|
|
Lugosi Lou
MENNYBEMENETEL
Anya majd? elájult, amikor meglátta a Danaidákat. Ismerte persze a
verset, "hol merítve, hol ürítve", de akkor is, így egészen más volt.
Babits semmit se tett a képhez, nem is vett el belőle - nem tudta volna
szavakkal megragadni? "Majd merítve, majd ürítve" - Úristen! Lehet,
hogy néha az írás is hiábavaló? Mert ha még Babits is? Illetve ha
Babits se? Anya szervezete nem tűrte az ismételgetést. Az ember egyszer
rendesen elvégzi a feladatát, és kész. Egyszer elmond valamit, és pont.
Merítve, ürítve, ürítve, merítve - őrület. Örülhet most, aki nem ölte
vagy nem csalta meg a férjét. Ilyenkor kitetszik, hogy megérte.
Az ötven asszonyok, emberfeletti gyakorlatuk
ellenére, merítve vagy ürítve, csak-csak kilötyögtették a vizet a
Léthe-rétre. A víz lassan beszivárgott a szobába, felülről, a plafonon
át. Először nem értettem, miért fentről szállingózik az andalító,
simogató permet, mert még agyam földi tájékozódáshoz idomított része
gondolkodott, amely szerint a víznek alulról kell fakadnia. Aztán már
csak lebegtem, és tudtam, hogy ahány lépést tesz anya a mezőn,
annyiszor loccsan a szobába a Léthe-víz. Megnyugodtam.
Gyalog ment át a Léthe-réten, ahogy a háború
után is átgyalogolt a kaszálón Galgamácsára tojásokért. Befőttesüveget
vitt magával. Kimentem a konyhába, hogy ellenőrizzem a
befőttesüvegeket. Mind ott volt. Puffadt, fényes halszemekkel bámulták
a kredencet. Tudtam, hogy legyint majd Kharón csónakjára, tudtam, elér
a Hatalmas Kapuhoz. Meg kell döngetnie. Biztos voltam benne: megteszi.
Anya meg. Én soha nem merném. A neveltetésem miatt, mert már kicsi
koromban rám ragadt az eredendő bűn, szégyelhettem magam. A torkoskodás
után jött a többi mulasztás. Egyre rosszabb lett az egész, a szüntelen
önvád, a bocsánatkérés nem segíthetett rajtam annyira, hogy dörömbölni
merjek az Úristen kapuján. Talán összeesnék a kapu előtt. Vagy
lekuporodnék - S most engedj be országodba engem! - kiáltott a pap a
gyászmisén. Anya eltűnt. Lehet, hogy a pap csak énekelt, és anya
kiáltott. Igen, így történt.
*
Amikor a gyászmise után anya eltűnt, elindultam megkeresni. A helyemben
mindenki ezt teszi. Úgy döntöttem, ahogy bárki más. Ha nagy baj van,
elhagyjuk a különcködést, a képzelgést, ragaszkodunk a realitások
talajához.
A realitás talaja recsegett a talpam alatt. Abban a pillanatban
háromszor megkerültem a templomot, mert hirtelen nem is tudtam, hol
kutassak.
Mintha elvesztettem volna a lakáskulcsot.
Mintha a porba ejtettem volna. A por az aszfalt alatt lehetett.
Megpróbáljam feltörni az aszfaltot?
Úgy hozta az élet, hogy soha sem tudtam meg,
mire lennék képes, mire nem. Nem tudtam. "Mit tennél meg érte?" -
kérdezte Hamlet. Üvöltött.
Ideiglenes megoldásként írni kezdtem. Az írás
mindig elvezet valahová. Egyelőre a balatoni üdülőtelep körül
ólálkodtam, mint a kutya. Sötét volt. Néhány gyenge fényű villanykörte
segített tájékozódni. Pici házak közt kotorásztam, mindegyiken volt egy
ajtó és egy ablak. Így rajzoltuk az iskolában a házakat.
Itt nyaralt anya. Beutalták. Egyszemélyes jutalom-üdülés volt.
Egyszer csak megláttam a vizes fürdőruháját az ablakban.
Ott száradt.
Bemásztam a szobába, melléfeküdtem, aludtunk. Huszonkét éves voltam azon a nyáron.
A gyászmise után is nyár lett, meleg, könnyű volt másolni a régi találkozást. Bevált.
A házikók a helyükön voltak, mozdulatlanul.
"Minden fénytől néma helyhez" értem. Féltem, hogy valami a lábamba kap.
Egy Cerberus-féle fekete lélek-kutya. Kerestem a fürdőruhát. Csak
lassan döbbentem rá, hogy ezeken a házakon nincs olyan ablak, amelyikbe
fürdőruhát lehetne aggatni. Később láttam, hogy ajtó sincs. Semmiféle
ajtó. Nagyon megijedtem. Abbahagytam az írást.
Úgy látszik, időközben mindent átépítettek, és itt nem tudok eligazodni.
Csak Kékszakállú sötétkék bársony hangja volt ismerős - kiszűrődött az Operából:
"És most mindig éjjel lesz már". Biccentettem rá, mintha köszönnék.
|