|
|
Kállay Géza
NEVEK ÉS NÉVMÁSOK
Nevenincs Királyfinak egyszer jelentkeznie kellett a Névügyi
Hivatalban. "Arccal-szájjal a Minden nevesítése felé" - ez állt nagy
betűkkel a falon.
- Neve? - kérdezte egy szigorú, szúrós bajszú
hivatalnok. Amerikai módra névtábla lógott a mellén: "Pista".
- Nevenincs - felelte a Királyfi szerényen.
- Olyan nincs - förmedt rá a hivatalnok. - Születéskor csak kapott valami nevet!
"Nevetséges" - gondolta a Királyfi, de ezt mondta: - Nekem épp ez a nevem. A tulajdon nevem.
- Vezetéknév? Keresztnév? Utónév? - olvasta türelmetlenül az üres rovatokat Pista.
- Az utónév olyasmi mint a névutó vagy a névelő?
- Nem! Olyan, mint az, hogy "Pista".
- Utólag sem neveztek el másképp. Illetve van egy lovag apám udvarában, aki úgy hív: "a Valódi Herceg".
- Miért, vannak nem valódi hercegek is?
- Hogyne. Ők nem a valódi nevükön, hanem álnéven szerepelnek.
- Kinyomozzuk - fenyegetőzött a
hivatalnok. Aztán igyekezett barátságosabb hangot megütni. - Ha
önmagáról beszél, melyik nevet használja?
- Hogy én? Hát azt, hogy "én".
- Az nem tulajdonnév, hanem névmás - horkant fel a hivatalnok.
- De személyes - vágta rá Nevenincs Királyfi.
(Lejegyezte Anonymus, de nem Béla király jegyzője)
Legutóbbi, Személyes jelentés című könyvemben, "Mi
rejlik egy kötőszóban: Filozófia és irodalom, irodalom és filozófia"
című tanulmányom végén azt írtam, hogy "az egyik legtermékenyebb
vizsgálat filozófia és irodalom viszonyának tekintetében abból a
kérdésből indulhat ki, hányféle módon lehetünk. Először valószínűleg az "én-te-ő" ("mi-ti-ők") viszonyait érdemes alaposan szemügyre venni, hiszen a három személyes névmás egyrészt mintegy a priori
szemléleti kategóriaként a lehető legáltalánosabban fogja át a többi
emberhez és a világhoz fűződő viszonyainkat, másrészt, ha komolyan
vesszük személyes jellegüket, a személyiség és személyesség mélyebb
megértéséhez is elvezethet."
Amikor az a megtiszteltetés ért, hogy a második
"Van fogalmad?" című Liget-sorozat programjába is bekerültem,
szerkesztőim kérdésére, miről beszélnék szívesen, azt válaszoltam, a
fenti vállalkozást szeretném folytatni. Akkor még nem tudtam, hogy mint
annyiszor, darázsfészekbe nyúlok: a névmások és nevek kérdése a
nyelvfilozófia, sőt a modern nyelvészeti szemantika egyik
legkidolgozottabb ága, és a legsúlyosabb ismeretelméleti és lételméleti
bonyodalmakat veti fel.
Hamar rájöttem, hogy a névmásokat lehetetlen a név
fogalom tisztázása nélkül tárgyalni, de a név - ami bizonyos értelemben
maga is név - még hétköznapi értelemben is reménytelenül sokértelmű:
rövid mesém ezt igyekszik illusztrálni, ugyanakkor érinti mindazokat a
témákat, amelyekről, ha vázlatosan is, beszélni szeretnék. A név
szót (ami nemcsak névszó lehet) a legváltozatosabb helyzetekben
használjuk: "Pista (Bandi, Pali) legyen a nevem, ha ez így van" -
mondjuk hitetlenkedve (a példa az Értelmező Szótárból való - de a valódi
Pisták, Bandik és Palik vajon használják-e ezt a mondatot?); néha jó
lenne, ha "nem érne a nevünk"; egy név foroghat, forgalomba jöhet, mint
a pénz; tudjuk, hogy Kukorica Jancsi János vitéz "becsületes neve", de
vannak írói és - ahogy Nevenincs Királyfi mondja - egyéb álnevek, sőt,
színpadi nevek és hírneves művészek művésznéven, kémek fedőnéven,
családtagok becenéven, tanárok gúnynéven és csúfnéven, mert valakire
valamilyen nevet rá is lehet sütni; valakinek felkaphatják a nevét, és
akkor a neve fénylik, ragyog, tündököl, de a nevét meg is hurcolhatják,
és gyűlöletessé, hírhedté, gyalázatossá tehetik és ezt általában rossz
néven veszi; nevet lehet felvenni, viselni, mint a ruhát, de bitorolni,
törölni, megváltoztatni is; Kazal László egy kupléban Görény Jenőként
azt énekelte: "egy új név kéne nékem, egy névváltoztatás, a régi név
már rémes, egy új név mindjárt más", el is ment - mint a Királyfi - a
Névügyi Hivatalba, ahol a "kartárs" a "g" betűnél felütötte a
telefonkönyvet, hogy megkönnyítse a névválasztó dolgát. Ha "ér a
nevünk", azzal is tisztában vagyunk, mit ér, ha aláírjuk a nevünket egy
hivatalos iraton, csekken, bizonylaton, vagy ha a nevünket adjuk
valamihez; sok méltánytalanságot valakinek vagy valaminek (pl. a
törvény) nevében követnek el, és akkor a méltánytalanság valakinek a
nevén (vagy: a lelkén!) szárad, míg valaki tisztára nem mossa - ha
tudja - az elkövető nevét; néha persze eleve tiltakozunk bármi néven
nevezendő méltánytalanság ellen, és szeretnénk "nevén nevezni a
gyereket", de ilyenkor gyakran közlik velünk hogy "hallgass a nevünk",
és legfeljebb névtelen hősökké válhatunk, ugyanakkor az olyan nevek
mint "a Karthausi Névtelen", "Anonymus" vagy "Nevenincs"
tulajdonnevekké váltak, ahogy minden névvé válhat, hiszen a név
nevet ?szó?, illetve ?jel?, sőt a logikában ?mondat? értelemben is
használják, ilyenkor kb. azt jelenti: "egy (igaz vagy hamis) tényállás,
helyzet neve".
A név tehát főként arra szolgál, hogy vele
személyeket és dolgokat azonosítsunk, rögzítsünk, rájuk mutassunk vagy
utaljunk, elsősorban főnevek és névmások segítségével; a név a
legnyilvánvalóbb utaló
funkcióját az "ez-az" mutató névmás használata közben érhetjük tetten;
ha az utalás egy meghatározott helyzetben és időben történik és a
tárgy, amelyet közben a szó, vagy akár a kezünk segítségével mutatunk,
mindenki számára látható, hozzáférhető, nem is kell tudnunk a dolog
"valódi" megnevezését, tulajdon (saját) nevét. Például
ahelyett: "előadásom gépirata"; elég felmutatnom: "ez!". Gottlob Frege
és Bertrand Russell, akik a 19. és 20. század fordulóján logikai
szempontból közelítették meg a nevek rejtélyét, hamar felismerték:
egy-egy leírás, pl. "az, aki most éppen beszél" vagy "az az ember, ott"
és a név: "Kállay Géza" bizonyos helyzetekben egyenértékűek lehetnek
(logikai nyelven szólva: a nevek azonos kontextusban kicserélhetők salva veritate, azaz a mondat igazságértékének megváltozása nélkül). Vagyis - ahogy Russell nevezte őket - definite descriptions,
a "meghatározott leírások" ("az, aki épp most beszél") éppúgy
szolgálhatnak nevekként, mint maguk a tulajdonnevek ("Kállay Géza").
Természetesen az ez/az (ezek/azok
stb.) mutató névmások sikeres használata is egy egész nyelvrendszer
sikeres működtetését feltételezi. Lehet, első pillantásra az ez/az
valami "ősi", "primitív" jelnek tűnik, aminél egyszerűbbet elképzelni
sem tudunk, a látszólagos egyszerűség pedig azt sugallja, hogy a
"mutogató őskorban" a bonyolult, jelen nem lévő dolgokról is beszélni
képes nyelv ebből fejlődött ki. Mint az alábbiakban kiderül, az ez/az-nak valóban van egy érdekes, tulajdonképpen lételméleti vonatkozása, azonban az ez/az sem érvényesülhet, ha nincs körülötte egy neki értelmet adó és őt értelmező rendszer; az ez/az
használata nem kevésbé bonyolult, mint például az "egy lehetséges
transzcendens létező", vagy "az ember lelkének mélyén meghúzódó titkos
én" jelek használata. Az igazi nehézség, legyen szó bármiféle névről
(szóról, mondatról, közlekedési jelről stb.) mindig ugyanaz: hogyan
jutok el a jeltől ahhoz, amire a jel utal, hogyan töltöm ki az űrt, ami
név és megnevezett között van. Még az ún. "deiktikus jelek", azaz a
közvetlenül itt és most jelen lévő dolgokra utaló hangok, vagy a kéz-,
szem- és egyéb mozdulatok ("nem-verbális gesztusok") is éppolyan
többértelműek lehetnek, mint akármilyen más jelzés. Például ha itt a
teremben a falra mutatok és azt mondom: ez!, honnan tudja a
kedves Közönség, hogy most "magára" a falra mint "egészre" mutattam-e,
vagy a rajta lévő festékre, vagy a fal, illetve festék színére, vagy
valamire a falon, és így tovább? Az emberi kommunikáció során a név és
a megnevezett közötti űr "alatt" eleve az egymás iránti (én-te
viszonyként meglévő) bizalom feszül, mint cirkuszi artista alatt a
háló: ha mondanak nekünk valamit, először mindent megteszünk, hogy a
hallottaknak jelentést és "igaz" értéket tulajdonítsunk, sőt, hogy a
lehető legkedvezőbb módon értsük, és csak ez után, és ha erre okunk van, kezdünk kételkedni. Úgy tűnik, az egyszerű, primér felfogás önmagában és logikailag
követeli meg, hogy azzal közelítsünk a Másik, a TE felé: amit mond, az
"úgy van", és csak ekkor következhet a "mérlegelés". Például ha
megkérdezem.: "X itt van már?" és azt a választ kapom: "Egy zöld kabát
lóg a ruhatárban", akkor - bár a válasznak első látásra semmi köze a
kérdéshez - szinte "ösztönösen" azt fogom gondolni, hogy ez érdemi
válasz: összekötöm X-et a zöld kabáttal ("A zöld kabát X-é") és úgy
magyarázom a dolgot, hogy a megkérdezett ugyan személyesen nem látta
még X-et, de feltételezi, itt van valahol, hiszen a kabátja (az ő
kabátja) lóg a ruhatárban. A jelölő és a jelölt, a név és a megnevezett
közötti űrt tehát egyszerre tölti ki a bizalom és a többértelműség (és
ennélfogva a bizonytalanság), azonban az űrt talán valamiféle, még üres
térként, színpadként kellene elképzelnünk, melyet a Másik szabadon
rendezhet be, de természetesen annak a bizalomnak a nevében, hogy ő is és én is ugyanazt a szabályrendszert ugyanúgy követjük.
A név rámutató-utaló funkciójában gyakran
csupán informatív: ahhoz szükséges, hogy valakit vagy valamit valahová
besoroljunk; valamit vagy valakit valahogyan azonosítsunk. Ezért mondja
a filozófiatörténet, hogy Fregével és Russell-lal a hagyományos
ismeretelméleti és lételméleti kérdések jelentéstani, nyelvi,
nyelvfilozófiai kérdésekké váltak: a 20. század ún. "nyelvi fordulata"
az analitikus filozófiában jórészt a nevek jelentése körül vívott
csatákból nőtt ki. Ha a név osztályba, kategóriába sorolás, akkor a név
viselőjéről tudnom kell valamit, hogy a megfelelő osztályba,
kategóriába tegyem: hordozza-e maga a név, részben vagy egészben, a név
viselőjéről szóló ismeretet? Azaz: "beszélnek-e" a nevek önmagukban,
illetve mintegy "önmaguktól" a megnevezett dologról, kifejezi-e egy-egy
név vonatkozásának "belső természetét"? Akkor elég lenne a név
megértése, tartalma és ebből
tudnám én is és mindenki, miről van szó: ha a név magába zárva
hordozná, mire utal, akkor "egy nyelvet beszélne" az emberiség és talán
egyféleképpen látnánk a világot is. Nem hiszem, hogy ez jó lenne, de
természetesen nincs is így: a nevek legnagyobb részét semmi sem
predesztinálja, hogy éppen ennek vagy annak a jelenségnek legyen a
neve; a név "egyezményen alapul", nyelvészeti műszóval élve:
"konvencionális" és "önkényes". Az "egyezményt" persze nem
konferencia-asztalok körül ülve írjuk alá, inkább a nyelv által vagyunk
képesek tevékenységeinket - többé-kevésbé - összehangolni, nyelv által
vagyunk egymással - annyira, amennyire - "harmóniában" és
gyermekkorunktól elemi érdekünk, hogy olyan nyelvi és egyéb társas
játékszabályok szerint játsszunk, mint mindenki más. Az "önkényes"
tehát épp nem azt jelenti, hogy a sikeres nyelvi érintkezés során olyan
nevet adok valaminek, amilyen nekem tetszik, hanem hogy hiába
hasonlítom össze a nyelven kívüli valóságot bármely nyelvvel, nem
találok kimerítő magyarázatot arra, miért épp ez vagy az a hangsor
jelöl valamit.
Valamiféle "magyarázat", valamiféle "motiváció"
név és megnevezett között persze időnként felsejlik, például a
hangutánzó szavak, a metonímiák és a metaforák esetében. Ki tagadná,
hogy van kapcsolat a röfögés és aközött, amit a malac csinál; a német Tisch szó a görög dyskos
szóból ered, amelynek egyik jelentése ?kerek? és nyilvánvaló, hogy -
metonimikusan - az asztal olyan jellegzetességét emelte ki a "névadó",
amely mindenki számára látszik; amikor az angol azt mondja: "he charged like a lion",
azaz "úgy támadott, mint egy oroszlán", arra számít: mindenki tisztában
van azzal, hogy az oroszlán bátor, vagyis ismét van kapocs a "nyelven
kívüli", "valódi" oroszlán egyik tulajdonsága és a név használata
között. Igen ám, de az angolban a malac már azt mondja: oink-oink,
az angolok "másképpen hallják" a malacröfögést, ráadásul ha már egyszer
egy hangsort egy nyelvhasználó közösség lefoglalt a "hangutánzásra", a
közösség tagjai ezt kötelesek később is követni, vagyis a név
hagyományozódik, megszokottá, konvencionálissá válik, és még szomorúbb
igazság, hogy a malac nem azt mondja, röf-röf, de még azt sem, hogy oink-oink,
hanem valami olyasmit, amit most szívesen utánoznék, de a helyzet
emelkedettségére való tekintettel nem teszek. És természetesen igaz,
hogy a kerekségnek van, vagy lehet köze az asztal görög megnevezéséhez,
de mikor a német nyelv ezt átvette, a név német használói ennek aligha
lehettek tudatában, arról nem is beszélve, hogy pl. az angolban az
asztal table, amely a latin tabulára megy vissza; a tabula
egyik jelentése pedig ?lap?, azaz a névadó - ismét metonimikusan - az
asztal ?lapját?, ?laposságát? emelte ki az asztal megannyi jellemzője
közül, és ezen értette az "egész asztal jelenséget", ahogy a magyar asztal szláv eredetű, köze van a sztaty,
azaz ?áll? szóhoz, vagyis a "szláv névadó" az asztal álló
tulajdonságára, tulajdonképpen a lábára koncentrált. Az
oroszlán-metafora működik a magyarban is, valószínűleg egy közösen
birtokolt nyelven kívüli "háttér", "kulturális örökség" alapján, de míg
a magyar gyerek azzal hecceli társát, "gyáva nyúl vagy, ha nem mászol
fel erre a fára", az angol gyerek ezzel: "your are a chicken if you don?t climb that tree",
és milyen különös lenne, ha egy magyar gyereknek azt mondanám: "csirke
vagy, ha nem mászol fel a fára", ahogy az angol gyerek is értetlenül
nézne, legalábbis eleinte, ha ezzel biztatnám: "you are a cowardy rabbit if you don?t climb that tree", holott a csirke és a nyúl része mind az angol, mind a magyar "kulturális örökségnek".
A kérdés: "beszélnek-e" a nevek, azaz
hordoznak-e hasznosítható tartalmat a dolog megismerésének
tekintetében, egyáltalán nem új: már Platón Kratülosz
című dialógusában felmerül. De akkor talán nem maga a név, hanem a vele
összekapcsolt, vele "asszociált" ismeret az, ami elvezet a név
viselőjéhez. Nyugodjunk bele, hogy magából a névből nem ismerhetjük meg
a dolgokat, de a név még mindig lehet "címke", amely a fejünkben
mintegy "rögzíti" az egyes dolgokról szóló ismereteinket; a név
valamiféle "listavezető", s "alatta" sorakozik mindaz, amit egy-egy
dologról tudunk. A jénai matematikus, Gottlob Frege pontosan így
gondolta: híres, 1892-es "Jelentés és Jelölet" című tanulmányában, az
analitikus filozófia és egyben a modern nyelvészeti szemantika egyik
"alapító okiratában" amellett érvel, hogy különbséget kell tennünk a
név jelentése, Sinn-je (tulajdonképpen ?értelme?), és aközött a
dolog között, amire a név utal; Frege - meglehetősen zavaróan - a
dolgot, a személyt, amelyre a név vonatkozik, Bedeutungnak,
azaz ?jelentésnek? nevezte el, de a magyarban igen helyesen
?jelöletnek? fordítják. Például a következő neveknek: "aki most éppen
beszél", "akit az a megtiszteltetés ért, hogy 2007 őszén az első
Liget-előadást tarthatja a második ?Van fogalmad?? sorozatban" és
"Kállay Géza" azonos a jelölete (Bedeutungja), de nem azonos a
jelentése (Sinnje); a jelentésre úgy tekinthetünk, mint egy "útra",
amin át a dolog, személy adva van számunkra, amin "végigsétálva"
eljutunk a dologig vagy személyig. Ez az út egy ismeret-tartalom, ami -
mint Bertrand Russell felfedezte - mondattá is alakítható, és így lehet
igaz, vagy hamis.
Frege szerint jelentés és jelölet
megkülönböztetésére azért van szükség, mert a jelölet azonosságának
felismerése gyakran ismereteink hasznos bővítésével esik egybe. Például
tegyük fel, valaki tudja, ki volt William Shakespeare, de a róla szóló
ismereteinek, vagyis az azonosítás feltételeinek nem része, hogy ő írta
a Romeo és Júliát, amelyben Júlia emlékezetes módon azt mondja, Nádasdy Ádám fordításában: "Mit ér a név? [What?s in a name?
- szó szerint: ?Mi van egy névben??] Aminek neve ?rózsa?, / az más
néven is éppoly illatos". Vagyis az illető talán addig is sikeresen
tudta egy személyhez rendelni a William Shakespeare nevet, de mikor
megtudja, hogy ugyanez
a személy írta a Romeo és Júliát, ismeretei gyarapodtak, és azontúl Shakespeare-t úgy is "meg tudja adni" mint "a Romeo és Júlia szerzője", s ezáltal szükségképpen igaznak fogja tartani a mondatot: "Shakespeare írta a Romeo és Júliát".
Ennek pedig épp az a záloga, hogy a jelölet, azaz Shakespeare személye
változatlan maradjon: semmi más nem történt, mint hogy az illető újabb
"utat" kapott, amin eljuthat Shakespeare-hez. Hogy aztán ettől
Shakespeare neki "éppoly", kevésbé, vagy inkább "illatos" lesz,
feltehetőleg attól függ, elolvassa-e a Romeo és Júliát, és az teszik-e neki. De a példa már mutatja Frege elméletének minden nehézségét is.
Bajos dolog ugyanis a név jelölő funkcióját a
dolgokról szóló ismerethez kötni, azaz a szemantikát mégiscsak az
ismeretelmélet alá rendelni. Az első nehézség - amivel Frege híres
cikkében természetesen azonnal szembe-
sült - hogy minden ismeretelmélet lételméletet feltételez. Mert mi
történik, ha szorgalmasan jelölgetünk, rendre megnevezünk dolgokat, de
a neveknek nincs, vagy bizonytalan a jelölete? Különösen azt: "nincs
jelölete" pontosan kell értenünk; Frege számára például a fiktív
irodalmi hősök már "nem létezőek voltak", vagyis - saját példája
szerint - az "Odüsszeusz" névnek csak jelentése van, és nincs jelölete
(nem utal "senkire"). Így aztán pl. annak a mondatnak: "A mélyen alvó
Odüsszeuszt Ithakában tették partra" csupán jelentése van, de nincs
jelölete, azaz nincs igazságértéke: sem nem igaz, sem nem hamis.
Mély következményekkel járt ez az álláspont a
fikció világának nyelvfilozófiai értelmezésében éppúgy, mint a
filozófia későbbi történetében. Amikor Frege azt mondta: ennek vagy
annak a névnek a "valóságban" nincs jelölete (a logikafilozófusok
későbbi kedvenc példái az "Aranyhegy", az "Unikornis", "Franciaország
jelenlegi királya", "Hamlet" stb.), akkor "valóságon" valami olyanfajta
világot értett, amelyben a jelöletek elsősorban az érzékeink számára
közvetlenül vannak jelen (láthatóak, tapinthatóak stb.) mintegy a maguk
egyszerű, hétköznapi, "tulajdonképpeni létmódjában", és főképp mind
megismerhetőek, legalábbis annak erejéig, hogy a frege-i értelemben
vett jelentés belőlük merítsen. Frege a hajdan "ténylegesen létezett",
"történelmileg igazolható" személyeknek (pl. Arisztotelész,
Shakespeare) szintén jelöletet, azaz "valóságot" tulajdonított, azon az
alapon, hogy itt dokumentumokból, "leletekből" stb. "igazolni tudjuk",
ki létezett valójában és ki nem. De mi van olyan megnevezésekkel
(meghatározott leírásokkal), mint például a "Hold másik oldala",
amelyről sokáig semmi más ismeretünk nem volt lehetséges, mint amit a
név maga tartalmaz, hiszen az űrhajók, űrszondák megjelenéséig a Hold
másik oldalát senki sem láthatta? Ezt a kérdést a Bécsi Kör filozófusai
(Carnap, Schlick, Neurath stb.) vetették fel; ők nagy örömmel
üdvözölték Frege, Russell és a fiatal Wittgenstein logikai kutatásait,
és arra a következtetésre jutottak, hogy ami "elvileg megismerhető",
annak jelentése és jelölete egyaránt van. Nem így áll azonban szerintük
a helyzet az olyan névmásokkal, mint például a "Semmi", amely nem
valamiféle tulajdonnév, ahogy pl. Martin Heidegger használta, amikor
olyan mondatokat írt le: "Hol keressük a Semmit?", "a Semmi tolakszik
felénk", sőt "Maga a Semmi semmit [semmizik]". A semmi
egyszerűen a logikai tagadás (negáció) egyik lehetséges jele; ha azt
mondom: "a nagy semmi van a frizsiderben", akkor nem azt akarom
mondani, hogy egy különös létező, egy hatalmas jelölet üldögél a
frizsiderben, akinek a neve "Semmi", hanem hogy "nem igaz az, hogy
bármi is lenne a frizsiderben", azaz a frizsider üres. (Ezért működik
Odüsszeusz trükkje a Küklopsszal; Odüsszeusz köztudomásúlag így
mutatkozik be: "A nevem: Senkise". Amikor aztán a Küklopsz üvölt, mert
Odüsszeusz és emberei épp egyetlen szemét tolják ki, az óriás barátai
azt kérdezik: "Ki bánt?". És az óriás válasza "Senkise bánt"
megnyugtatja a Küklopsz barátait, hiszen ők a logikai tagadás jeleként
értelmezik azt, amit a Küklopsz tulajdonnévként).
Most - sajnos - nem foglalkozhatom azzal,
félreértették-e Heideggert a Bécsi Kör filozófusai és kinek van
"igaza". Frege és Russell nyelvelemző módszerei többek között azért
lettek roppant népszerűek az analitikus filozófiában, mert
segítségükkel rengeteg hagyományos filozófiai fogalomtól (pl. "az
Abszolútum", "transzcendens létező", "a Semmi") meg lehetett
szabadulni, egyszerűen azon az alapon, hogy nincs jelöletük, nincs
"mögöttük" dolog, amihez a név jelentésének segítségével el lehetne
jutni, és még elvi lehetőségünk sincs (mint "a Hold másik oldala"
esetében), hogy valaha is elérjünk a dolgokhoz, amelyeket ezek a nevek
jelölnek, azaz közvetlen ismeretségbe kerüljünk velük, megismerjük
őket. Az olyan kifejezések, mint "az Abszolútum", "a Semmi" ezért
egyszerűen értelmetlenek, csak a nevükben, nevük-által létező,
"nominális konstruktumok", és nem is kell velük foglalkozni, mert
legfeljebb a névhasználó "belsejében" vonatkoznak valamire (pl.
kifejezhetik az illető hangulati állapotát, látleletként működhetnek
érzelem- és fantáziavilágáról), de ha az ilyen neveknek valamiféle
"valóságot" tulajdonítunk, állandóan keverni fogjuk a tényleges,
tényszerű valóságot és a fikciót, a filozófiának pedig - éppúgy, mint a
természettudományoknak - az olyan valósággal kell foglakoznia, amely
mindenki számára elérhető, megismerhető és főként ellenőrizhető
("demokratikus"); ennélfogva semminek, aminek személyes értéke, érzelmi
tartalma lenne, a filozófiában nincs helye. Ennek az ockhami
"borotvaelvnek" ("a létezők számát fölöslegesen szaporítani nem
szabad") a hagyományos filozófiai diszciplínák közül elsőként
természetesen az esztétika esett áldozatul, és az etika is - mint
egyéni értékítéletektől terhes terület - csupán a tudományos
pszichológia révén számíthatott fanyalgó befogadásra.
De hogyan zárható ki, hogy egy megnevezés ("az Abszolútum" vagy "a Semmi") "mögött" valóban
nincs semmi, vagyis hogy elvi lehetőségünk sincs a megnevezett
megismerésére? Frege és Russell nyelvelmélete olyan filozófiai
álláspontot képvisel, miszerint egyfelől vannak a dolgok, amelyeket a
nyelvtől függetlenül megismerhetünk (ha megismerhetünk), másfelől
vannak a nevek, amelyeket - mint címkéket - utólag, azaz a megismerés
után, és éppen az ismeret segítségével, szépen ráaggatunk a dolgokra.
De mi van, ha minden név egyben és egyszerre teremti is a
jelöletét? Kétségtelen, ennek az utóbbi álláspontnak nagy veszélyei
vannak: hányszor hisszük, hogy pontos ismereteink vannak valamiről,
pusztán, mert nevet adtunk neki, arról nem beszélve, hogy sokszor
egy-egy jelenség csak azért "tűnik fel" vagy "terjed el", mert a nevét
úton-útfélen használjuk. Van abban igazság, hogy amit egyszer
kimondunk, az már valahogyan "van", éppen a nyelvet lehetővé tévő
"bizalmi elv" alapján, és Frege, Russell és a Bécsi Kör a létmódok
különbségtétele mellett kardoskodott. Frege egyik legnagyobb hatású
gondolata talán az volt, hogy a nyelv önmagában semmit sem mond arról,
mi létezik "valójában", és mi nem; a beszélő - és a hallgató, első
reakcióként - természetesen "előfeltételezi", hogy amiről szó van, az
"valahogyan van", de magáról a létről pusztán a nyelven keresztül nem
tudunk meggyőződni. Frege szerint tehát megnevezés és valóság között
nincs szükségszerű logikai kapcsolat.
De valóban nincsenek-e olyan nevek, jelek,
amelyek, legalábbis bizonyos helyzetekben, a puszta használatuk révén
garantálják, méghozzá a logikai szükségszerűség erejével, hogy amire a
név vonatkozik, az létezik? Például bemegyek egy boltba és rámutatok
valamire: "Ezt kérem!" Elképzelhető, hogy az ez
itt egy nem-létezőre vonatkozik? Ha a puszta, üres levegőre vagy az
üres pultra mutogatok, az eladó először természetesen pontosítást fog
kérni, s ha makacsul kitartok, gondolhatja, hogy meg akarom tréfálni,
vagy hogy az üres levegőt vagy a pultot magát kérem, de valami ténylegesen létezőt
keresni fog az "ezt" "mögött", és nemcsak feltételezi, hogy van ilyen
létező. Vagy ha valaki megkérdezi: "Ki van a szobában?" és én azt
válaszolom: "én" (ahogy Micimackó szereti, amikor Nyúlhoz megy
vendégségbe), az "én" a kérdező számára lehet nem pontos tájékoztatás,
ha például nem ismeri, vagy nem ismeri meg a hangomat, azaz nem biztos,
hogy az "én"-t azonosítja "Kállay Gézával", de az én számomra
elképzelhető-e, hogy az "én" névmás, a névmás használata közben, valami
nem-létezőre vonatkozik? William James egyik előadásában megemlékezik
Baldyról, aki kiesett a lovaskocsiból, és rögtön megkérdezte: "Kiesett
valaki?". Az én, jelen esetben Baldy, a szituáció révén mint a kocsiból kipottyanó, a maga számára
már teljesen egyértelmű jelölt, akire mindenki más (pl. a kocsis, aki
előre nézett, és nem látta, mi történt) utalhat a kitöltetlen jelöletű valakivel,
csak épp Baldy nem: Baldy, ha komolyan teszi fel a kérdést (pl. nem azt
akarja mondani vele: ?Ez a kis esés meg se kottyant?) pszichiátriai
eset. Úgy tűnik, az én talán a legsikeresebben referáló
"nevünk" és azt is tudjuk, hogy Descartes, metafizikai bizonyosságot
kereső elméletének egyik lépcsőfokaként ezt a "sikert", ezt az
"egyértelműséget" használta fel, hogy később messzemenő
következtetéseket vonjon le reflexió, gondolkodás, emberi lét, sőt
Isten létének vonatkozásában, de most nem erről van szó. Hanem arról,
hogy pl. az én névmás rendkívül különös jel: egyfelől az egyik
lehető legáltalánosabb, másfelől ha valaki használja, tűhegy-szerű
pontossággal és főleg tévedhetetlenül jelöli ki azt, akire vonatkozik.
De mi az "én" névmás pontos jelölete? Talán a
mindenkori beszélő teste? Vagy az a hely, amit ez a test a fizikai
valóságban betölt? Akkor azt kellene mondanunk, legalábbis Frege
elmélete szerint, hogy az "én" szónak annyi jelölete van, ahány ember,
illetve emberi test vagy emberi test által betölthető hely van (volt?
lesz?) a világon, de akkor hol a tűhegy-szerű pontosság, amit
kétségtelenül tapasztalunk? Az "én"-nek éppen nem úgy bizonytalan a
jelölete, ahogy például a "Géza" névnek, mert rajtam kívül még sokan
mások kaphatják és kapták ezt a nevet. Talán okosabb azt mondani: az én jelölete a mindenkori beszélő mint beszélő, akinek az ajkán "felzeng" az "én" akár a névmás, akár - ahogy a magyarban - az igei toldalék (pl. látom)
révén, az "én" jelölete tehát tulajdonképpen egy elvont
logikai-nyelvtani kategória. Az "én" tehát szigorú értelemben nem olyan
név és különösen nem olyan tulajdonnév, mint "Kállay Géza", még akkor
sem, ha bizonyos helyzetekben az "én" és a "Kállay Géza"
felcserélhetőek a mondatok igazságértékének megváltoztatása nélkül, pl.
jelen esetben ez a két mondat: "én jól érzem magam" és "Kállay Géza jól
érzi magát" ugyanarra a személyre vonatkozik és mindkét mondat igaz
(tehát "ugyanazt jelenti"). Az én jelölete a beszélő általános,
de nagyon valóságos logikai-nyelvtani viszonya a világhoz, és
bármennyire is híve vagyok a személyes filozófiának, pusztán az én
névmásból még én sem szeretnék a személyiségre (általában vagy
konkrétan) következtetni; ha ezt tenném, ahhoz lennék hasonló, aki pl.
az energia szó fizikában használatos fogalmát a hétköznapi jelentésből rekonstruálja. Az én
névmás használata természetesen a személyiség feltárása közben roppant
fontos szerepet fog játszani, de sem jelölete, sem jelentése nem lesz
azonos az éppen adott egyedi személyiséggel. De akkor mi az "én" jelentése,
a fregei értelemben? Mi az az út, amin át eljutunk az "én" jelöletéhez?
Emlékezzünk: a jel jelentése Frege szerint az az ismerethalmaz, amelyet
a jellel asszociálunk. De akkor mondjam azt, hogy az én jelentése az, ahogy - eddig - megismertem magam? Vagy kérdezzek meg másokat, mit tudnak rólam, és ez lesz az énem
jelentése az én számomra is? És a bennem lezajló változások, újabb
tapasztalatok ezt a tartalmat szüntelenül árnyalják, sőt szakadatlanul
változtatják? Úgy tűnik, ha azt mondom: én, a Másiknak a szó
megértéséhez nem kell beszámolnom éppen adott érzelmi állapotaimról, és
regényes életrajzomat sem kell mellékelnem, azaz ismét ahhoz a
kérdéshez jutunk: meddig tart a logika, nyelvtan, szemantika és
mikortól kezdődik a "tényleges én", a személyiség, aki én vagyok.
Jelenleg nem tudok jobbat mondani, mint hogy vagy a jelentés-jelölet
megkülönböztetést kell elvetni, vagy azt mondani - és ez talán minden,
az én-hez, vagy "ezt!"-hez hasonló, egy valóságos jelöletet szükségszerűen feltételező névre igaz -, hogy az én névmás esetében a jelentés és jelölet éppen egybeesik.
Az én
jelentésével kapcsolatban még sarkítottabban merül fel a kérdés, ami a
fregei rendszerrel kapcsolatban mindig is kérdés volt: a névvel
asszociált ismeretek közül éppen melyek fognak elvezetni a
jelöletig? A Frege-követő fülének kellemesen cseng a sokszor hallott
tétel, miszerint pl. "egy botanikusnak sokkal többet jelent, hogy
?szarkaláb?, mint a laikusnak", de a szarkaláb szót elemi
ismeretekkel is elég sikeresen lehet használni a magyar nyelvben. Talán
nem kellene kevernünk a dolgokról szóló ismeretet a jelentéssel, de ha
nem tesszük, mi lesz a szó jelentése? És az sem elég, hogy a
jelentés: a szó használati szabálya, mert min alapul a szabály? Nem a
név által megjelölt jelenség legalábbis bizonyos fokú ismeretén? De
mekkora ez a bizonyos fok? Azt a logikusok és szemantikusok végképp nem
szeretnék hallani, hogy egy-egy szó, név stb. "mindenkinek mást
jelent", mert bár ez természetesen bizonyos értelemben igaz, őket az
érdekli, hogy a sok bizonytalanság és "szubjektív tényező" dacára miért
tudunk sikeresen eszmét és gondolatot cserélni. Vagy mondjuk azt, hogy
ki-ki, más-más úton (fregei jelentésen) jut el a jelölthöz, pl. van,
akinek úgy adott Shakespeare, mint aki Stratfordban született, másnak
úgy, mint a Hamlet szerzője, sőt van, akinek úgy, mint aki
helyett más írta a darabjait, például Francis Bacon vagy Oxford grófja?
De ha ilyen szabadelvűek vagyunk, biztos-e, hogy ugyanahhoz a
jelölethez, ugyanahhoz a Shakespeare-hez jutunk el? Ha a jelöletet a
jelöletről szóló ismerettől tesszük függővé, nyilvánvalóan ki leszünk
téve nemcsak ismereteink különbségének, hanem bizonytalanságának is;
kétségtelenül bosszantó, hogy ismereteink jó része logikai értelemben
egyáltalán nem szükségszerű, azaz még akkor is a világ véletlenszerű
ténye, hogy Shakespeare írta a Hamletet, ha valóban ő
írta, mert úgy is történhetett volna, hogy sohasem írja meg (mert nincs
kedve, más dolga van, stb.), de úgy is alakulhattak volna az események,
hogy a darabot valóban Francis Bacon írja meg, méghozzá pontosan
ugyanazt a darabot, sőt úgy is, hogy sem Bacon, sem Shakespeare meg sem
születik.
A jelölt és ismeretelméleti megközelítése ellen
lázadt fel Saul Kripke híres, 1970-ben tartott előadássorozatában,
amely később Megnevezés és szükségszerűség (Naming and Necessity)
címen jelent meg. Pontosabban Kripke az ellen emelte fel a szavát, hogy
a neveket a világ esetleges tényeitől és ezen tények kinek-kinek
másként adott ismertségi fokától tegyük függővé. Az elmélet részletes
ismertetésére és főleg értékelésére nincs mód, de Kripke alapgondolata
roppant eredeti, mert roppant radikális: minden, ami a név névre számot tarthat, úgynevezett "merev jelölő"-ként, rigid designator-ként
kezelendő, azaz ha valami valaha egyszer nevet kapott, a névadás
"alapító tettnek" számít: a dolognak az lesz az egyetlen és
elidegeníthetetlen neve, amibe semmiféle ismeret vagy egyéb tényező nem
játszik szerepet, a név "nem fejez ki semmit", és nem függ a világ
tényeitől, hanem attól kezdve éppen az a bizonyos név a dolog
vagy személy neve és kész, a névnek pedig nincs más "dolga" mint hogy
jelöljön, méghozzá egyértelműen. A névadás Kripke számára a definíció
aktusához áll közel, azaz vagy néhány ember döntésének eredménye; a
döntés természetesen szabad tett: az, hogy éppen mi lesz egy
dolog neve, vagy egy gyereket minek keresztelek el, nem szükségszerű:
semmi és senki nem jön létre úgy, hogy névtáblát viselne magán, amin
követeli, minek nevezzem el. De ha a névadás megtörtént, nincs
visszaút: Görény Jenőnek, aki névváltoztatást szeretne, Kripkénél nincs
esélye. A névadó személye természetesen ismét mellékes, de kellett
lennie valakinek, aki először nevet adott az asztalnak és azt mondta:
"asztal" (a közösségi névadás bajosan képzelhető el "kórusban"),
kellett lennie valakinek, aki egy dán királyfinak a Hamlet nevet adta és így tovább.
Az elméletből azonnal következik, hogy a név Kripke szerint nivelláló erejű: minden létezik, aminek egyszer neve van és minden ugyanúgy
létezik, Hamlet éppúgy, mint Kállay Géza, azaz ha még "lehetséges
világokat" - mondjuk egy "shakespeare-i világot" vagy "drámai világot"
- is feltételezünk, amiben a "Hamlet" névnek éppúgy van valóságos
jelölete, mint a hétköznapi világban a "Kállay Géza" névnek, a személy
(vagy a dolog) még akkor is megtartja a nevét, ha az egyik világból a
másikba lép: Shakespeare világában én ugyanúgy Kállay Géza vagyok,
ahogy Hamlet is Hamlet az én hétköznapi világomban. Érdekes, hogy
Kripke elmélete nagyon közel áll ahhoz az - egyébként
romantikus-dekonstrukcionalista - elképzeléshez, hogy a név teremti
a jelöletét, azonkívül, talán paradox módon felsejlik benne valami
"animizmus", amely a nevet birtokbavételként értelmezi: az egyszeri és
megismételhetetlen név tökéletesen "fedi" viselőjét, azaz a
megnevezett ebben a névben és semmi másban nincs "adva", ezért ha tudom
a nevét, ezáltal egyben az "enyém" is. A szent neveket éppen azért nem
szabad kimondani (azért tabuk), mert a kimondás feltételezné, hogy a
név használója a megnevezett "fölött áll", "rendelkezik vele", "a
hatalmát gyakorolhatja felette" és így tovább.
Van valami mély bölcsesség ebben az
animizmusban is, ma már talán nem annyira a misztikájában, hanem abban,
ami személyes benne. Mert ha valakinek, a személyi igazolványában
található névnek fittyet hányva, "új", "titkos" nevet adok, magamban,
vagy úgy, hogy azt
a nevet csak mi ketten ismerjük, a név azt a viszonyt igyekszik
kifejezni, ami engem ahhoz a személyhez fűz, illetve a jele lesz
mindannak, amit a személy iránt érzek, róla gondolok; nem pusztán "meg
akarom jelölni" és "már csak azért se" használom a "rendes nevét",
hanem bizonyos értelemben "birtokba veszem", persze nem
?tulajdon?-ként, hanem annak jeleként, amennyit a személyiségéből
megértettem, ahogy ez a személyiség "bennem él". Sőt, az "új név" által
kifejezett viszony még az illető "hivatalos nevére" is rávetülhet. A
sajátos viszony, ami engem valakihez vagy valamihez fűz, és az ettől
aligha elválasztható hangulat, amit akár a név puszta meghallása
felkelthet bennem, "konnotáció" néven vonult be a jelentéstanba
(szemben a denotációval, ami a logikai jelölés, a fregei utalás); a
konnotációt persze a szemantikusok nem szeretik, mert egyedi, ezért
esetleges és személyes, és így nem is igen lehet "leírni", nem érdemes
foglalkozni vele. De akár foglalkoznak vele, akár nem, a konnotáció
ékesen bizonyítja, hogy a neveket nemcsak utalásra használjuk. Például
személyek esetében a konnotációhoz tartozik, ahogy egy személyt
ismerek, nem a ?világ dolgairól és személyeiről szóló átlagismeret?
értelmében, amit Frege "útként" használt fel, hogy eljusson a
jelöletig, hanem a megismerés ?intimitás? értelmében, azaz abban a
sajátos viszonyban, amely két személyt összeköt. Akár animizmus ez,
akár konnotáció, a név személyek esetében nemcsak utal, hanem, ha az
illető fontos számunkra, a személyiséget is hordozza. Például amikor
Leoncavallo Bajazzók című operájában Canio, a féltékeny férj a csábító neve felől faggatja feleségét, Neddát, és a "nevét akarja" ("io vo? il suo nome"),
aligha elégedne meg annyival: "Silvio"; Canio, miközben eszelősen
kiáltozza: "a nevét! a nevét!", nem információt kér, hanem úgy akar
identifikálni, hogy egyben arra is kíváncsi, ki az a személyiség és
egyéniség, aki nagyobb hatással van Neddára, mint ő, sőt az élő, eleven
embert is a kezei közé akarja kaparintani, hogy rettenetes haragjában
megbüntethesse. Gareth Evans, a kitűnő, korán meghalt oxfordi
nyelvfilozófus, mérlegelve szinte minden eddig közkézen forgó
névelmélet előnyeit és buktatóit végül arra a következtetésre jutott,
hogy a név úgy hordozza a személyt, hogy egyenesen e személy
történetével azonos.
Fájdalmasan adós maradtam nagyon sok mindennel, pl. az ön- és egyéb azonosság metafizikai kérdésével, a te névmást csupán a bizalmi háló egyik tényezőjeként említettem az én-te viszony kapcsán, nem beszélve a mi/ti/ők, ezek/azok
névmásokról. Befejezésképpen mégis a most engem legjobban izgató,
valószínűleg abszurdnak hangzó kérdést szeretném feltenni: tudomásom
szerint minden nyelvben három személy van (én/te/ő) és ezek
többes száma. Miért nincs negyedik személy? Talán mert a három
grammatikai személy a három dimenziónak felel meg, amelyek - mint Kant
nyomán mondhatjuk - születésünk után közvetlenül szemléleti
kategóriákká válnak érzékeléseink közben, felvesszük őket mint valami
szemüveget, és, tetszik, nem tetszik, ezen át nézzük a világot, ebbe
helyezünk el mindent, és kész? Vajon a három nyelvtani személy viszonya
mentén bomlik ki gondolkodásunk? Vajon ezek a potenciálisan mindenre és
mindenkire mindenki által alkalmazható és alkalmazott piciny jelek
szerint tanuljuk és értjük meg, hol vagyunk, hogyan vagyunk, kik
vagyunk egy világban, amelyet harmadik, második, sőt első személyben is
meg akarunk érteni? De még ha így is van, sem látom logikai akadályát a
negyedik személynek. A negyedik személy hiányzik. Éppen ez vezetett rá,
milyennek képzelem a negyedik személyt: jelöletként létezhet a második (te) és harmadik (ő) "hagyományos személyben" (én ő-ként fogok rá utalni), de legfontosabb tulajdonsága hogy hiányt képvisel, jelent: ő az, aki hiányzik és aki megmutatja (jelenti): az én-em-ből mi hiányzik. Ettől talán még maradhatna hagyományos ő is és te is egyaránt. Különlegessége azonban, hogy nekem, személy szerint hiányzik és azt jelenti (arról tesz jelentést): belőlem, személy szerint mi hiányzik.
Hogy ez érthetőbb legyen, abból indulok ki, hogy a személyes névmások közül nem mindegyik egyformán személyes a szó ?intimitás?, ?egy meghatározott személyiséghez, sőt: én-hez kötődő? értelmében és most épp a személyes
szó nem-nyelvtani értelme mentén szeretnék "kitörni" a logikából és a
nyelvtanból, de a nyelvtant és a logikát épp nem haszontalannak ítélve,
hanem "kontrasztanyagként" használva, vele összehasonlításban
megfogalmazva, mit értek nem-nyelvtani-logikai értelemben vett
"személyesen", miközben messzemenőkig elismerem, hogy a
logikai-nyelvtani jelentések és jelöletek használata és valamelyes
megértése nélkül meg sem tudnék mozdulni.
Mint láttuk, az én,
ha én használom, lehetetlen, hogy ne feltételezze a megjelenésemet, és
talán azon az alapon jelöl logikai értelemben olyan tévedhetetlenül,
mert - legalábbis első megközelítésben - ?magamhoz vagyok a
legközelebb?, pl. a legnehezebb a magam közvetlen érzékeléseiben
kételkednem; talán az én esetében a legkönnyebb a puszta utaláson túljutni és eljutni ahhoz, aki az utalás "mögött" van; úgy tűnik, az én
indul el legkönnyebben a puszta személytől, a nyelvtani-logikai
jelölettől és hatol "önkéntelen" használójának esetleges, de tényleges,
egyedi, élő személyiségébe, annak "belső világába". Mégis úgy tűnik, a
"te", a megszólított Másik is eleve közelibb, s ezért személyesebb
viszonyt feltételez, mint a harmadik személy, az ő vagy az ez/az; nehéz a te névmást értelmesen úgy használni, hogy a jelölete ne legyen közvetlenül jelen. A legszemélytelenebbnek az ő és az ez/az
bizonyul, velük fordulhat elő, hogy jelöletük tárgya sem időben, sem
térben nincs éppen jelen. Épp azért "találtuk ki őket", hogy velük,
azaz a nyelv segítségével valahogy jelenünk terébe és idejébe "hozzunk"
dolgokat és személyeket. De a negyedik személy nem ebben a megszokott,
tulajdonképpen triviális értelemben "nincs jelen", azaz hiányzik. A
negyedik személy nekem hiányzik, s ezért, minden hiányzása ellenére személyesebb, mint bármi, ami az adott helyzetben éppen körülvesz.
Mondok egy példát. Ha én Amerikában vagyok és azt mondom: "ő Budapesten van", és az ő nem puszta rámutatás, hanem azt a személyes viszonyt fejezi ki, ami engem ehhez a őhöz fűz, azaz az ő most a "negyedik személy", akkor a mondat számomra nem információ, és még csak nem is csupán az ő
térbeli és időbeli (fizikai) hiányának kifejezése: ez utóbbi az adott
helyzetben fájdalmasan bár, de - mint mondtam - triviális módon igaz.
Az "ő Budapesten van" Amerikában nekem azt fejezi ki, ami akkor épp nélküle vagyok. De nem azt akarom mondani, a posztmodern divat szerint, hogy ekkor az ő
"a hiányán keresztül van jelen" vagy pláne, hogy a hiányán keresztül
valóságosabban van jelen, mintha ott lenne velem. Ezekben van igazság,
de - azt hi-szem - akkor és csak akkor, ha a hiányt nem akarom azonnal
- pl. a képzelet segítségével - áthidalni, eltagadni, magamat
űr-áthidaló töltelékekkel "megvigasztalni". Nem; a hiánynak ordítónak,
kétségbeejtőnek, akár őrjítőnek kell maradnia, mert az ő személyes személyiségét igazán komolyan kell vennem, tiszteletben kell tartanom, őt el kell ismernem. Őt,
ha Amerikában vagyok, a képzeletem, vagy akár más hallucinogén anyagok
segítségével Budapestről Amerikába szállíthatom, abba a házba, ahol
éppen vagyok, leültethetem magammal szemben, te-viszonyt csinálhatok az ő-ből,
beszélgethetek vele, stb., tehát megidézhetem, sőt idézhetem: pl.
"tudhatom", épp mit mondana, csakhogy ilyenkor ez: mégiscsak mind én vagyok: az ő én maradt. Egyet ugyanis nem tudok: az ő-t mint tényleges fizikai valósággal, saját akarattal, tehát személyiséggel rendelkező lényt "odahozni": ez az igazi hiány, ez hiányzik, ő hiányzik: nekem. Mert ha ő egyszer csak valóban ott lenne, akkor valóban más dolgokat, vagy más dolgokat is
csinálhatna, mint amit elképzelek. A képzelet nem tiszteli a "negyedik
személy" szabadságát, vagyis személyiségét: nem ez a dolga; a logika és
a nyelvtan nem is ismeri, nem tud mit kezdeni vele. A valóságnak
azonban - és ez persze nagyon fájdalmas lehet - szükségképpen
tisztelnie kell a "negyedik személy" szabadságát, különben - talán
érthető, de pótszerként működő - olcsó vigasz, egyszerű önzés lesz az ő
"megidézéséből". De - elképzelésem szerint - a negyedik személynek
akkor is köze van a hiányhoz, amikor épp a jelenemben van térben és
időben: ilyenkor azt mutatja meg, mi hiányzik belőlem, azonban úgy, hogy épp azt adja nekem, azzal ajándékoz meg, ami belőlem hiányzik. A negyedik személy az, akitől elfogadom: épp ezek a hiányaim és határaim, és épp mikor hiányaimat kitölti, értem meg, mi hiányzott és hiányzik belőlem valójában. Amiből azt a következtetést szeretném levonni: az én,
az egyes szám első személy csak látszólag az "első személy". Az igazi
első személy a "negyedik személy", akit, ha mindenképpen személyes
névmás-szerű néven kellene neveznem, legszívesebben így hívnám: őm.
Ebben az értelemben gondolom, hogy - mint
előadásom elején mondtam - a nevek és névmások vizsgálata
továbbsegíthet annak megértésében: hányféle módon lehetünk.
És ebben az értelemben gondolom, hogy ha a személyes névmások személyes
jellegét komolyan vesszük, akkor talán személyiség és személyesség
mélyebb megértéséhez is eljuthatunk.
|