|
|
Belső ruhatár
SZARVASOK ÉS EMBEREK
A párás-ködös erdő fáit összemosó szürkeségből kihallatszanak a
bőgések, és harcra készen elővágtatnak a vadon gladiátorai,
az agancs-díszüket büszkén viselő bikák. Nem az öncélú ölés,
a nőstény-birtoklás hajtja őket. Szemet gyönyörködtetően.
Jelképes a lendületük, a nekiveselkedésük, az agancs-fegyver
csattogtatása. Egyébként szelíd, fűevő patások, mégis harciasan tartják
magukat, és rekedt bődülésük félelmet kelt. A rengetegben zajló életük
titokzatos. Nyilvánossá csak a fellángoló nemi vágy és indulat, vagy az
űzöttség rövid epizódjában válik. De az felejthetetlen.
Barlangrajzok, sziklába vésett graffitik dokumentálják, hogy
az ősidőkben is megkülönböztetett helyük volt az ember tudatában.
Stilizált arany kisplasztikák illusztrálják a tiszteletet, a lényüket
mindig is övező csodálatot. És volt, amikor az ember maga is szarvassá
kívánkozott válni: az agancsot feltűző sámán-ember, vagy - a
paziriki kurgánlelet tanúsága szerint - a vele szimbiózisban élő ló
szarvassá álcázásával. Aztán a népköltészetből Bartókhoz tartó ív!
Állítólag legalább háromszáz változata létezik a "szarvasokká vált
fiúk" történetének, a vadászkolindának. Bartók zeneműve a román
eredetinél frappánsabbá költötte át az ősi hagyományokat őrző szöveget.
Messzi évezredek élednek fel az apáról fiúra szálló mese
metamorfózis-folyamatában. És mint minden népmesének, ennek is
tanulsága van: a generációs problémák megoldás-kísérletei mindig
fájdalmasak, tragikusak - hol az új, hol az idősebb generáció, hol
mindkettő számára.
Bartók tudományosan száraz hangja, amelyet az 1963-as lemez is őriz,
egyszerre megható és rezignált; nemesen tárgyilagos.
Az öreg apó nem nevelte fiait "Semmi mesterségre, / Szántásra -
vetésre, / Ménesterelésre, / Csordaterelésre: / Hanem csak nevelte /
Hegyet-völgyet járni, /
Szarvasra vadászni". Bizonyára nem kényeztette az apa a fiait, hanem
ahogyan a neandervölgyi, cro?-magnoni, vagy a tőlünk keletre eső
ősemberi telepeken szokás volt: a férfiak csak vadásztak, s még a
gyűjtögetést is az asszonyok végezték. Így a kilenc szép szál fiú addig
vadászott, míg rátalált a hídra, a valóságot és képzeletet összekötő
varázs-hídra - s a csodaszarvas nyomára. Egyúttal megsejtettek egy új,
szabadságot ígérő életformát. "Az ő édes apjok / Várással nem győzte, /
Fogta a puskáját, / Elindult keresni / Kilenc szép szál fiát."
A puska persze anakronizmus - íj és nyílvessző volt inkább, ahogy a
mezőgazdaság előtti időkben "borral teli serleg" sem létezett. De
tiszta forrás igen, ahol az öreg apó szomjukat oltó szarvasokra
bukkant. Féltérdre ereszkedett, "Hej, egyre rá is célzott". Milyen
sokféle jelentést sűrít ez a "Hej": hogy nem tudta, legkedvesebb fiát
célozta meg, mert, ha tudja, isten ments, hogy ilyesmire vetemedik?
Hisz az a nyílvessző kirepülhet és megsebzi vagy megöli a fiút. De
"Jaj, a legkedvesebb fiú" megszólal, emberi hangon, tisztelettel, de
határozottan, sőt fenyegetően ecseteli azt, ami bekövetkezhet: "?téged
hozzávágunk / Éles kősziklához : / Ízzé-porrá zúzódsz, / Kedves édes
apánk!" Így is, úgy is történhetett volna, az elkövető mindkét esetben
mélységesen megbánja tettét.
Az öreg ekkor igyekszik hazacsábítani fiait, emlékeztet az otthon
szeretetteljes légkörére, s arra is, hogy igen nagy szükség van rájuk.
S épp itt mélyül leginkább a generációs ellentét: az otthoni
környezetből kiszabadult ifjak már képtelenek visszatérni, szarvuk az
"Ajtón be nem térhet"? " A szájuk többé/ Nem iszik pohárból, / Csak
tiszta forrásból". Fájdalmas, de szükséges, törvényszerű biológiai
igazság, amely bizonyos megszorításokkal a társadalmi jelenségekre is
érvényes.
De az örök érvényű történetnek mi az aktualitása - túl azon, hogy sok
képzőművészhez hasonlóan évtizedek óta szakadatlanul foglalkoztat a
téma? Igen, szakadatlanul. Mondhatnám, a zenemű első, Bartók
szövegmondásával gazdagított meghallgatása óta folyamatosan a hatása
alatt élek, és rajzolom, metszem, festem, építem a Cantata Profanát.
Gondolom, irodalom és zene kivételesen szerves kapcsolata, az
érzékletes, képi megjelenítés - no meg saját generációs gondjaim is
kötnek. És bizonyára a mű természetképe, az ember természetbe merülési
és örök, kielégíthetetlen szabadságvágya. (Lehet, hogy ma is szívesen
változnánk szabadabb állattá, hogy ne kelljen megfelelni a túl
bonyolult emberi létezésnek?)
A zene és a Cantata szövege
szól bennem, amikor az erdőt átszelő út szélén szarvas-sziluettes
piktogramot látok. Grafika- és festmény-sorozataimban ugyanakkor jelen
vannak a történések további, lehetséges folytatásai, testesülései: hogy
a lenyilazott szarvast elsiratja az öreg apó, vagy az öreg ember
halála, hiábavaló várakozása a "tékozló" fiúkra. A ház ajtajában az
agancsos trófea - a cinizmus, a közöny, a természet
megalázásának jelképe - kemény határt is kifejez: a
szarvasok szarva ennél beljebb már nem "térhet".
Szóval az aktualitás?
Tóth Aladár írta: "A farkasok dala ez a titáni muzsika a szolgalelkűség
korában. De ugyanakkor sajgóan fájdalmas, forró emberiességével lelkünk
legmélyébe markoló üzenet, melyet egy költőóriás küld nekünk, egy
királysas-lelkű ember, aki köznapi életünkből kiszakadt az örök
szabadság - magányára."
KAZINCZY GÁBOR
|