|
|
NÉV ÉS KÉPMÁS
A beszélgetés során Kiss Lajos András idézett egy sokatmondó anekdotát
Sztálin idejéből: a mindenható vezér fiának lumpen magatartását már
olyan sokan kifogásolták Moszkva-szerte, hogy végül valaki vette a
bátorságot, és figyelmeztette Joszif Visszarionovicsot. A diktátor
raportra hívatta fiát és iszonyatosan leteremtette: hogy mer szégyent
hozni a Sztálin névre. Mire a fiatalember rámutatott a falon lógó
portréra: "AZ Sztálin".
Ahhoz, hogy ezt a kijelentést a maga teljes
mélységében értelmezni tudjuk, figyelembe kell vennünk az ortodox
kultúrhagyományt, ezen belül az ikonok jelentőségét Oroszországban.
Sztálin hatalomra kerülése után a Szovjetuniónak azokon a területein,
ahol a pravoszlávia helyét vette át a kommunista ideológia, a
házakban/lakásokban kifüggesztett ikon helyére a diktátor arcképe
került (az ikont jobb esetben a padlásra dugták, de volt, hogy tüzelő
lett belőle, vagy az istállóban a lovak állásait választották el
egy-egy nagyobb táblaképpel). Ezt az országos "csereakciót" azért
fontos emlegetni, mert a bizánci rítusú kereszténységben az ikon a
világ anyagi valóságát átlényegítő, az emberek számára az érzékszervek
közvetítésével tapasztalható isteni, szellemi létezőt jeleníti meg.
Ikonnak meghatározott, erre kiképzett, imádságos és példamutató
keresztény életet élő mesterek munkáját tekinthetjük. Emellett pontosan
megadott alapanyagokat (általában három darabból álló deszkát, a
szabály szerint készült festékeket és lakkot) használtak az
ikonkészítéshez. Évszázados hagyományokban rögzült a színvilág, a
kompozíciós és festési technika is, és ami nagyon fontos: a kép
készítése során végzendő imádságok, elmélkedések is lépésről-lépésre
nyomon követhetők az egyházi iratokban. Amikor a kép "teste" megszáradt
az ikonfestő műhelyében, a pap vezette szertartás után tekintették a
képet szentnek, és tisztelték.
Az ikonok nem fényképszerűen ábrázolják a
fizikai létezést, hiszen ennél jóval többre hivatottak. Megfigyelhető
rajtuk a fordított perspektíva elve: az egyenes vonalak a kép háttere
felé nem össze-, hanem épp széttartanak. Ez egyrészt az örökkévalóságot
érzékelteti, amely érzékszerveink és térbe-időbe vetett létünk számára
csak közvetetten ragadható meg. Van azonban a fordított perspektívának
másik funkciója is: a perspektíva egy festményen azt implikálja, hogy
az előtte álló és szemlélődő ember nézi a képet. A fordított
perspektíva pedig azt, hogy a kép nézi az embert.
Joszif Dzsugasvili, az egykori papnövendék
számára mindez magától értetődő, ismert volt; erre nemcsak abból
következtethetünk, hogy teológiai képzésben részesült (bár tanulmányait
nem fejezte be), hanem abból is, hogy az egyszerű falusi hívek, a
muzsikok is évszázadokon keresztül a szent képek és az egyházi szláv
nyelven énekelt liturgia elemeiből sajátították el a hittel kapcsolatos
tudnivalókat. Az ortodox dogmák szöveges-zenei, illetve képi
megjelenítése olyan szorosan illeszkedő elemekből alkotott rendszert képzett, hogy a bizánci szertartású egyházakban nem volt szükség például a hitoktatás általánossá tételére sem.
Sztálin fiának lényegre tapintó riposztja nem
csupán arra utalhat, hogy apja politikai személyisége levált a privát
énjéről a saját maga formálta mozgalmi név használata során - hiszen
nem Sztálin volt az első szovjet vezér, aki felvett néven lett
meghatározó egyéniség. Lenin-képet is eleget lehetett látni. Sztálin
mozgalmi nevének célzatos jelentése talán csak hab az anekdota
képzeletbeli tortáján. Amiért számomra a jelenet valóban groteszk, az
az erkölcsökről prédikáló (egyébként szörnyeteg) apát a saját
irodájának faláról Nagy Testvérként figyelő önarckép szerepe.
Az onomatodoxia kapcsán fontos tudni, hogy a
dicsőítés (latria) a bizánci rítusú egyházakban csak a Szentháromság
személyeit, illetve ezek neveit illeti. Az ikonokat, szenteket, angyali
lényeket stb. tisztelik (dúlia), az Istenszülő állandó jelzője a
Legtiszteltebb (ami a hüperdúlia fogalmából adódik). A hészükhaszták
Krisztus-imája, amely több változatban is létezik, meditatív
technikákhoz hasonlítható: az imát végző ember elcsendesíti légzését és
kiüresíti tudatát, majd belégzésre hangosan vagy félhangosan így szól:
"Jézus Krisztus, Isten Fia", kilégzésre pedig: "könyörülj rajtam". Az
imádságot kitartóan végezve elérhető olyan állapot, amikor a hívő
automatikusan, evés, ivás, beszéd és alvás közben is önmagában,
hangtalanul ismételgeti ezt - prózai és modern kifejezéssel élve,
egyfajta szubrutinként. A belégzés Jézus neve segítségével az isteni
lényeggel teremt kapcsolatot, amint fizikai funkciója az éltető
oxigénhez juttatás, a kilégzés pedig többek között a bűnöktől segíti
megszabadulni a lelket, mint a szén-dioxidtól a tüdőt.
Az ortodox/pravoszláv vallásgyakorlat néhány
elemének megismerése nyomán talán könnyebben érthetők Bulgakov és
Loszev gondolatai. Az a kitétel, amely szerint "Isten neve egyidejűleg
különbözik tőle, más vonatkozásban egybe is esik vele", nekem képi
síkon Rubljov Szentháromság-ikonját juttatja eszembe, amely a Nikaiai
Hitvallás ábrázolásaként is felfogható.
A három angyal közül kettő a bal oldalon helyet foglaló harmadikra
tekint: ő az Atya, akinek halvány színű felsőruhája alatt kék az
öltözete. Ez a két szín mennyei, szellemi mivoltát jelenti, illetve a
jellegtelennek tűnő felsőruha azt, hogy az Atyát ember közvetlenül nem
láthatja. Mögötte az épület az "Atyám házában sok a hely" mondatot
jeleníti meg. A középső alak Krisztus, aki az emberek között járt,
ezért belőle látni itt is a legtöbbet. Ruhája alul barna, ez a föld, a
megtestesülés színe, a kék a szellemié (egyébként a Jézus tevékenységét
bemutató ikonok csak a Jordánban keresztelkedés után ábrázolják Jézust
kék-barnában, tehát hivatalos küldetésvétele után). A fa Jézus mögött
az eget és a földet köti össze, és a keresztfát is megjeleníti. A jobb
oldali alak, a Szentlélek zöld-kék öltözete az élet és a spiritualitás
jelei. Mögötte a domb: a Szentlélek munkálkodik a világban, ő vezeti az
egyházat, ő szólt a próféták által. A központi helyen álló kehely, az
alakok mozdulatai, a képzeletbeli kör, amibe mindhárman beilleszthetők,
mind szó szerint megjelenik a Szentháromság Egy Istent valló kanonizált
szövegében, ám az ikon több más értelmezést is lehetővé tesz.
Mindezek fényében talán kevésbé meglepő, hogy
Pavel Florenszkij kijelenti: "Rubljov Szentháromsága létezik, tehát
létezik Isten." A név, a képmás és a hozzájuk tartozó létező egy és
ugyanaz, mégis elkülönülten más a bizánci rítusú egyházak teológiájában.
(Köszönöm dr. Mosolygó Péter veszprémi görög
katolikus szervezőlelkésznek a hozzászólás megírásában nyújtott
segítségét.)
REDNIK ZSUZSANNA
|