Kiss Lajos András
HALADÁSPARADOXONOK 4.
(részlet)

A tanúságtétel paradoxonja, a végletekig lecsupaszított kérdés, hogy miképpen lehet számot adni arról, amiről nem lehet számot adni, továbbra sem hagy nyugodni. Bár már jó ideje ismerjük a legfontosabb "tényeket", ugyanazzal a dilemmával szembesülünk itt is, mint Agamben Auschwitz-interpretációja kapcsán. Nem a tényekkel van a baj, hanem a megszokott interpretációs technikákkal, amelyek mindenáron az ész megszokott szabályainak megfelelően kialakított keretekbe illesztenék a közelmúlt történelmének borzalmait. Mintha Nietzsche előre megérezte volna a múlt század ekcesszusainak - sok egyéb mellett - ismeretelméletet is provokáló természetét. A pozitivista ténytudományok előfeltevésével szemben, hogy "csak tények vannak", Nietzsche úgy véli: "(...) nem, pontosan tények nincsenek, csak interpretációk." Ezt a fajta perspektivizmust sokan beteges relativizmusként azonosítják - de tévednek. Nietzsche nem az igazságkeresés erejébe vetett hitet kívánja megingatni, inkább az addig problémátlannak tekintett episztemológiai előfeltevésekkel pereskedik, s mint azt mára mindannyian megtapasztalhattuk, kifogásai nem alaptalanok.
    De ha a tudománytól csak korlátozott eredményeket remélhetünk a megsemmisítő táborok, a gulágok és más genocídiumok "valódi" természetének feltárásában, miben reménykedhetünk egyáltalán? Jacques Derrida, a nemrégiben elhunyt francia filozófus, maga is megkerülhetetlen feladatnak tartotta, hogy választ találjon az iménti kérdésre. Agambenhez hasonlóan, ő is az irodalomhoz fordul segítségül. Az olasz filozófussal ellentétben, Derrida elsődlegesen nem a túlélők eseménydús epikus szövegeire támaszkodik, hanem a kevésbé bőbeszédű költői alkotásokon keresztül igyekszik kibogozni a megsemmisítő táborok paradoxonjait. Kedvenc költője a szintén holokauszt-túlélő Paul Celan, akinek köztudottan számos versét "ihlette" (bár ez a szó most és itt nagyon idétlenül hangzik) az Auschwitz-élmény.
    Derrida A tanúságtétel politikája és poétikája című tanulmánya egyetlen Celan-vers elemzésére épül. A francia filozófus szerint a költészet lényegében tanúságtétel, pontosabban végső tanúsítás: testimonium. Maga a vers mint költői tanúságtétel minden lehetséges végrendelet végrendelete, mégsem előzetesen deklarált és jól megfogalmazott logikai rendbe illesztett írásmű, sokkal inkább önmagát létrejöttének pillanatában egyszerre elrejtő és értelmező alkotás. A vers valamilyen titkos üzenetet pecsétel le, amelyet csak a vers segíthet feltörni. (Íme, egy újabb paradoxon, a költészet paradoxonja, az önmaga üzenetét egyszerre kódoló és dekódoló nyelvcselekvés formájában). Celan verse, mondja Derrida, példaszerűen fejezi ki a végrendelet lényegét, hogy túléli létrehozóját, és bár tőle ered, mégsem azonos vele. Az első elemzett verssorok így hangzanak:

Aschen-    Hamu-
glorie hinter (...)    glória mögöttetek

Niemand    A tanúért
zeugt für den    senki sem
Zeugen    tanúskodik

    Tehát a tanúnak már nincs tanúja. Ha minden idióma, ahogyan Derrida állítja, redukálhatatlan, azaz nem vezethető vissza valamilyen megbízható és szilárd értelmi fundamentumra, konszenzusképes fogalmi alapzatra, akkor mit kezdjünk ezzel a néhány egymás alá írt szóval és szókapcsolattal? "A verbális test e bizarr legyőzhetetlensége bevezet a tanúságtétel rejtelmébe, elvisz a személyes tanúságtétel helyettesíthetetlenségének közvetlen közelébe, amelyről - szerencsés esetben - ez a vers beszélni szeretne."
    Derrida tanulmányának alapjául az egyik amerikai egyetemen tartott szemináriuma szolgált, így franciaként és angol nyelven előadó tanárként mind a francia, mind az angol fordításra szüksége volt. Ezek a körülmények érthetővé teszik, hogy a tanúságtétel problémája rögvest összekapcsolódik a fordíthatóság lehetőségével/lehetetlenségével. Egy angol és néhány francia fordítást (köztük a sajátját) bemutatva, Derrida arra a következtetésre jut, hogy ez a három verssor még a legjobb fordításnak is ellenáll. Az első nehézség abból adódik, hogy láthatóan minden értelmező utalás hiányzik az esemény mögül (ki, mikor és hol?). Mintha valamilyen egyedi, csak a költő által tanúsítható esemény húzódna meg a sorok között, de Celan erről semmit nem közöl. Ráadásul a vers abszolút módon kötődik a német nyelvhez. Némelyek talán úgy fogalmaznának: Goethe és Schiller nyelvéhez; ám Derrida józanabb pragmatizmussal csak ennyit mond: Auschwitz nyelvéhez, a koncentrációs táborok hivatalos nyelvéhez. Egy végletesen lecsupaszított, hamuvá égetett német nyelv jelenik meg a verssorokban, és úgy tűnik, mintha a vers azt a kulturális és metafizikai robbanást próbálná költészetté alakítani, amely a német nyelv felhasználásával ment végbe. Az első verssorban szereplő hamu szót a megszámolhatatlan, az egzakt módon megragadhatatlan metaforájának tekinthetjük. Ha a tanúságtételt valamiféle számadásként fogjuk fel, természete szerint éppen a hamu vonja ki magát a megszámolható, az egzakt bizonyságtétel lehetősége alól. S Derrida éppen ezt mondja: "A hamu egyúttal annak is a megnevezése, ami megsemmisíti, vagy megsemmisítéssel fenyegeti a megsemmisítés tanúsításának lehetőségét." A paradoxon értelme világos: a maradéktalan megsemmisítés - beleértve az emlékezet kiiktatását, hamuvá-tételét - önmaga miképpen tud a hamuvá-tétel eseményéről beszámolni? Ez a helyzet félelmetes felismerésre kényszerít: a megsemmisítés lehetőségével, a tanú virtuális eltüntetésével és a tanúságtétel lehetőségének kiiktatásával kell szembesülnünk. A bizonyítási eljárás éppen akkor válik csapdává, ott veszíti el hitelét, ahol látszólag adott a bizonyíthatóság lehetősége. "Mindig ugyanaz a paradoxon, ugyanaz a paradoxo-poétikai mátrix." De mire megyünk egy lefordíthatatlan tanúságtétellel? Ez egyfajta nem-tanúságtétel lenne? És lehet-e tanúsítani a tanúsíthatatlanságot?
    Derrida argumentációjának következő iránya az ASCHENGLORIE francia és angol fordításaihoz kapcsolódik. Ha a tanúságtétel értelmét a "személyesen átéltek tolmácsolása" kifejezéssel próbáljuk visszaadni, valóban találunk analógiát a tanúságtétel és a versfordítás "technikai kivitelezése" között. Csakhogy, mondja Derrida, ha elfogadjuk ezt a megközelítést, már a vers címének francia és angol fordítása is hűtlen tolmácsolásnak tekinthető; egyfajta árulásnak (esküszegésnek! - teszi hozzá, mintegy nyomatékosítva mondandóját) az eredetivel szemben, mert a Hamuglória (Aschenglorie) összetett szót mindkét nyelven csak több szóval lehet visszaadni.
    Amikor némely invenciózus elmének olykor sikerül egy új és megvilágító erejű szót kitalálni, akkor és ott - a grammatikai szófajtól függetlenül - az ige ölt testet, folytatja az érvelést Derrida. Az ige mint logosz, mint ragyogás talán már János evangélista számára is a hamu egykori fénye lehetett. Ez persze attól függ, minek tekintjük a hamut. A végérvényesen megsemmisültet képzeljük bele, vagy reméljük, hogy olykor egy-egy alvó szikra felvillan, s a hamu mégis képes valamit megvilágítani? Derrida eljátszik a gondolattal, hogy a hamu fénye, a hamu glóriája talán valamilyen alapfény lehet, amely természetesen most már hamu, s amelyen (vagy amelyben) csak a kialudt fény nyoma tapasztalható. S ha szerencsénk van, talán éppen ez a fény-nyom világítja meg e rejtelmes szavak értelmét. A hamut mégsem lehet olyan könynyedén visszavezetni a hajdani lángra, a mindent bevilágító értelem fényére. Bár nagyon szeretnénk, ha így lenne. A jószándékú, de mégiscsak iskolás megközelítés így értelmezné a vers címét: "az elgázosított és hamuvá égetett lelkek fénye ragyogja körül a hamukupacokat". Derrida nem adja ilyen könynyen. Konok következetességgel újabb és újabb kérdéseket tesz fel. Szokásához híven, most is nézőpontot vált, hogy az eredeti kérdés értelmét más fénytörésben láttassa velünk.
    Azt mondja: tekintsük a hamuglóriát egyfajta oximoronnak, amely mégsem az. A glória valamilyen fény, ragyogás. De miféle ragyogás az, amely körbeöleli a hamut? Nyilván önmaga hajdan volt fénye, amely mára megszűnt fény lenni. Már csak a ragyogás emléke, nyoma "van jelen" a hamuban, de ezt bizonyítani kellene a kívülállóknak, az utódoknak.
    A következő strófa kapcsán éppen a bizonyítási kísérlet kérdése kerül az elemzés előterébe.

Aschen-    Hamu-
Glorie hinter    glória mögöttetek
euch Dreiweg-    Hármasút-
Händen    kezek

    Derrida Celan holokauszt-verséről szólva kapcsán ismét felveszi a meta-tanúságtétel kérdésének fonalát, hogy tapogatódzva ugyan, de továbbhaladjon a labirintusban, amelyet a huszadik század genocídiumokkal tarkított történelmének nevezünk. Agambenhez hasonlóan ő is a latin tanú (testis/ supertest) megkülönböztetésére épít. Mint már korábban említettem, a testis etimológiailag a túlélő jelenlévőt jelenti, aki harmadikként (terstis - tiers), mintegy elfogulatlan és különálló jelenlévőként alkalmas lehet, hogy tanúságot tegyen két ellentétes érdekű fél vitájában. Benveniste nyelvtudományi fejtegetéseit követve Derrida is a társadalmi intézmények, a bíróságok gyakorlatához kapcsolódik. Csakhogy a Celan versében szereplő német tanú (Zeuge) szóból már hiányzik ez a latin nyelvekben meglévő szemantikai kettősség, itt már nincs utalás az "elfogulatlan harmadikra", s ha lehet, a német nyelv "hiányossága" még bonyolultabbá teszi a tanúságtétel hitelességének bizonyítását. A fő nehézség, amint azt Agambennél és Lyotard-nál láttuk, a tanúságtétel/tanúsítás (értsd: mártíromság) egzisztenciális megjelenése és a tanúságtétel elméleti/konstatáló jellege közötti ellentétben van.
    Ez a dilemma akkor lesz igazán látható, ha a két főnévi igenév, tehát a tanúsítani (témoigner), illetve a bizonyítani (prouver) jelentéstartalmait aprólékos munkával szemantikailag is elkülönítjük egymástól. Amúgy ez az elkülönítés, sőt, szembeállítás, Derrida szerint a bírósági gyakorlat számára eddig is nyilvánvaló volt. A tanúságtételt sosem lehetett a bizonyítási eljárás protokolljának tekinteni. S pontosan erről van szó: a tanúságtétel inkább a hithez, a vallásos meggyőződéshez áll közel, mintsem a tudományos eljárás deduktív következtetési formáihoz. Maga a tanúságtétel azonban nincs külön bizonyítva a bírósági procedúrában. Ellenkezőleg: a bírósági eljárás komolyságát éppen az eskütétel aktusa és gesztusa ("az igazat, csak a színtiszta igazat...") alapozza meg, mintegy verbális glóriát kölcsönöz a jogi eljárás személytelen és szekularizált folyamatának. Nem vitás, a vers mint gesztus egzisztenciális (de nem feltétlenül diszkurzív) rokonsági kapcsolatban áll a tanúságtétel kvázi-jogi világával. Tehát az esküben a jog és a vallásos hit keveréke jelenik meg. Az eskü fundamentumául szolgáló motiváció valódi tartalma éppen azért lefordíthatatlan (le- és átfordíthatatlan még az azonos anyanyelvet beszélők számára is), mert valójában az igaz/hamis megkülönböztetést nem a tárgynyelvi szinten megjelenő állítás tartalmára kell vonatkoztatni, hanem a kezét esküre emelő tanú belső, privilegizált, csak maga számára hozzáférhető mentális világára. Képtelenség lenne megkövetelni, hogy belelássunk a másik emberbe, hiszen mindenkinek csak saját mentális énje áll közvetlenül rendelkezésre. Éppen ezért a "tanúsítom" állítást mindig valamilyen hit megvallásaként kell értelmezni. A fordításról szóló tanulmányában Derrida ezt írja: "Az eskü tehát az emberi nyelvben olyan elkötelezettség, melyet az emberi nyelv mégsem tud önmaga erejéből fölbontani, ellenőrzés alatt tartani, eltörölni, hatalma alá hajtani, föloldván azt. Az eskü olyan kötelék az emberi nyelvben, melyet az emberi nyelv mint olyan nem tud feloldani. Van az emberi nyelvben egy zálog, mely erősebb, mint az emberi nyelv stb. Több mint az ember az emberben."