|
|
SZEKVENCIÁK A KÉPZELETRŐL
1. Csodálhatjuk Szókratész higgadtságát, és mellé idézhetjük - képzelhetjük -
a mi Damjanichunkat, akit a legenda szerint utoljára hagytak az aradi
vértanúk közül, hogy végigszenvedje társai megalázó akasztását. Mikor a
hóhér már készítette neki a kendernyakravalót, a tábornok szépészeti
megjegyzéssel búcsúzott, mintha fess kinézete volna a legnagyobb
gondja: "Vigyázz, fattyú, föl ne borzold a szakállam!".
2. A képzeletnek nemcsak felfelé növekvésre,
lombosodásra, de gyökerekre is szüksége van. Mondhatni lépőkövekre a
múlt felé is. Akkor ébredtem erre, mikor nemrégiben Chopint hallgattam
a rádión, és ott éreztem benne a kései, diszharmonizáló (kortársai
szerint "megbolondult") Liszt tónusát, Debussy szecessziósan széteső
hangulatait, Satie talányos szarkazmusát, mi több, Errol Garner Concert by the sea-jának
vergődő akkord-halait is. Rájöttem arra is, hogy ama huszonéves
nemzedék számára, akik jelenleg tanítványaim, ezek az ugrások nem
biztos, hogy "megvannak". Amitől persze nem feltétlenül kevésbé, de
mindenképpen másként értik Chopin zenéjét, mint én, mint
kultúrhistóriával még megfertőzött kortársaim.
Ugyanez az érzés fog el a szobrokkal
telefaragott homlokzatú Notre-Dame vagy épp a strasbourgi katedrális
kapuján beterelt, zászlókkal irányítgatott, klottgatyás nyugati
fiatalok bamba tekintete láttán. A híres Biblia Pauperum, mely
képeskönyvként egymásba bogozódva, több száz éves aszszociációs
ugrásokat lehetővé téve ábrázolja a Könyvek Könyve történeteit, az ő
számukra alighanem megnémult. A jó középkoriak talán nem is álmodták,
hogy eljöhet olyan szegénység évada is, mikor már a Szegények
Bibliájához is analfabéta lesz a nép. Nem állítom természetesen, hogy
Jessze mind a tizenkét törzsét kapásból képes vagyok leolvasni erről a
kőbe faragott táblázatról, és részletekbe menően értem az összes
elágazás teológiáját. Éppen csak meg tudnak szédíteni, lavinaként maguk
alá tudnak temetni a legalább részben ismert évezredes távlatok, mert valamiféle fogódzóim vannak a témában.
Persze sokszor hasznos lehet az ifjúi ártatlanság, hiszen így tanárként számos aha-élményt
szerezhetek tanítványaimnak, mikor valami újat mutatok nekik: a múltat.
Paul Ricoeur nem hiába idézi az Evangéliumot a múlt "újramerítéséről"
szólva: "a családapa ládájából régit és újat vesz elő". Ez persze nem
jelenti, hogy diákjaim ne tudnának rám pirítani egy számomra eddig
ismeretlen összefüggésre vagy általam nem olvasott, hírneves műre
utalással: "ne már, hogy tanár úr nem látta/olvasta". És nem is
szeretnék harminchat évem aggastyáni távlatából pálcát törni felettük,
hiszen elég, ha összevetjük a mostani ötven-száz tévécsatornát a
gyerekkorombeli kettővel (hétfőn adásszünet), a koncertek,
színielőadások, filmbemutatók, táncházak megszázszorozódott számát a
korábbiakkal. Sokkal több az inger, a minőségi inger is, nem csoda hát,
ha egészen másféle asszociációs park alakul ki egy mai húszéves
fejében, mint amilyen anno a miénkben lehetett.
3. Móser Zoltán írta meg nekem a történetet
Lázár Ervin halálakor: mikor egy ízben közös felolvasáson jártak ők
ketten, Ervin elmesélte, hogy éjszaka, felriadván, falusi szállása
ablaka előtt mozgó, fehér foltot látott a sötétben. Kérdésére a háziak
elmondták, van egy öreg, fehér lovuk, hasznát már nem veszik, vágóhídra
vinni szánják, hagyják hát, hadd bóklásszon a földeken, szaladgálja ki
magát kedvére a hátralévő időben. Hej, sóhajtott Lázár Ervin, ő is erre
vágyik, bárcsak jutna még utoljára egy kevés futkosásnyi szabadság.
Miután elolvastam a történetet, Piliscsabáról
kellett bevonatoznom Pestre, és döbbenten láttam, hogy mindenütt fehér
lovak legelésznek, egy-egy cövekhez kikötve. Később ellenőrizhettem,
hogy nem hallucináció áldozata lettem, valóban ennyi fehér ló van azon
a vonalon, csak addig nem figyeltem fel rá. Aztán a fehér lovak
történetestül-mindenestül szépszerével bevonultak Kövér Lajos színre lép című, akkor íródott meseregényembe.
4. A képzelet lidérceiről meg szóljon Jean Cocteau egyik, általam fordított verse:
TOLLMEZŐ
A Pokol tollpihe borította mező volt, a szegény szerencsétlen először
nem is értette, mire szolgál és milyen borzalmas is ez voltaképpen.
Aztán olyan elviselhetetlennek érezte már a várakozást, hogy
szívesebben képzelt maga elé valami kínzást, mondjuk azt, hogy örökké
csiklandozzák a talpát. A várakozás csak nem akart véget érni. Ekkor
értette meg szegény, hogy kínzatása ez a várakozás lesz, hogy a
tollpihék mindig ugyanazt jelentik majd neki, és egész egyszerűen a
rejtelmes tollmező remegése gyötri majd őt mostantól fogva mindörökké.
LACKFI JÁNOS
|