|
|
Ács József
POCSOLYÁK TESTVÉRISÉGE
A várost mintha bomba verte volna szét.
A lomtalanítás háborús hadszíntérré változtatja
az utcákat. Pattogó parancsszavak hallatszanak, előőrsök, rohamcsapatok
és strázsák az embermagasságú bútorhalmok között. Lepattant lavóron ül
a fiatal szépség, haját fésüli. Testvére a romkupacból kiemelt
vascsővel veri szét a tévékészülék káváját, röpködnek a
műanyagrepeszek. Lassú folyamat a világ felszámolása, de előbb-utóbb
célba ér.
A ház előtt nagy kupac társasjáték, szétgurult
dobókockák, a karton lóversenypálya kettészakítva, színes bábuk,
dámakorongok és sakkfigurák áznak a gyerekrulett esővízzel teli
serpenyőjében. Egy dobozfedélen a játékszabályokat taglalják. A tábla,
amit az utasítás említ, rég nincs meg, a készlet hiányos, a középponti
bázis meghódítása mint cél, bármily csábító, megvalósíthatatlan. A
száraz leírás alján hitelesítő pecsét: évtizedes kávéfolt.
Sötétedik. A fák fekete lombjai hullámzani,
fodrozódni kezdenek. A felerősödő szél újságpapírt hord, hazatérő
férjekről szóló múlt századi viccek úsznak a pocsolyák tükrén. Hol voltál, szívem?
A konyhaszekrény mellé halmozott görnyedt télikabátok megáztak, és most
nyirkos kutyaszagot árasztanak. Lassan minden körvonalát veszti. A
hajléktalanok behúzódnak a bokrok tövébe, szélfogónak plazmatévé
csomagolásából zsákmányolt kartonpapírt görbítenek maguk köré. Néhány
hét az utcán, és eltűnik az idő: mindannyian a jelenben élnek, mely
egyszerre kiterjedés nélküli, pontszerű és mindent magába ölelően
határtalan. Eleinte dacolnak a Kegyetlen Anyával, de aztán átveszik
könyörtelen logikáját. Az idő átfolyik rajtuk. Amit megisznak, gyorsan
távozik belőlük. A múlt rétegei a ruhájukon rakódnak csak le: kívül
hordják az emlékezés terhét. Vér, genny, vizelet, köhögtetően avas
izzadság, sár és nyál nyilvános történelme: könnyebb így. Csábít az
Ugyanaz misztikus ragyogása, minden tagolás a külvilág mesterkedése.
Háborodottság okot és következményt, célt és eszközt elkülöníteni.
Bőrük egybegyógyult a kötéssel, a kötés a fáslival, a fásli a
nadrággal, a nadrág a mocsokkal, a mocsok a világgal: micsoda élmény
mindenben folytatódni! Eleven múmiaként eltemetve lenni: átélni, amit
senki sem él át! Hiszen a síron túli, csípős és fullasztó szag, ami
elriasztja tőlük az embereket, már az alvilágból tör elő: a halottak
birodalmának hírnökei és földi helytartói ők. A Halált kaszával a
kezében képzelik: egy villanás, és nincs tovább. Holott az csupán a
kezdet. Ők, az élőhalottak igenis átélhetik, mi van a Nagy Vízválasztó
túloldalán: hogyan zajlik a lebomlás és feloldódás a mindenségben,
melyre ők annyira vágynak, hogy már életükben előleget vesznek belőle.
Titkos tudásukat magukkal viszik a sírba. Rájuk senki sem kíváncsi.
Mindenesetre valahányszor álomra hajtják fejüket lomtalanításból
szerzett, félbehajtott télikabátjaikon, úgy alszanak el, hogy nem lesz
több felébredés.
*
A kartondobozlakók testvérei, az eleven élet körforgásából kikerült
épületek is megszégyenülten állnak, mint megannyi pellengérre állított
eretnek. Letépett ajtók dőlnek a csempének tanácstalanul, felettük
vörössel szórópisztolyozott trágár feliratok ordítanak. Szoknya mögül
elővillanó sebes-zúzódásos térdeket idéző, lepattant falsarkok. Késsel
felhasított szájak, örökvigyor. A falból kitépett kábelrengeteg tövében
kockásinges, körszakállas mérnökember magyaráz poros cipőben, óriási
hévvel, egy vaságy rácsába kapaszkodva: ő már tíz évvel ezelőtt
megmondta, hogy katasztrofális visszaesés jön. Vészmadárnak nevezték,
okostóbiásnak, a szavai helyett a lelkét elemezték: nem hittek neki,
elfordultak tőle. Most, hogy minden szép sorban bekövetkezik, senki sem
emlékszik a jóslataira. Nevetséges, villantja elő sárga fogait, de
jószerével egy dolog állandó csupán a változásokban: rá most sem
kíváncsiak.
- Megelőzni a kort, illúzió - indul a kijárat
felé a fiatalember, szakadt ruháját porolva. - Képzelje úgy, hogy a
tenger egy hajótörés maradványait sodorja: a roncs darabjait egyszerre
emeli-dobja partra. - Kinyitja az ajtót. - Tiltakozni a dagály sodrása
ellen: gyerekes dolog.
- Maguk a gyerekek - érkezik a válasz az
előszoba félhomályából. - Mindent csak elszenvednek. Tudatlanságban
élnek és a mágikus gondolkodást gyakorolják - lép ki a mérnök a gangra.
- Semmi lényegeset nincs hatalmunkban
átalakítani - feleli rekedt hangon a fiatalember -, kivéve a
gondolkodásunkat.
- Minek alakítják át, ha úgysem használják semmire?
Elindulnak lefelé a szutykos, összefirkált
lépcsőházban. A falakra ismeretlen kultikus jeleket fújtak
kályhaezüsttel, a fordulóban mennyezetig érő koromfoltok.
- A szétbomlás erői most fölényben vannak. Nem ezt mondja maga is?
- Csakhogy én azért mondom, mert ezt ellensúlyozni kell.
A szétvert, kiégett liftfülke állati tetemként lóg a két emelet között.
- Még élünk - jegyzi meg halkan a fiú. - Ennyi elég.
- Az utánunk jövő generációknak erről más lesz
a véleményük - szúrja közbe sietve a mérnök. Megpróbál rágyújtani, de a
sötétben rosszul lép, megcsúszik és legurul a lépcsőn. Sziszegve
tapogatja állkapcsát, homlokát. Szájában fémes íz, orrában savanyú
korom és macskahúgy szaga.
- Én vagyok a maga után jövő generáció - hajol fölé a fiú.
*
Kőelemeken üldögél, lejárt személyi igazolványát nézi. Idegen arc mered
rá, alatta beszkennelt, remegő kézírás, semmitmondó név egy
plasztikkártyán.
Ez volt a ház, ahol lakott.
A szájában kávéíz. Évek óta nem ivott kávét.
A kábelen függő közvilágítást himbálja a szél.
Mintha egy hatalmas zseblámpa fényfoltja keresne valamit a vizes
aszfalton, kitartóan, de eredménytelenül.
Elindul a bérházak közt futó utcán. A
megfeketedett faragványokba beleette magát a kosz, egy foghíjas
szájüregre emlékeztető kapualjban átfúrt gipszrózsából szalad a kábel a
neoncsőhöz: vastagon üli a por, áram nincs. Lassan forgó, lepedékes
nyelv: huzat lenget egy mocskos függönyt. Fölöslegesnek tűnik az
egykori építészek gondossága: ablaktáblák nélküli nyílásban ül a
kiskamasz, lábát lógatva köpködi a tökmaghéjat. Itt mindenkinek
legfeljebb két szótagos neve van, amit maga választ és leírni is
megtanulja. Shana, Tibee, Banger, Nitty, Sue. Utcára hajított
fotelekben cigarettáznak a nagyok. Nem kér tüzet? - kérdezik röhögve.
Nem válaszol. A világ nem tart rájuk igényt, ők
sem tartanak igényt a világra. A tárgyak és emberek csak erre vetődnek:
kihasználni őket természetes. Más életet, mint a végtelen, körforgó
pangást a fakuló, repedező, morzsálódó maradványok közt nem ismernek.
Alkotókedvükből nyikorgó tákolmányokra, leleményességükből mások
felhalmozott készleteinek megcsapolására futja. Úgy élnek, akár az
anyjuk ölén, még ha ritkán vonja is őket szikkadt mellére a Kegyetlen
Anya. Annyi jut nekik, amennyit maguknak kizsarolnak.
Elemes rádió tüzeli a társaságot a következő
utcasarkon. Táncról szó sincs. Tárgyak a sötétedő ég alatt a húgysárga
lámpafényben. Mozdulatlan arcok az elmázolt nyál lakkrétegei alatt.
Háttal a falnak dőlve sorakoznak, mint odatámasztott lécek. Fekete
szemgödrök koromfoltjai. Mindegyiküket Blacknek hívják. Elégett a világ.
A rádióban hallható zenekar lemezének címe: Szívszorongató.
A borítón fekete kéz markol egy lüktető szívet, mintha lelógó emlő,
tehéntőgy volna, s abból igyekezne magának valamit kifacsarni. Vér
csurog.
Itt mindenki azt vallja, halottnak született, s
mint ilyen: kizsákmányolhatatlan. Élni és alulmaradni - ez nem vonzza
őket. Nem nyújtanak be évente pályázatot a saját életükre - nyertes
köztudomásúlag kevés van, s azok mindig ugyanabból a körből kerülnek
ki. A vereség kevesebb fáradsággal is elérhető. Nincs ebben semmi
lemondás: a halállal nem elvesztettek, hanem megszereztek valamit. A
pályázatok örökös nyertesei nyereményükből egyébként még finanszírozzák
is a zenekart: kedvükre van ez az önfeladó viselkedés, ünnepelni való a
belátás.
Hosszan elnyújtott, zajba fulladó akkordok,
mint a tengermorajlás. Minden dallam lefelé ível, ha fel is ugrik
egy-egy szótag erejéig, az nem több egy vállrándításnál. Szitáló ködben
gyertyák, begyulladt, eldugult dobhártyára érkező, tompa püfölés: egy
gyászmenet kilukadt dobja. Hamarosan nedves gödörbe fordítják a
koporsót. A világvége-hangulat már nosztalgia. Az üres szív kultusza is
kezd kiüresedni.
A kitartó gyalogló kiér a villanyfényes, széles
útra. Rombadőlt konyhaszekrény tiszteleg a gyér forgalomnak. Tíz emelet
magas fém-üveg homlokzatok mögött kiadhatatlan kocka-irodák,
ultramodern betonketrecek panganak porosodva. Négyzethálós füzetként
várják, hogy beléjük írjon valaki.
A gyökerektől púpos járda gödreiben meggyűlt
büdös esővíz hullámzani, fodrozódni kezd, mint egy helikopterről
megfigyelt, halott tó, ha olajtól fekete tükrét a rotor légárama
felkavarja. Dermedt lávaömleny a part. A helikopter megbillen, a
gyaloglót rosszullét környékezi. De üres gyomorral hányni sem lehet.
Ami nincs, attól nem szabadulhatsz.
A pocsolya vizében ostorlámpák, falombok
úsznak: a felszín alatti világban is lassan szétárad az éjszaka.
Felmerül a régi kérdés: hol jobb, itt vagy odaát?
|