|
|
ÁLDÁS VAGY ÁTOK?
1982-ben (magyarul 1984-ben) Mikroelektronika és társadalom
címmel jelent meg G. Friedrichs és A. Schaff szerkesztésében egy
jelentés a Római Klub számára, amelynek kiemelt alcíme ezt kérdezi: Áldás vagy átok?
A könyv tárgyalja a technológiai forradalom lehetséges hatásait a
társadalom különböző rétegeire, a harmadik világra, a makroökonomiára,
a foglalkoztatásra, a közgondolkodásra és még számos más területre, de
miután megfogalmaz sok időszerű összefüggést és rámutat egy sor
aggasztó jelenségre, nem ad közvetlen választ a szónoki kérdésre.
Mindenesetre világossá teszi, hogy csak akkor nem lesz átok a
technológiai fejlődés, ha "megtaláljuk a javak elosztásának jobb
eszközeit" és megállítjuk "az esztelen alkalmazások terjedését".
Most, 2007-ben próbálom lebontani a két fogalom, az áldás és az átok
jelentéseit, és azt kérdezem magamtól: csináltunk-e már becsületes
leltárt, számba véve nemcsak a vitathatatlan közvetlen, és legtöbbször
rövid távú előnyöket, hanem a használat következményeit, közeli és
távoli hatásait is? Nem fenyeget-e bennünket mindkét irányból a
személyes érdekeltség, az elfogultság vagy a tájékozatlanság miatti
téves ítéletalkotás? Azt hiszem, a leltár még hiányzik, és elfogultan,
a legjobb esetben is egyoldalúan ítéljük meg a modern gépek szerepét
életünkben.
Lássuk az előnyöket!
Bőséggel léteznek, akármilyen szigorúan értékelünk, tudatosítanunk
kell, hogy eleve képtelenek vagyunk más nézőpontból vizsgálódni, mint
amibe ma sorsunk, kultúránk és technikai környezetünk helyez bennünket,
s ez máris rejt magában némi kikerülhetetlen egyoldalúságot. Annyira
átitatta mindennapi életünket a modern technika, hogy észre sem
vesszük, mekkora a hatalma rajtunk. Miközben azt hisszük: mi
használjuk, valójában inkább a fordítottja igaz. Annyira függünk a
villanytól, hogy akár 1 órás áramszünet felborítja életvitelünket.
Kiolvad a hűtőgép, leáll a fűtés vagy a klíma, nem megy a lift,
kialszanak a lámpák, elszáll audiovizuális komfortunk stb.
Előfordulhat, hogy nem indul aznap vonat, elfogy a benzin a
töltőállomásról, a szivattyúk nem emelik ki ivóvizünket a Dunából,
elhallgatnak a rádióadók... De maradjunk még az előnyöknél! Mindazok a
gépek, amelyek az emberi vagy állati izomerőt helyettesítik
vagy sokszorozzák, szinte kivétel nélkül áldásosak. A példák említése
felesleges, mindnyájan felsorolhatunk tucatnyi ilyen gépet és
segédeszközt. Ezeket az eszközöket az 1930-as évek végéig mind
létrehozta és elterjesztette az ember.
A következő kategória a közlekedési eszközök
csoportja, amelyek az ember kényelmesebb és mindenekelőtt gyorsabb
helyváltoztatását tették lehetővé. Testünk mozgási sebességét
fokozták elképesztő mértékben. 1940-ben már jártak 180-200 km/ó
sebességű vonatok, és a repülőgépek kb. 600 km/ó-rát értek el. Átlagos
személyautóval 120-140 km/ó volt a csúcssebesség. Ma akár kétszeres
hangsebességgel is repülhetünk, ha kibírjuk a gyorsulást és az
időeltolódásokat. A gépek másik csoportja, (ezeket inkább bonyolult
technikai berendezéseknek és/vagy rendszereknek kell neveznünk) a
hírközlést, a kommunikációt tágította ki a térben, és növelte
meg sebességét, s ezzel szinte egyszerre a mennyiségét is. 200 éve
ugyanúgy a lovas posta vitte a levelet, mint az ókori perzsa
birodalomban (a korai fáklya- és füsttávírókat nem számítva). 1940-ben
a vezetéken futó géptávirat 30 másodperc alatt ért Bécsből Kassára, a
rövidhullámú rádióadás pedig, akár többször megkerülve a Földgolyót, a
másodperc törtrésze alatt ért Londonból Fokvárosba. Manapság azt
halljuk a hírekben, hogy a Szaturnuszról két és fél óra alatt fordul
meg a rádióvisszhang vagy alig több, mint egy óra alatt érkezik hozzánk
a televíziós kép. Otthoni számítógépünkkel 1-2 Mbit/s sebességgel
bolyonghatunk a világhálón, vagy "emilezünk" barátainkkal,
mobiltelefonjainkkal mini hangosfilmeket továbbíthatunk gyakorlatilag
bárhová.
És mit értünk el a gyógyító gépek
terén? Nagyon sokat. Nagymamám 1944-ben gyomorrákban halt meg 61
évesen, és fel sem merült a sikeres műtét, a sugár- vagy kemoterápia
lehetősége; szenvedését morfiummal csillapították. Azóta hatalmasat
fejlődött a gépi diagnosztikai és a terápiás technika. A röntgengépek
után jöttek az ultrahangos vizsgálati lehetőségek, a CT, az MRI és
legújabban a PET (pozitron emissziós tomográfia). Ez utóbbival már 2 mm
átmérőjű szövetelváltozást ki lehet mutatni. A műtőkben lézerszikével
dolgozik a sebész, miközben a belekben elhelyezett minikamera
folyamatosan küldi a képeket a kritikus területről, és többfunkciós
monitor figyeli a beteg szívritmusát, vérnyomását, agyi elektromos
hullámait... Súlyosan mozgássérültek és fél testükre bénák képesek
végtagjaik mozgását mikrokomputerrel vezérelt mechanizmusokkal
helyettesíteni, vakok számítógépen írni. A tudományos kutatásban a
modern számítógépek ma már nem nélkülözhetőek. Ami mindezeken túl a
szórakozásban, sportban és egyéb területeken megvalósult, az többnyire
az előzőek számtalan ötletes kombinációja.
És most nézzük, mi az ára
a szédületes fejlődésnek. Szedjük csokorba tételesen az ár összetevőit,
kissé kibővítve közgazdasági fogalmát, ezúttal beleértve a már
tapasztalt és a nagy valószínűséggel várható következményeket - az
árat, amit unokáink fognak fizetni mindezért.
Óriási energiafogyasztással fizettünk és
fizetünk a csodálatos gépek mindennapos használatáért, s a használat
további igényeket gerjeszt, az igény újabb szerkezeteket és
technológiákat hoz létre, amihez ismét csak sok energia kell... Az energiafogyasztás
és energiaéhség hatványozottan növekszik. Az úgynevezett
energiatakarékos gépek egyrészt drágák, másrészt ha sokat üzemeltetünk
belőlük, megint csak növekszik az összes energiafogyasztás.
Egyre több "elpusztíthatatlan" hulladékot,
szemetet termelünk gépekkel segített modern életvitelünk során. A
műanyagok térhódítása elképesztő méretű: a csomagoló anyagok, járművek,
elektronikai berendezések, telekommunikációs eszközök, számítógépek
anyagtérfogatának 75-100%-a polietilén, polisztirol, pvc
(polivinilklorid), poliuretán stb. A veszélyes hulladékok szelektív
gyűjtése, veszélymentesítése, feldolgozása és újrahasznosítása messze
elmarad a hulladék-keletkezés ütemétől. Magyarországon csaknem minden
kisebb település határában éktelenkednek, és mérgezik a környéket az
illegális szeméttelepek, az utak menti hulladékkupacok.
A négy őselemből
hármat már visszafordíthatatlanul megfertőztünk. Egyre fogy a tiszta
víz, és egyre nő a nagy víznyerő források szennyezettsége. A levegőbe
kibocsátott szén-dioxid, nitrogén-oxidok, szén-monoxid, kénes gázok és
egyéb szénhidrogén-származékok katasztrofálisan megterhelik a földi
légkört. Az életpusztító hatást ismerjük, és már bőrünkön érezzük. A
termőtalaj szennyezettsége Európában és Amerikában az utóbbi 50 év
alatt megsokszorozódott. Növényeink így háromszorosan sínylik meg
technikai fejlődésünket: sem tiszta vizük, sem megfelelő összetételű
levegőjük, sem egészséges táptalajuk nincsen. Az erdőirtások csak
tetézik a bajt, egyre kevesebb fa gyógyítja levegőnket, köti meg a
talajt, és ad otthont más élőlények ezreinek. Végső soron mindez
visszahat az emberre, méghozzá a hatáslánc több ágán:
élelmiszernövényeink mérgezettek lettek, az élelmiszeripari feldolgozás
csak növeli az E-számokkal jelzett adalékok révén az ártalmasságot, a
megbetegedett fák és cserjék nem biztosítják a levegőtisztítás áldott
ciklikusságát, a haszonállatok természetes tápláléka silány,
mesterséges tápjaik pedig isten tudja, miket tartalmaznak (ez csak
egy-egy váratlanul kirobbanó állománypusztuláskor vagy emberi
megbetegedések során derül ki).
A sebesség
minden területen megnövekedett, s ez szintén támadja gondolkodásunkat,
életvitelünket, testi-lelki egészségünket. Ideje lenne feltenni a
kérdést: kell-e ilyen "esztelen" tempóban utaznunk, dolgoznunk,
telefonálnunk, e-maileznünk, hangokat, képeket, adatokat
(információkat!) továbbítanunk szerte, úgyszólván a vakvilágba? Az
emberi stressz mértéktelenül növekszik, főként Európában, Amerikában,
Japánban és a többi távol-keleti iparilag fejlett országban. Az esetleg
elért szuper komfort nem segít pihenni, mert a szabad idő alatt is a
"virtuális valóság" ingerhalmazával bombázzuk érzékeinket. A meditációt
is áruvá tettük, önjelölt sámánok és táltosok jó pénzért "tanítják"
gyanús hókuszpókuszaikat. Alig tudjuk kikapcsolni zakatoló agyunkat. A
szupergyors gépekkel felszerelt világunk új félelmekkel, ismeretlen
szorongásokkal is "megajándékozott" bennünket.
Aggasztó tünet a manualitás
elvesztése. Az emberi kéz, együtt az arányosan fejlett testtel
csodálatos élő szerszám. Tízezer évek óta hasznájuk szinte minden
elképzelhető funkcióra ezt a testrészünket. Elmondhatatlanul sokoldalú,
okos és érzékeny! Ha gonoszul cselekszünk vele, egy életen át
emlékeztet bűnünkre. A manualitás a legrövidebb híd a lelkünk és a
tapintható anyagi világ között. Képességünket már rohamosan
elveszítjük, mert egyre kevesebbet vállalunk és gyakorolunk.
Új rizikó-faktorokat
teremtettünk. Nemcsak a nukleáris technika ismer ilyeneket, hanem a
modern táplálkozás-tudomány, az éghajlat-kutatás és az egészségügy, a
gyógyászat is. Miért növekszik a meddőségek, a rákos megbetegedések, a
keringési rendellenességek, a mentális aberrációk, a koraszülések, a
veleszületett betegségek és elváltozások, sőt, a tuberkulózis száma
szerte a világon, de különösen a technikailag civilizált földrészeken?
Miért keletkeznek új és gyógyíthatatlan betegségek?
Áldást vagy átkot hoz ránk a nanotechnológia és a génsebészet?
A vita korántsem dőlt el! Nincsenek garanciák, hogy ezek a technológiák
csak a javunkat fogják szolgálni. Annál több viszont az aggály és
fenntartás a szaktudósok, a filozófusok és teológusok körében is.
Súlyos kérdés: nincs-e összefüggés a türelmetlenség, az erőszak, a
terrorizmus terjedése, az általános morális válság és a gépi
civilizációs tényezők között? A versenyhajsza, az információk szinte
korlátlan beszerezhetősége, a virtuális mákony nem ülteti-e el már
önmagában is a bűnözés magvait? A szakadatlan rohanás, a lelki élet
elsatnyulása, a gépekre bízott gyermeknevelés, az intézményes oktatás
túl-liberalizálása, a társadalmi szerződések "kimúlása" nem oka-e
közvetve vagy közvetlenül globális boldogtalanságunknak? A gépek
teremtette produktumokat fejlődési eredményeknek könyveljük el, és nem
vesszük észre, hogy a mérleg másik oldalán óriási szellemi és erkölcsi
deficit mutatkozik. Ez a deficit még kínzóbbá teszi a társadalmi és a
nemzetek közötti egyenlőtlenséget, amit a neokapitalista "fejlődési"
hullám már amúgy is óriásira növesztett.
Található-e olyan pont a megélt technikai
fejlődésben, ahol meg lehetett vagy meg kellet volna állni, illetve
legalább a pályát módosítani, korrigálni? Nem az egyetlen pont
megtalálása persze a tét, hanem a rontás belátása. Közhely számba megy
a megállapítás, hogy szembetűnő az ellentmondás technikánk és erkölcsi
tudatunk nívója között, hogy etikánk nem tudott lépést tartani a
technikánkkal - de ezt továbbszőve talán vélhető: a baj ott (akörül és
akkortájt!) kezdődött, amikor technikánk az emberi tudat elemi
funkcióit kezdte másolni, illetve képes lett az idegsejtek és agyi
központok működési hálózatát olyan sebességgel és intenzitással
manipulálni, hogy az élő szervezet - nem lévén erre felkészülve - egyre
többször hibás, inadekvát, önpusztító választ adott (megbetegedett,
megzavarodott, agresszív lett, érzelemszegénnyé vált stb.) Érdekes,
hogy a drasztikusabbnak számító gyógyító célú sebészi vagy kémiai
beavatkozás megmentheti az életet, helyreállíthatja az egészséget - a
szolíd-szelídnek gondolt, lassan kifejlődő, és ezért komolyan nem vett
hatások, azaz a szociális stressz, a széles sávú audiovizuális
ingercsomagok, a monotónia, az állandó zajártalom és fényszennyezés(!)
valamint a számítógépes környezet "butító" hatása (gondolatblokkolás,
mentális tompulás), a túlszabályozott élettér miatt bizonyos
immunreakciók elsorvadása mára már kiterjedtebben veszélyeztet
mindnyájunkat, mint a közvetlen, szemmel látható eseti katasztrófák.
Mintha az anyag és az elme parányaihoz, az atomokhoz és a sejtekhez
érkezve bicsaklott volna meg valami. Talán megrémültünk
lehetőségeinktől, vagy megszédültünk tudásunktól, eszeveszett
sebességgel behajtottunk (képletesen szólva) valami egyirányú utcába,
ami zsákutcának bizonyult... Most itt vesztegelünk a közepén vagy a
végén? Van-e erőnk megállni, és visszafordulni? Esetleg van-e jobb
irányban elágazás az útról? És ehhez tovább kell mennünk, vagy vissza
kell fordulnunk? Mindenesetre az útjelzőkre, ha vannak, nagyon kell
figyelnünk, s ha biztosak vagyunk valamiben, akkor magunknak kell
kitennünk a jelzést: "erre ne tovább!" vagy: "veszélyes útszakasz". És
ide tartozik a fogalomértelmezés is bizonyára, az áldás vagy átok
általánosságánál egyszerűbb, és mindig konkrét értelmezés, az újra meg
újra megfogalmazott kérdések.
Igaz-e, hogy a technika és a gépek önmagukban
ártatlanok? Lehet, hogy ez igaz lenne, ha nem az ember alkotta volna
meg és használná, tehát fából vaskarika feltételezés! A gép "önmagában"
még fikciónak is butaság. Viszont elemi erővel kiütközik a kínos tény,
hogy a műszaki-tudományos kutatás és haladás legerősebb ösztönzője
éppen a haditechnika,
az ártani, rombolni, ölni tudás tökéletesítésének vágya. Bár tényleg
megéltük a kölcsönös elrettentésen alapuló hidegháborús világpolitikai
egyensúly évtizedeit, és Japán után másodszor nem vetettek be
atomfegyvert, azért ez az állapot mégsem ad megnyugtató választ
aggodalmainkra. Annál inkább nem, mert az elmúlt 60 évben a hirosimai
bombánál ezerszer elborzasztóbb fegyverek születtek, és mindegyik a
technika csúcsteljesítménye. A világrészek vagy a különböző
faji-vallási kultúrák közötti világháború réme egyáltalán nem tűnt el
Földünkről, s én most mégis jobban tartok a gépek mindennapi puha diktatúrájától.
A mentális eltompulás jobban aggaszt, mert ebben a folyamatban önként
és dalolva adom át a hatalmat a saját magam alkotta gépeknek. Nem
törődöm az árral és a következményekkel, csak a mai kényelemmel, vagy a
napi betevő kábítással, ami jár nekem, mint a kábeltévé és a világháló
előfizetőjének.
Ne áltassuk magunkat azzal, hogy minden gép jó
önmagában, csak néhány csúnya, gonosz ember, meg a társadalmi viszonyok
és a gazdasági körülmények a hibásak a technika visszaütéseiért. Vegyük
észre, hogy technikánk mindenestől antropomorf! Ránk hasonlít, a mi
vágyainkat valósítja meg, és belső világunk indulatait erősíti fel.
Ezért a trójaiak véleményét osztom: "Félek a görögöktől, még ha
ajándékot hoznak is." Amíg nem látom, hogy az utakról fogynak az autók,
és növekszik a tiszta villanyvonatokon utazók száma, amíg valakiknek
megéri a létező médiumok minden csatornáján szennyet és hülyeséget
sugározni, amíg a mikroelektronika fejlődésével párhuzamosan nő a
szakadék a milliárdnyi szegény és a néhány tíz- vagy százezernyi gazdag
között, amíg a liberalizált piac egyenlő a szabad rablással, amíg a
kevesek komfortjával együtt jár a globális morális válság - addig én
félek, mint a trójaiak.
A bevezetőben említett könyv utolsó előtti,
összefoglaló fejezetében ezt írja Alexander King a mikroelektronikáról:
"...a szegénység megszüntetésének hatalmas ígéretét hordja magában. A
társadalom elzüllésének, amely bekövetkezhet az esztelen alkalmazások
eredményeként, hasonlóan nagy esélye van... Választanunk nekünk
magunknak kell, utódainknak már késő lesz!"
REMÉNYI TIBOR
|