←Vissza

 
 
 
 
 
 

Gál Ferenc
DÚDOLÓ

Most pedig emlékezzünk.
A meghitt beszélgetésekre
éti lámpazsírra meg cukorra várva.
Hogy mekkorát lehetett aludni
a fénytől szennyezetlen övezetben,
mikor az utak a semmibe vezettek,
nem is harangoztak folyton,
a kísértéstől pedig körkörös
védelemmel óvtak.
Az élet sója volt, vallják egyesek
a felénk szokásos fanatizmussal,
ahogy ünnepi díszeink alatt
beszédes formációkban vonultunk.
Mások bizonytalanabbak.
Úgy érezték, idézik, mintha a föld
alatti vizek valami olyat is kiszívtak
volna belőlünk, amit nem szokásuk.
És hogy ezt, a nem tudni pontosan mit,
nem pótolta házi koszt vagy ivászat,
és e tekintetben a rengeteg alvás is
hiábavaló volt.
Elméletek, persze, ahogy ez szokás
ilyenkor, naponta akadnak.
Rendhagyóbb talán, hogy mese is
született már rólunk, ami azzal indul,
hogy itt is minden kővé dermedt egykor.
Gyermekeknek kissé száraz vége
pedig úgy szól: bármit mondjunk is
az összetolt vagy széthuzigált asztaloknál,
mai napig rettegünk a varázslatot
megtörő szavaktól és a szerkezettől,
amit nem lehet csak úgy elásni
a hordók mellé.