|
|
Bujtor László
UTUNK A CSILLAGOKBA VEZET?
A radiális sebességkülönbségek módszere és a geodiverzitás intim kapcsolata
A csillagászat reneszánsza
A csillagászat csöndes forradalma 1995-ben kezdődött, amikor
többszörösen bebizonyosodott, hogy nemcsak Napunk, hanem más csillagok
körül is keringenek bolygók. A felfedezést az észlelési technikák
finomodása tette lehetővé, ezek közül is a ma legérzékenyebb
extraszoláris bolygókutatás, a radiális sebességkülönbségek módszere. Az eljárás (s persze az egyéb technikák) finomodásának eredményeként leomlott egy észlelési határ,
zuhogtak a tudományos közlemények. Az elmúlt 12 évben több mint 200
bolygót fedeztek fel Naprendszerünkön kívül. Ezek többsége a Jupiterhez
hasonló, vagy sokszor nagyobb gázóriás. Valódi aranykor virradt ezzel a
csillagászokra, és a felfedezések statisztikailag is értékelhető
mennyiségű adatot szolgáltattak az új bolygókról, lehetővé téve, hogy
bizonyos csillagtípusokhoz bizonyos bolygókat társítsunk, de a
felfedezettek között Föld-típusú, tehát valódi kőzetbolygó nemigen
akadt - mostanáig.
2007 áprilisában egy svájci, francia és
portugál tudósokból álló csoport a svájci La Silla (Európai Déli
Obszervatórium) 3,6 m-es távcsövének segítségével, a radiális
sebességkülönbségek módszerének alkalmazásával megtalálta a
Naprendszeren kívüli első olyan Föld-típusú bolygót, amely csillagának
lakható zónájában kering napja körül, és felszínén a feltételezések
szerint az átlaghőmérséklet 0 és 40 °C fok között lehet. Alkalmas tehát
arra, hogy a víz huzamosan folyékony halmazállapotban legyen. A
számítások azt mutatják, hogy a bolygó átmérője a Földének
másfélszerese, míg tömege a Föld tömegének nyolcszorosa.
Miért éppen ezt a felfedezést tartom
áttörésnek? Semmiképpen sem geológiai, csillagászati, vagy biológiai
szempontból. Az ilyen jellegű felfedezések ezután is áramlanak majd.
Várhatóan az előttünk álló tíz évben a Naprendszeren kívüli ismert
bolygók száma 1000 fölé emelkedik. És a műszerek érzékenységének
további növelésével nagyjából ennyi idő után már nem csupán jelekként,
hanem leképezett felvételként pillantjuk meg az első olyan bolygót,
amely nem Napunk körül kering. Táguló tudáshorizontunkon a
bolygórendszerek olyan közönséges kreatúrákká egyszerűsödnek, mint
amilyen természetesnek vesszük, hogy Holdunkat kráterek szabdalják. Ez
a felfedezés bebizonyította, hogy Napunk nem különbözik más
csillagoktól, és nem vagyunk a világ tengelye - mégsem ezért tartom (az
ismert minősítéssel szólva) mérföldkőnek.
Extraszoláris bolygótestvérünk felfedezése
filozófiai szempontból válik az új évszázad első jelentős
természettudományos felfedezésévé, olyanná, mint amit Eratoszthenész
tett 2200 évvel ezelőtt, amikor megmérte Földünk kerületét és határt
szabott a határtalan világnak. Olyan felfedezés ez, mint Fernando
Magelhaesé, aki 1519 és 1521 között bebizonyította, hogy a Föld valóban
gömb alakú, körbehajózható és túlnyomó részét tenger borítja. Olyan
felfedezés, mint Francis Crické 1954-ben, amikor megtalálta és leírta
az ember örökítő anyagának, a DNS-nek a szerkezetét, vagy Luigi
Cavalli-Sforzaé: ő 1991-ben bebizonyította, hogy az emberi faj egységes
és egyetlen kirajzási központból, Afrikából, mintegy százötvenezer
évvel ezelőtt indult útjára, hogy benépesítse a Földet.
A nagy földrajzi felfedezések újabb kora
Ismét a nagy földrajzi felfedezések korát éljük tehát, de korunk
egészségtelen, elsivárosodott, embertelen, és végül csak elektronikus
társadalmához méltóan: karszékben ülve, finom számítógépes jeleket
figyelve fedezzük fel az univerzum titkait. Ezért lehet, nem is helyes
a nagy földrajzi felfedezések új koráról beszélni - nevezzük inkább a
nagy csillagrajzi felfedezések korának. Csillagászati horizontunk ma
úgy tágul, ahogy a 16. században tágult Földünké a földrajzi
felfedezésekkel. Akkor a felfedezéseket az ígéret földjét jelentő
szabad terrénumok meghódítására induló kirajzás követte. Vélhetjük,
hogy most is így lesz, de ezt a kirajzást a 3. évezredben inkább a
Cavalli-Sforza által rekonstruált modellhez hasonlónak képzelem: több
hullámban, különböző irányokban történik majd, ahogy 144 000 évvel
ezelőtt az ős-Ádám elindult ős-Évájával előbb északkeletre, majd a
többi kontinens felé. Az ember ekkor terjedt el Afrikában, majd
Eurázsiában, később Amerikában és Óceániában. Mondhatjuk bátran:
nagyobb kaland volt, mint ami most vár az emberiségre. Akkor a teljesen
ismeretlenbe indultak a kivándorlók hullámai, elveszítve mindenféle
kapcsolatot Afrika-bölcsővel, és a többi útra kelővel, ám ezzel
megteremtették a csodálatosan sokszínű emberi faj biológiai alapjait.
Most a pionírok az előre jelzett és a műszerek szerint kiszámítható
bizonytalanságba indulnak majd: tudni fogják, hová, milyen messze, milyen környezetbe, de az útról nem lesz fogalmuk.
Az utat mi sem ismerjük, mert a csillagközi tér veszélyeiről és valódi
természetéről sem a műszerek, sem a távoli elektromágneses jelek nem
tájékoztatnak. Nem vállalok nagy kockázatot, amikor azt mondom,
feltehetően ugyanúgy sokan odavesznek majd a felfedező csillaghajókon,
mint a tengeri viharokban a 16. század felfedező vitorlásain.
Vessünk egy pillantást a mérföldkövet lerakó,
és vonzó úti célnak ígérkező, távoli Gliese-581-re. Milyen ez a
csillag? Az asztronómus szerint: átlagos vörös törpecsillag, alacsony
luminozitású, M3 színképtípussal, amely 4,3 milliárd éve vonja állandó
vöröses fénybe és langymelegbe bolygórendszerét. Távolsága Napunktól -
csillagászati léptékben - meglepően csekély: alig 20 fényév. Azt is
mondhatnánk, csillagászati előszobánkban várakozott mostanáig, hogy
szemünk elé tárja kincseit, bolygóit. Mert nem egyetlen bolygót melegít
a Gliese-581 csillaga. Föld-típusú bolygóból mindjárt kettőt is.
Ideális célpont az emberiség számára - mondanám, ha cinikus lennék; de
nem vagyok, s ezért másként látom a helyzetet.
Csillagközi globalizáció
A nagy felfedezések, sajnos, sohasem a környezetünkért aggódókat erősítik. Még az olyan nagy elmék is, mint Stephen Hawking,
azért repesnek, hogy Földünket el kell hagyjuk, mint az átalakuló
ebihalnak a pocsolyáját, mert a kiváló tudós szerint bolygónk
menthetetlen katasztrófa fenyegetésében él.
A briliáns elméleti fizikus földtörténeti-őslénytani tudása, úgy
tetszik, nem olyan mély, hogy meggondolná: a földi élet hárommilliárd
éve alatt a Földet ért bármely csapást a bioszféra (igaz, évmilliók
alatt) kiheverte - legjobb bizonyíték erre éppen Hawking úr létezése. A
tolószékhez kötött tudós seregnyi ápoló, orvos és segítő munkájának
eredményeként néhány héttel ezelőtt egy Boeing-727 fedélzetén élvezte a
zéró gravitáció és a lebegés élményét. Utazásáról és a körülötte
csapott felhajtásról visszatérése után így vélekedett a Kennedy
Űrközpontban adott sajtótájékoztatón: "Azt gondolom, a földi életet
annak folyamatosan növekvő veszélye fenyegeti, hogy egyszer egy
katasztrófa, mint a globális felmelegedés, nukleáris háború, a
biotechnológia segítségével kifejlesztett mesterséges vírus vagy egyéb
veszély letörli a Föld színéről. Azt hiszem, az emberi fajnak nincs
jövője, ha nem lép ki az űrbe. Éppen ezért kívánom felkelteni az
érdeklődést az űr iránt".
Ezek a mondatok egy világhírű tudós és avatott
tollú ismeretterjesztő véleményeként tudományos felhatalmazást adnak a
földi élet további gátlástalan kihasználásához. Keserű szájízzel
mondom: ez a nyilatkozat a globalizáció motorját alkotó világcégek és a
pénzért gerincét pironkodva, ám függetlensége utolsó roncsaiba
kapaszkodva azért némi eleganciával meghajtó tudóstársadalom krémjének
cinkos összekacsintása. Mondhatja ezután bármely gazdasági érdekcsoport
(legyen az olaj-, gáz-, szén-, bányászati- stb.): küszöbön a megoldás.
Ha nagy lesz Földünkön a gond, majd kivándorlunk. Sutba tehát a
közgazdasági externáliák internalizálásával, félre az eleve Janus-arcú
CO2-kvótákkal, hagyjunk fel a nem-szénhidrogén alapú gépek költséges
fejlesztésével! Most már magabiztosan állíthatják ezt a
csúcsmenedzserek - hiszen a legnagyobb tudós elmék mondják, hogy utunk
a csillagokba vezet. Megérett technológiánk, hogy elhagyjuk bölcsőnket,
és más (nagyobb, új, tiszta, lakhatóbb stb.) bolygókat vonjunk
gazdasági és környezeti igánk alá. Nekik sikerülhet. Nekünk (az
emberiségnek) semmiképpen.
Az ember úgy népesítette be a Földet, hogy
harmóniában élt mindenkori környezetével. Ahol nem ezt tette (lásd:
Húsvét-szigetek), ott a természet szigorúan korrigálta a kilengést,
elsöpörve a beilleszkedésre képtelen populációt. A mai ember
csillagközi terjeszkedése azonban jelenlegi pszichénkkel és
gondolkodásmódunkkal semmi esetre sem lesz és nem is lehet harmonikus.
Nem vagyunk készek az interstelláris kirajzásra; most csak fertőző
betegségként terjednénk el. Saját bölcsőnket szemrebbenés nélkül
piszkítjuk be, és ezt természetesnek, legitimnek véve ugyanígy járnánk
el egy idegen világgal: tétovázás nélkül iparosítanánk. Illetve:
iparosítanák. Azok, akik profitért dolgoznak. És akik ezt kiszolgálják.
És mi, akik Földünkért és jövőnkért aggódunk, nem nyerhetünk. Képzeljük
csak el: mi maradunk itt küzdeni a melegedő bolygóval. Akik távoznak,
viszik a szupertechnológiát. Akik maradnak, a szupertechnológia
kifejlesztésének vaskos számláját próbálják majd kiegyenlíteni. Mert az
biztos, hogy a további fejlesztést nem az anyabolygón maradók közössége
kezdeményezi. Ennek igazságát már 2300 éve ismerték a görögök. Az
Eukleidésznek tulajdonított történet szerint a híres tudóst egyszer
felkereste az egyiptomi király, I. Ptolemaiosz, hogy van-e valamilyen
könnyebb út a tanulásra, mint a többieké. A bölcs azt válaszolta: "a
geometriához nem vezet királyi út". Nos, a környezetvédelemhez sem
vezet királyi út - illetve: nem királyi út az, ami a Gliese -581
lakható bolygóihoz vezet.
Napjainkban a felfedezéseket magasabb szintre
készülünk emelni: kontinensek helyett naprendszereket akarunk
meghódítani, hogy az emberi faj terjedjen, és csillagközi szinten
működjenek a biológia törvényei. A lakható bolygókon a földrajzilag
izolált emberi populációk óhatatlanul önálló utakra lépnek majd.
Beindul a fajképződés. Ha Földünkön a kapitalizmus néhány százezer
évvel később köszöntött volna be, úgy - talán! - önálló, a Homo
sapiensből kialakult, és kontinensenként eltérő fajokkal találkozott
volna. Ám a földrajzi szegregáció evolúciós értelemben túl rövid ideig
tartott. Csak emberi rasszok jöttek létre. Bolygónkon jelenleg ezzel
pontosan ellentétes folyamat zajlik: az értelmetlen, pusztító,
gátlástalan globalizáció eredményeként fajunk genetikailag,
kulturálisan, és sajnos nyelvileg is egyneműsödik - egyszerűen sivárosodik, sőt: sivárosiasodik. Előrejelzések szerint 2010-re Földünk teljes lakosságának 10%-a 60 megacityben összpontosul majd. A globalizáció ilyen értelemben
csak kárt okoz. A gigavárosok és egyéb behemótok (legyenek azok
állambirodalmak vagy vállalati konszernek) útja a változatlanság. S
mindent a saját képükre formálnak. Méreteik és működésük miatt
képtelenek a gyors reakcióra, ezért érdekük a status quo fenntartása. A
politikai, gazdasági, biológiai, ökológiai status quo tagadja a
változást; az élet igenli. A globalizáció nem veszi tudomásul, hogy a
Homo sapiens továbbra is természeti környezetébe ágyazottan lakja a
bolygót, eltéphetetlen biológiai, környezeti, fiziológiai kötelékekkel
kapaszkodva a Földbe. Érdekes párhuzam, hogy a földi élet több milliárd
éves története során a biodiverzitás mindig akkor csökkent, amikor a
földi élőhelyek "globalizálódtak", azaz egyetlen egységes
szuperkontinens, a Pangea jött létre, egyetlen egységes szuperóceánnal,
a Panthalasszával övezve.
A geodiverzitás a magyar közgondolkodásban
Térjünk vissza a földtörténeti globalizáció tanulságaihoz. A
földtörténeti ókor végén, a perm időszakban létrejövő szuperkontinens
oly mértékben csökkentette az addig önálló kontinensek partvonalát,
hogy az élőhelyek eltűnése jelentős kihalásokhoz vezetett. Ez a nagy
perm végi kihalás jelöli ki egyben a földtörténeti ó- és középkor
határát is. Mintegy 251 millió évvel ezelőtti eseményről beszélünk
tehát. De tudjuk, nem egyetlen változás vezetett ehhez a katasztrofális
kihaláshoz, ám mindenképpen elgondolkodtató, hogy jelentős mértékben
erősítette a globális őskontinens létrejötte, és az élőhelyek, a
biotópok elszegényedése. A biodiverzitás
csökkenését megelőzte az élőhelyeknek teret adó keret, a geodiverzitás
csökkenése. A geodiverzitás fogalma a hazai szakirodalomban több mint
10 éve bukkant fel, de a nagy nyilvánosság előtt ma is teljesen
ismeretlen. Egy internetes keresőprogramba írva a "biodiverzitás" szót,
45 700 találatot kapunk, a "geodiverzitás" esetében az eredmény csupán
26 hivatkozás. Közgondolkodásunkban tehát ismeretlen fogalom ez a
kifejezés. Pedig a földtörténet egyértelműen bizonyítja: a
geodiverzitás szükséges előfeltétele a biodiverzitásnak. Jelenleg
Földünkön leginkább a biodiverzitás van veszélyben: drámaian csökken.
Erről rendszeresen hallunk (s nemcsak a természetfilm és
ismeretterjesztő tévécsatornákon vagy sajtótermékekben); a
geodiverzitásról és változásáról ehhez képest ma senki nem beszél.
Változása jóval lassúbb folyamat ugyan, mint a biodiverzitásé, viszont
nagyságrendjeinek eltérő időbeli skálázása miatt emberi léptékben
visszafordíthatatlan változásokat okoz. Az ember által létrehozott
tájsebek (legyenek akár alagutak, felüljárók, szeméttelepek, külszíni
fejtések vagy tarvágások) a geodiverzitást is csökkentik. A természet
önmaga a geodiverzitás ilyen csökkenését évmilliók, sok esetben csak
évtízmilliók alatt képes megfordítani, és új, a biodiverzitás számára
termékeny környezeteket létrehozni. Egy tájsebet rekultiválni lehet,
megszüntetni nem. Talán a legnagyobb veszély manapság ebben rejlik: a
bio- és geodiverzitás együttes, szinkron pusztításában. Ebben a
csatában Hawking úr nyilatkozata harsány csatakiáltás: folytassuk csak
a pusztítást! S meddig? Amíg a faj megkezdi kirajzását az űrbe? Kiknek
lesz esélyük menni? A szupergazdagoknak. És a többiek? A
Gliese-581 bolygóinak felfedezésével nem a végtelen lehetőségek nyíltak
meg; a tudományos szenzációban a Földünk iránt érzett felelősség
szublimálódik.
El kell jutnunk oda - valahogyan! de hogyan? -,
hogy a geodiverzitás fogalma helyet kapjon a közgondolkodásban. A
legjobb alkalom ez a felfedezés. Az első lakható, Földön kívüli Föld
felfedezése a geodiverzitás új dimenzióját teremti meg. Minden életnek
és minden biodiverzitásnak alapja a geodiverzitás, amit Földünk
folyamatosan változó felszíne, a lemeztektonika, azaz a kontinensek és
óceáni lemezek folytonos és folyamatos mozgása éltet. A folyamatosan
mozgó kőzetlemezek állandóan változó és újrateremtődő geo-környezeteket
hoznak létre, amelyek a biodiverzitás kialakulásának színpadait
ácsolják. Az új bolygó felfedezése jelenlegi ismereteink szerint a
geodiverzitás fogalmát terjeszti ki - szó szerint - a végtelenbe. A
geodiverzitás ilyetén nem várt és határtalan növekedése és további
bővülésének beláthatatlan távlatai, no meg a levonható következtetés a
gondolati ívet lezárva, vissza kellene, hogy forduljon, Földünk és a
biodiverzitás felé. Ami továbbra is csak egyetlen helyen ismert, a Föld
nevű bolygón. A kőzetek alapját képező ásványok univerzumunkban
mindenhol ugyanazok, a színképelemzések meggyőzően igazolják: ugyanazok
az atomok és vegyületek vannak jelen más naprendszerekben is. Tehát
ugyanazokkal az ásványokkal és a belőlük felépülő kőzetekkel fogunk
találkozni más naprendszerek bolygóin is. Nem úgy a biodiverzitás! Nem
tudjuk: ha van élet máshol, hasonló alapokra (aminosavakra és örökítő
anyagként a DNS-re) épül-e, mint Földünkön? Ha nem, nem nevezhetjük
biodiverzitásnak. Hawking úr lelkes nyilatkozatában éppen ezért ember
voltunk másik keserédes tulajdonsága körvonalazódik: gyermeki
rajongásunk az ismeretlenért. Már nem a Földön kívüli élet lehetőségét kutatjuk - már nem is érdekel bennünket annyira -, hanem Földünkön kívül kutatjuk életünk lehetőségét.
Furcsa és elgondolkodtató perspektíva. És ezzel gyakorlatilag a kutatás
célja is módosul. Nem a biodiverzitásra, tehát más létformák
felfedezésére irányul, hanem a geodiverzitásra, azaz olyan
föld-környezetek csillagközi keresésére, amelyek alkalmasak lehetnek
akár Hawking úr, akár mások vízióinak megvalósítására. Mi pedig, akik
maradunk, bíbelődhetünk a bio- és geo-diverzitások békés egymás mellett
élésének megteremtésével, és a mára népszerűségét vesztett
Gaia-koncepció mélyebb megismerésével: hogy fenntartható legyen.
|