, 1982. 233-25.
Kállay Géza: The Sight, the Voice and the Deed: an Introduction to Drama, from Sophocles to Goethe, Egyetemi jegyzet, http://www.seas3.elte.hu/angolpark/HU/oktatas.html
Koestler, Arthur: A teremtés. Ford. Makovecz Benjamin, Budapest: Európa könyvkiadó, 1998.
Kosztolányi Dezső: ?Humor és írás?, in: Nyelv és lélek. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1971, 395-398.
Örkény István: ?A groteszk: válasz iszonyú önbizalmunkra?, Hornyik Miklós Interjúja, HÍD,1967. december, in: Párbeszéd a groteszkről. Beszélgetések Örkény Istvánnal. Válogatta Radnóti Zsuzsa, Budapest: Magvető Kiadó, 1981.
Szent Biblia, Ford. Károli Gáspár, Budapest: Magyar Biblia-tanács, 1979.
|