←Vissza

 
 
 
 
 
 

NÉV ÉS KÉPMÁS

A beszélgetés során Kiss Lajos András idézett egy sokatmondó anekdotát Sztálin idejéből: a mindenható vezér fiának lumpen magatartását már olyan sokan kifogásolták Moszkva-szerte, hogy végül valaki vette a bátorságot, és figyelmeztette Joszif Visszarionovicsot. A diktátor raportra hívatta fiát és iszonyatosan leteremtette: hogy mer szégyent hozni a Sztálin névre. Mire a fiatalember rámutatott a falon lógó portréra: "AZ Sztálin".
    Ahhoz, hogy ezt a kijelentést a maga teljes mélységében értelmezni tudjuk, figyelembe kell vennünk az ortodox kultúrhagyományt, ezen belül az ikonok jelentőségét Oroszországban. Sztálin hatalomra kerülése után a Szovjetuniónak azokon a területein, ahol a pravoszlávia helyét vette át a kommunista ideológia, a házakban/lakásokban kifüggesztett ikon helyére a diktátor arcképe került (az ikont jobb esetben a padlásra dugták, de volt, hogy tüzelő lett belőle, vagy az istállóban a lovak állásait választották el egy-egy nagyobb táblaképpel). Ezt az országos "csereakciót" azért fontos emlegetni, mert a bizánci rítusú kereszténységben az ikon a világ anyagi valóságát átlényegítő, az emberek számára az érzékszervek közvetítésével tapasztalható isteni, szellemi létezőt jeleníti meg. Ikonnak meghatározott, erre kiképzett, imádságos és példamutató keresztény életet élő mesterek munkáját tekinthetjük. Emellett pontosan megadott alapanyagokat (általában három darabból álló deszkát, a szabály szerint készült festékeket és lakkot) használtak az ikonkészítéshez. Évszázados hagyományokban rögzült a színvilág, a kompozíciós és festési technika is, és ami nagyon fontos: a kép készítése során végzendő imádságok, elmélkedések is lépésről-lépésre nyomon követhetők az egyházi iratokban. Amikor a kép "teste" megszáradt az ikonfestő műhelyében, a pap vezette szertartás után tekintették a képet szentnek, és tisztelték.
    Az ikonok nem fényképszerűen ábrázolják a fizikai létezést, hiszen ennél jóval többre hivatottak. Megfigyelhető rajtuk a fordított perspektíva elve: az egyenes vonalak a kép háttere felé nem össze-, hanem épp széttartanak. Ez egyrészt az örökkévalóságot érzékelteti, amely érzékszerveink és térbe-időbe vetett létünk számára csak közvetetten ragadható meg. Van azonban a fordított perspektívának másik funkciója is: a perspektíva egy festményen azt implikálja, hogy az előtte álló és szemlélődő ember nézi a képet. A fordított perspektíva pedig azt, hogy a kép nézi az embert.
    Joszif Dzsugasvili, az egykori papnövendék számára mindez magától értetődő, ismert volt; erre nemcsak abból következtethetünk, hogy teológiai képzésben részesült (bár tanulmányait nem fejezte be), hanem abból is, hogy az egyszerű falusi hívek, a muzsikok is évszázadokon keresztül a szent képek és az egyházi szláv nyelven énekelt liturgia elemeiből sajátították el a hittel kapcsolatos tudnivalókat. Az ortodox dogmák szöveges-zenei, illetve képi megjelenítése olyan szorosan illeszkedő elemekből alkotott rendszert képzett, hogy a bizánci szertartású egyházakban nem volt szükség például a hitoktatás általánossá tételére sem.
    Sztálin fiának lényegre tapintó riposztja nem csupán arra utalhat, hogy apja politikai személyisége levált a privát énjéről a saját maga formálta mozgalmi név használata során - hiszen nem Sztálin volt az első szovjet vezér, aki felvett néven lett meghatározó egyéniség. Lenin-képet is eleget lehetett látni. Sztálin mozgalmi nevének célzatos jelentése talán csak hab az anekdota képzeletbeli tortáján. Amiért számomra a jelenet valóban groteszk, az az erkölcsökről prédikáló (egyébként szörnyeteg) apát a saját irodájának faláról Nagy Testvérként figyelő önarckép szerepe.
    Az onomatodoxia kapcsán fontos tudni, hogy a dicsőítés (latria) a bizánci rítusú egyházakban csak a Szentháromság személyeit, illetve ezek neveit illeti. Az ikonokat, szenteket, angyali lényeket stb. tisztelik (dúlia), az Istenszülő állandó jelzője a Legtiszteltebb (ami a hüperdúlia fogalmából adódik). A hészükhaszták Krisztus-imája, amely több változatban is létezik, meditatív technikákhoz hasonlítható: az imát végző ember elcsendesíti légzését és kiüresíti tudatát, majd belégzésre hangosan vagy félhangosan így szól: "Jézus Krisztus, Isten Fia", kilégzésre pedig: "könyörülj rajtam". Az imádságot kitartóan végezve elérhető olyan állapot, amikor a hívő automatikusan, evés, ivás, beszéd és alvás közben is önmagában, hangtalanul ismételgeti ezt - prózai és modern kifejezéssel élve, egyfajta szubrutinként. A belégzés Jézus neve segítségével az isteni lényeggel teremt kapcsolatot, amint fizikai funkciója az éltető oxigénhez juttatás, a kilégzés pedig többek között a bűnöktől segíti megszabadulni a lelket, mint a szén-dioxidtól a tüdőt.
    Az ortodox/pravoszláv vallásgyakorlat néhány elemének megismerése nyomán talán könnyebben érthetők Bulgakov és Loszev gondolatai. Az a kitétel, amely szerint "Isten neve egyidejűleg különbözik tőle, más vonatkozásban egybe is esik vele", nekem képi síkon Rubljov Szentháromság-ikonját juttatja eszembe, amely a Nikaiai Hitvallás ábrázolásaként is felfogható.
A három angyal közül kettő a bal oldalon helyet foglaló harmadikra tekint: ő az Atya, akinek halvány színű felsőruhája alatt kék az öltözete. Ez a két szín mennyei, szellemi mivoltát jelenti, illetve a jellegtelennek tűnő felsőruha azt, hogy az Atyát ember közvetlenül nem láthatja. Mögötte az épület az "Atyám házában sok a hely" mondatot jeleníti meg. A középső alak Krisztus, aki az emberek között járt, ezért belőle látni itt is a legtöbbet. Ruhája alul barna, ez a föld, a megtestesülés színe, a kék a szellemié (egyébként a Jézus tevékenységét bemutató ikonok csak a Jordánban keresztelkedés után ábrázolják Jézust kék-barnában, tehát hivatalos küldetésvétele után). A fa Jézus mögött az eget és a földet köti össze, és a keresztfát is megjeleníti. A jobb oldali alak, a Szentlélek zöld-kék öltözete az élet és a spiritualitás jelei. Mögötte a domb: a Szentlélek munkálkodik a világban, ő vezeti az egyházat, ő szólt a próféták által. A központi helyen álló kehely, az alakok mozdulatai, a képzeletbeli kör, amibe mindhárman beilleszthetők, mind szó szerint megjelenik a Szentháromság Egy Istent valló kanonizált szövegében, ám az ikon több más értelmezést is lehetővé tesz.
    Mindezek fényében talán kevésbé meglepő, hogy Pavel Florenszkij kijelenti: "Rubljov Szentháromsága létezik, tehát létezik Isten." A név, a képmás és a hozzájuk tartozó létező egy és ugyanaz, mégis elkülönülten más a bizánci rítusú egyházak teológiájában.
    (Köszönöm dr. Mosolygó Péter veszprémi görög katolikus szervezőlelkésznek a hozzászólás megírásában nyújtott segítségét.)
REDNIK ZSUZSANNA