|
|
TUDÁS ÉS ÁLTUDÁS?
Korunk társadalma "tudás alapú társadalom" - állítja a közhely, amelyet
olykor tényként, olykor követendő célként fogalmaznak meg. Életünket
olyan intézmények irányítják és szervezik, amelyek érvényre juttatják a
tudás legmegbízhatóbb formáját, a tudományos tudást. Oktatásunk a főbb
tudományágak alapismereteinek elsajátítását célozza, az egészségügyi
intézmények a tudományos biomedicina ismeretrendszerén alapulnak, az
igazságszolgáltatás tudományos szakértők egyre növekvő arányú
bevonásával hozza döntéseit, a pénzintézetek közgazdasági elméletek
alapján alakítják a gazdasági viszonyokat. Életünk egyre inkább olyan
játéktérben zajlik, amely nemcsak tudás alapú, hanem egyenesen
tudományos. "Sorsunk a tudás" - szögezi le Carl Sagan, a nemrégiben
elhunyt világhírű tudományos ismeretterjesztő.
Ugyanez a Sagan az áltudományok elleni küzdelem
élharcosaként sokat tett azért, hogy felhívja a nagyközönség figyelmét
a korunkban elharapódzó sarlatánság és a tudomány köpenyébe bújtatott
szemfényvesztés veszélyeire. Ahogy Mund Katalin is hangsúlyozza
írásában: "Nem csodálkozhatunk tehát, ha ebben a közegben gyorsan
terjednek a különféle ezoterikus, áltudományos eszmék, amelyek azonban
előszeretettel öltik magukra a tudományosság álruháját." Amekkora
közhely a "tudás alapú társadalom" fogalma, legalább annyira elterjedt
nézet, hogy ma tudomány és áltudomány, tudás és áltudás ádáz harcot vív
a laikusok lelkéért, és ennek a küzdelemnek a kimenetele meghatározó
lesz kultúránk sikere vagy sikertelensége szempontjából. A
felvilágosodás hagyománya arra tanít, hogy az emberiség jövőjének
kulcsa a határvonal felismerésén és következetes kiaknázásán múlik,
amely elválasztja a helyes, "pozitív" ismereteket és tudásformákat a
puszta vélekedésektől, a téveszméktől és a látszattudástól.
Az episztémikus demarkáció igénye azonban
komoly nehézségekkel szembesíti azokat, akik tudományosan, alapos
körültekintéssel közelítenek a kérdéshez. A tudomány vizsgálatának
szentelt diszciplínák súlyos tanulságokkal szolgálnak az áltudományok
elleni harc képviselői számára. A tudománytörténet művelői feladták a
kezdetben elterjedt elköteleződésüket, hogy beszámolóikban elkülönítsék
egymástól a tudomány szempontjából "belső" és "külső" tényezőket, és a
tudományos és tudománytalan közti határvonalat kor- és
kultúrafüggőként, a mindenkor adott társadalom kulturális gyakorlatának
esetleges produktumaként ismerték fel. A tudományfilozófusok mára
jórészt levetették pozitivista indíttatásukat, és felhagytak a
tudományt kitüntető szükséges és elégséges feltételek azonosítására
irányuló, időközben kivitelezhetetlennek talált törekvésükkel. A
tudományszociológia képviselői pedig már régóta foglalkoznak inkább a
társadalmi tevékenységek egyikeként (és nem eleve legkülönbjeként)
tekintett tudományos gyakorlattal, semmint a tudomány sajátos
éthoszának leírásával. A közös tanulság: a tudományt és egyéb
ismeretformákat elválasztó határvonalat nem eleve készen találjuk,
hanem mi magunk hozzuk létre és folyamatosan alakítjuk egy emberi,
túlságosan is emberi játéktérben.
Az életünket és kultúránkat szervező tudás
társas-társadalmi mechanizmusok által termelődik, fogadtatik el és
kerül alkalmazásra. Nincs tehát egyértelmű határvonal a különböző
tudásformák között, és a tudomány vizsgálatának szentelt szakmák
világosan felismerték, hogy az "igazolt, igaz vélekedés"-ként felfogott
tudás filozófiai fogalma csak akkor tartható, ha az igazolás, az
igazság és a vélekedés fogalmait is szociális dimenzióban értelmezzük
újra. A tudományban eleve közösségi konstrukciós folyamatok során
születik és változik az ismeretek hálózata, és ez folyamatos
kölcsönhatásban áll a gyakran "externálisként" tekintett társadalommal,
amelynek a tudomány valójában csupán egyik alrendszere. Hogy ennek
milyen tanulságai vannak tudomány-fogalmunkra nézve, azt a Mund Katalin
által is említett szerzők részletesen kidolgozták, ám hogy ez miképpen
érinti a tudás és társadalom kapcsolatára vonatkozó elképzeléseket, az
ma is gyakori viták tárgya.
Amit a világról tudunk, gyakorlatilag teljes
egészében "közlés alapon" sajátítjuk el, a nyelv fogalomrendszerének
megtanulásától a tudományos kutatásban felhasznált ismeretekig. Sok
mindent tudunk kultúránk történelméről, holott nem voltunk ott a
régmúlt eseményeinél, nem tapasztaltuk meg azokat, és arra sincs elég
alapunk, hogy magunk kikövetkeztessük a történelem menetét. Tudunk
olyan helyekről, ahol sosem voltunk, olyan emberekről, akikkel sosem
találkoztunk. Kisebb vagy nagyobb mértékben rendelkezünk tudományos
műveltséggel is, pedig hányan láttunk már élő dinoszauruszt,
DNS-molekulát, elektront vagy fekete lyukat? Elhisszük, amit mondanak
róluk a szülők, a tanárok, a tankönyvek, az újságok, a televíziós
szakértők, az orvosok, a fogorvosok, a gyógyszerészek és a
fitnesz-edzők. Ha kivonnánk a tudáskészletünkből mindazt, amit nem
személyesen tapasztaltunk meg vagy következtettünk ki - mint ahogy
néhány újkori gondolkodó biztatott erre -, szánalmasan kevés maradna:
nagyjából annyi, mint azoknál a fejlettebb állatfajoknál, amelyeknél a
kommunikáció alapú tanulás nem játszik komoly szerepet.
A közlés alapú ismereteket, szakszóval
"testimóniumokat" vizsgáló filozófusok szerint két fontos feltétele
van, hogy elfogadjunk egy közlést. Az egyik, hogy összhangban legyen
eddigi tudásunkkal, azaz ne mondjon ellent korábbi ismereteinknek. Ez
azonban kedvezőtlen a tudományra nézve, hiszen a tudomány időnként
furcsa, hétköznapi tudásunknak ellentmondó megállapításokat tesz: a
Föld kering a Nap körül, a világegyetem tágul, az anyag apró
építőkövekből áll, melyeknek helyét és sebességét lehetetlen egyszerre
pontosan megállapítani. Ugyanakkor hozzászoktunk, hogy elfogadjuk
ezeket a kijelentéseket, mert szinte mindenki, aki a hétköznapjainkban
hiteles információforrásnak számít, azt mondja nekünk, hogy fogadjuk
el. Arra lettünk szocializálva, hogy higgyünk a tudománynak.
A másik feltétele, hogy higgyünk egy közlés
hitelességében, éppen az, hogy megbízhatónak tartsuk a közlőt. Kevésbé
hiszünk annak, aki gyakran füllent, szokása megviccelni másokat, vagy
csak figyelmetlen és kevéssé körültekintő. Emellett jobban megbízunk
abban, akit szakértőnek tartunk az adott területen, főleg ha
megbízhatóságára intézményes garanciát látunk. A tudományban is
intézményként bízunk meg. Nem kell azt gondolnunk, hogy az egyes
tudósok okosabbak vagy őszintébbek másoknál (bár van, aki így gondolja,
és van olyan tudós is, aki szeretné, hogy a "laikusok" így gondolják),
elég feltételeznünk, hogy ami "kijön" a tudományból, az megbízható.
Megtörténhet, hogy megrendül a bizalmunk bizonyos intézményekben,
például egy ország egészségügyi, oktatási vagy rendfenntartó
rendszerében, a tudomány azonban manapság közkeletű bizalomnak örvend,
ahogy azt a publikus tudományfelfogás szakértői által készített
felmérések rendre kimutatják.
Olyan korban, amikor senkinek sem adott a
lehetőség, hogy a tudományos ismeretrendszer egészét elsajátítsa,
elengedhetetlen a szakértőkre hagyatkozás. Így a tudományos tudás
alkalmazása nem tudományos műveltség kérdése ("oktassunk az iskolában
több tudományt, hogy megszabadítsuk az embereket az irracionális
babonától"), hanem a szociális műveltségé: tudnunk kell, kihez
forduljunk kérdéseinkkel, kinek az ismereteit tartsuk megbízhatónak és
milyen körülmények között. Nem ismeretek között, hanem szakértők között
válogatunk, és megtanuljuk, hogy eligazodjunk az ellentétes álláspontok
tengerében. Hiszen a tudomány is gyakran ellentmond önmagának, és
leginkább éppen azokban a kérdésekben, amelyekre a legjobban szeretnénk
választ kapni (rákot okoz-e a mobiltelefon? egészsége-sek-e a
génmódosított élelmiszerek? milyen lesz az idő a jövő héten?) - mégis
megtanultuk, hogy bízzunk a tudományban.
A tudás fogalma tehát szorosan összekapcsolódik
a bizalom fogalmával. Mégis, ebben a korban, amikor a tudomány
képviseli a tudás legmegbízhatóbb formáját, és életünket át- meg
átszövi a tudományos tudás ideologikus és gyakorlati tekintélye, éppen
a ?tudományos gondolkodás? zászlaja alatt hangsúlyozzák a szkepszis és
a bizalmatlanság szerepét. Paradox módon a tudomány bizalmatlanságra
nevel. Erre utalt Nietzsche a következő mondataival: "?Hogy
bebizonyítsam önöknek, hogy az ember alapjában véve a jóindulatú
állatok fajához tartozik, emlékeztetném önöket arra a tényre, hogy
mennyire hiszékeny volt nagyon sokáig. Csak mostanára, tehát nagyon
későn, lett bizalmatlan állat, önmaga hallatlanul nehéz leküzdése révén
- igen! az ember most gonoszabb, mint valaha.? - Nem értem a
következőt: Miért lenne most bizalmatlanabb és gonoszabb az ember? -
?Mert most már egy tudomány birtokában van - tudományra van szüksége!?"
KUTROVÁTZ GÁBOR
|