←Vissza

 
 
 
 
 
 

ÁLDÁS VAGY ÁTOK?

1982-ben (magyarul 1984-ben) Mikroelektronika és társadalom címmel jelent meg G. Friedrichs és A. Schaff szerkesztésében egy jelentés a Római Klub számára, amelynek kiemelt alcíme ezt kérdezi: Áldás vagy átok? A könyv tárgyalja a technológiai forradalom lehetséges hatásait a társadalom különböző rétegeire, a harmadik világra, a makroökonomiára, a foglalkoztatásra, a közgondolkodásra és még számos más területre, de miután megfogalmaz sok időszerű összefüggést és rámutat egy sor aggasztó jelenségre, nem ad közvetlen választ a szónoki kérdésre. Mindenesetre világossá teszi, hogy csak akkor nem lesz átok a technológiai fejlődés, ha "megtaláljuk a javak elosztásának jobb eszközeit" és megállítjuk "az esztelen alkalmazások terjedését".
    Most, 2007-ben próbálom lebontani a két fogalom, az áldás és az átok jelentéseit, és azt kérdezem magamtól: csináltunk-e már becsületes leltárt, számba véve nemcsak a vitathatatlan közvetlen, és legtöbbször rövid távú előnyöket, hanem a használat következményeit, közeli és távoli hatásait is? Nem fenyeget-e bennünket mindkét irányból a személyes érdekeltség, az elfogultság vagy a tájékozatlanság miatti téves ítéletalkotás? Azt hiszem, a leltár még hiányzik, és elfogultan, a legjobb esetben is egyoldalúan ítéljük meg a modern gépek szerepét életünkben.
    Lássuk az előnyöket! Bőséggel léteznek, akármilyen szigorúan értékelünk, tudatosítanunk kell, hogy eleve képtelenek vagyunk más nézőpontból vizsgálódni, mint amibe ma sorsunk, kultúránk és technikai környezetünk helyez bennünket, s ez máris rejt magában némi kikerülhetetlen egyoldalúságot. Annyira átitatta mindennapi életünket a modern technika, hogy észre sem vesszük, mekkora a hatalma rajtunk. Miközben azt hisszük: mi használjuk, valójában inkább a fordítottja igaz. Annyira függünk a villanytól, hogy akár 1 órás áramszünet felborítja életvitelünket. Kiolvad a hűtőgép, leáll a fűtés vagy a klíma, nem megy a lift, kialszanak a lámpák, elszáll audiovizuális komfortunk stb. Előfordulhat, hogy nem indul aznap vonat, elfogy a benzin a töltőállomásról, a szivattyúk nem emelik ki ivóvizünket a Dunából, elhallgatnak a rádióadók... De maradjunk még az előnyöknél! Mindazok a gépek, amelyek az emberi vagy állati izomerőt helyettesítik vagy sokszorozzák, szinte kivétel nélkül áldásosak. A példák említése felesleges, mindnyájan felsorolhatunk tucatnyi ilyen gépet és segédeszközt. Ezeket az eszközöket az 1930-as évek végéig mind létrehozta és elterjesztette az ember.
    A következő kategória a közlekedési eszközök csoportja, amelyek az ember kényelmesebb és mindenekelőtt gyorsabb helyváltoztatását tették lehetővé. Testünk mozgási sebességét fokozták elképesztő mértékben. 1940-ben már jártak 180-200 km/ó sebességű vonatok, és a repülőgépek kb. 600 km/ó-rát értek el. Átlagos személyautóval 120-140 km/ó volt a csúcssebesség. Ma akár kétszeres hangsebességgel is repülhetünk, ha kibírjuk a gyorsulást és az időeltolódásokat. A gépek másik csoportja, (ezeket inkább bonyolult technikai berendezéseknek és/vagy rendszereknek kell neveznünk) a hírközlést, a kommunikációt tágította ki a térben, és növelte meg sebességét, s ezzel szinte egyszerre a mennyiségét is. 200 éve ugyanúgy a lovas posta vitte a levelet, mint az ókori perzsa birodalomban (a korai fáklya- és füsttávírókat nem számítva). 1940-ben a vezetéken futó géptávirat 30 másodperc alatt ért Bécsből Kassára, a rövidhullámú rádióadás pedig, akár többször megkerülve a Földgolyót, a másodperc törtrésze alatt ért Londonból Fokvárosba. Manapság azt halljuk a hírekben, hogy a Szaturnuszról két és fél óra alatt fordul meg a rádióvisszhang vagy alig több, mint egy óra alatt érkezik hozzánk a televíziós kép. Otthoni számítógépünkkel 1-2 Mbit/s sebességgel bolyonghatunk a világhálón, vagy "emilezünk" barátainkkal, mobiltelefonjainkkal mini hangosfilmeket továbbíthatunk gyakorlatilag bárhová.
    És mit értünk el a gyógyító gépek terén? Nagyon sokat. Nagymamám 1944-ben gyomorrákban halt meg 61 évesen, és fel sem merült a sikeres műtét, a sugár- vagy kemoterápia lehetősége; szenvedését morfiummal csillapították. Azóta hatalmasat fejlődött a gépi diagnosztikai és a terápiás technika. A röntgengépek után jöttek az ultrahangos vizsgálati lehetőségek, a CT, az MRI és legújabban a PET (pozitron emissziós tomográfia). Ez utóbbival már 2 mm átmérőjű szövetelváltozást ki lehet mutatni. A műtőkben lézerszikével dolgozik a sebész, miközben a belekben elhelyezett minikamera folyamatosan küldi a képeket a kritikus területről, és többfunkciós monitor figyeli a beteg szívritmusát, vérnyomását, agyi elektromos hullámait... Súlyosan mozgássérültek és fél testükre bénák képesek végtagjaik mozgását mikrokomputerrel vezérelt mechanizmusokkal helyettesíteni, vakok számítógépen írni. A tudományos kutatásban a modern számítógépek ma már nem nélkülözhetőek. Ami mindezeken túl a szórakozásban, sportban és egyéb területeken megvalósult, az többnyire az előzőek számtalan ötletes kombinációja.
    És most nézzük, mi az ára a szédületes fejlődésnek. Szedjük csokorba tételesen az ár összetevőit, kissé kibővítve közgazdasági fogalmát, ezúttal beleértve a már tapasztalt és a nagy valószínűséggel várható következményeket - az árat, amit unokáink fognak fizetni mindezért.
    Óriási energiafogyasztással fizettünk és fizetünk a csodálatos gépek mindennapos használatáért, s a használat további igényeket gerjeszt, az igény újabb szerkezeteket és technológiákat hoz létre, amihez ismét csak sok energia kell... Az energiafogyasztás és energiaéhség hatványozottan növekszik. Az úgynevezett energiatakarékos gépek egyrészt drágák, másrészt ha sokat üzemeltetünk belőlük, megint csak növekszik az összes energiafogyasztás.
    Egyre több "elpusztíthatatlan" hulladékot, szemetet termelünk gépekkel segített modern életvitelünk során. A műanyagok térhódítása elképesztő méretű: a csomagoló anyagok, járművek, elektronikai berendezések, telekommunikációs eszközök, számítógépek anyagtérfogatának 75-100%-a polietilén, polisztirol, pvc (polivinilklorid), poliuretán stb. A veszélyes hulladékok szelektív gyűjtése, veszélymentesítése, feldolgozása és újrahasznosítása messze elmarad a hulladék-keletkezés ütemétől. Magyarországon csaknem minden kisebb település határában éktelenkednek, és mérgezik a környéket az illegális szeméttelepek, az utak menti hulladékkupacok.
    A négy őselemből hármat már visszafordíthatatlanul megfertőztünk. Egyre fogy a tiszta víz, és egyre nő a nagy víznyerő források szennyezettsége. A levegőbe kibocsátott szén-dioxid, nitrogén-oxidok, szén-monoxid, kénes gázok és egyéb szénhidrogén-származékok katasztrofálisan megterhelik a földi légkört. Az életpusztító hatást ismerjük, és már bőrünkön érezzük. A termőtalaj szennyezettsége Európában és Amerikában az utóbbi 50 év alatt megsokszorozódott. Növényeink így háromszorosan sínylik meg technikai fejlődésünket: sem tiszta vizük, sem megfelelő összetételű levegőjük, sem egészséges táptalajuk nincsen. Az erdőirtások csak tetézik a bajt, egyre kevesebb fa gyógyítja levegőnket, köti meg a talajt, és ad otthont más élőlények ezreinek. Végső soron mindez visszahat az emberre, méghozzá a hatáslánc több ágán: élelmiszernövényeink mérgezettek lettek, az élelmiszeripari feldolgozás csak növeli az E-számokkal jelzett adalékok révén az ártalmasságot, a megbetegedett fák és cserjék nem biztosítják a levegőtisztítás áldott ciklikusságát, a haszonállatok természetes tápláléka silány, mesterséges tápjaik pedig isten tudja, miket tartalmaznak (ez csak egy-egy váratlanul kirobbanó állománypusztuláskor vagy emberi megbetegedések során derül ki).
    A sebesség minden területen megnövekedett, s ez szintén támadja gondolkodásunkat, életvitelünket, testi-lelki egészségünket. Ideje lenne feltenni a kérdést: kell-e ilyen "esztelen" tempóban utaznunk, dolgoznunk, telefonálnunk, e-maileznünk, hangokat, képeket, adatokat (információkat!) továbbítanunk szerte, úgyszólván a vakvilágba? Az emberi stressz mértéktelenül növekszik, főként Európában, Amerikában, Japánban és a többi távol-keleti iparilag fejlett országban. Az esetleg elért szuper komfort nem segít pihenni, mert a szabad idő alatt is a "virtuális valóság" ingerhalmazával bombázzuk érzékeinket. A meditációt is áruvá tettük, önjelölt sámánok és táltosok jó pénzért "tanítják" gyanús hókuszpókuszaikat. Alig tudjuk kikapcsolni zakatoló agyunkat. A szupergyors gépekkel felszerelt világunk új félelmekkel, ismeretlen szorongásokkal is "megajándékozott" bennünket.
    Aggasztó tünet a manualitás elvesztése. Az emberi kéz, együtt az arányosan fejlett testtel csodálatos élő szerszám. Tízezer évek óta hasznájuk szinte minden elképzelhető funkcióra ezt a testrészünket. Elmondhatatlanul sokoldalú, okos és érzékeny! Ha gonoszul cselekszünk vele, egy életen át emlékeztet bűnünkre. A manualitás a legrövidebb híd a lelkünk és a tapintható anyagi világ között. Képességünket már rohamosan elveszítjük, mert egyre kevesebbet vállalunk és gyakorolunk.
    Új rizikó-faktorokat teremtettünk. Nemcsak a nukleáris technika ismer ilyeneket, hanem a modern táplálkozás-tudomány, az éghajlat-kutatás és az egészségügy, a gyógyászat is. Miért növekszik a meddőségek, a rákos megbetegedések, a keringési rendellenességek, a mentális aberrációk, a koraszülések, a veleszületett betegségek és elváltozások, sőt, a tuberkulózis száma szerte a világon, de különösen a technikailag civilizált földrészeken? Miért keletkeznek új és gyógyíthatatlan betegségek?
    Áldást vagy átkot hoz ránk a nanotechnológia és a génsebészet? A vita korántsem dőlt el! Nincsenek garanciák, hogy ezek a technológiák csak a javunkat fogják szolgálni. Annál több viszont az aggály és fenntartás a szaktudósok, a filozófusok és teológusok körében is. Súlyos kérdés: nincs-e összefüggés a türelmetlenség, az erőszak, a terrorizmus terjedése, az általános morális válság és a gépi civilizációs tényezők között? A versenyhajsza, az információk szinte korlátlan beszerezhetősége, a virtuális mákony nem ülteti-e el már önmagában is a bűnözés magvait? A szakadatlan rohanás, a lelki élet elsatnyulása, a gépekre bízott gyermeknevelés, az intézményes oktatás túl-liberalizálása, a társadalmi szerződések "kimúlása" nem oka-e közvetve vagy közvetlenül globális boldogtalanságunknak? A gépek teremtette produktumokat fejlődési eredményeknek könyveljük el, és nem vesszük észre, hogy a mérleg másik oldalán óriási szellemi és erkölcsi deficit mutatkozik. Ez a deficit még kínzóbbá teszi a társadalmi és a nemzetek közötti egyenlőtlenséget, amit a neokapitalista "fejlődési" hullám már amúgy is óriásira növesztett.
    Található-e olyan pont a megélt technikai fejlődésben, ahol meg lehetett vagy meg kellet volna állni, illetve legalább a pályát módosítani, korrigálni? Nem az egyetlen pont megtalálása persze a tét, hanem a rontás belátása. Közhely számba megy a megállapítás, hogy szembetűnő az ellentmondás technikánk és erkölcsi tudatunk nívója között, hogy etikánk nem tudott lépést tartani a technikánkkal - de ezt továbbszőve talán vélhető: a baj ott (akörül és akkortájt!) kezdődött, amikor technikánk az emberi tudat elemi funkcióit kezdte másolni, illetve képes lett az idegsejtek és agyi központok működési hálózatát olyan sebességgel és intenzitással manipulálni, hogy az élő szervezet - nem lévén erre felkészülve - egyre többször hibás, inadekvát, önpusztító választ adott (megbetegedett, megzavarodott, agresszív lett, érzelemszegénnyé vált stb.) Érdekes, hogy a drasztikusabbnak számító gyógyító célú sebészi vagy kémiai beavatkozás megmentheti az életet, helyreállíthatja az egészséget - a szolíd-szelídnek gondolt, lassan kifejlődő, és ezért komolyan nem vett hatások, azaz a szociális stressz, a széles sávú audiovizuális ingercsomagok, a monotónia, az állandó zajártalom és fényszennyezés(!) valamint a számítógépes környezet "butító" hatása (gondolatblokkolás, mentális tompulás), a túlszabályozott élettér miatt bizonyos immunreakciók elsorvadása mára már kiterjedtebben veszélyeztet mindnyájunkat, mint a közvetlen, szemmel látható eseti katasztrófák. Mintha az anyag és az elme parányaihoz, az atomokhoz és a sejtekhez érkezve bicsaklott volna meg valami. Talán megrémültünk lehetőségeinktől, vagy megszédültünk tudásunktól, eszeveszett sebességgel behajtottunk (képletesen szólva) valami egyirányú utcába, ami zsákutcának bizonyult... Most itt vesztegelünk a közepén vagy a végén? Van-e erőnk megállni, és visszafordulni? Esetleg van-e jobb irányban elágazás az útról? És ehhez tovább kell mennünk, vagy vissza kell fordulnunk? Mindenesetre az útjelzőkre, ha vannak, nagyon kell figyelnünk, s ha biztosak vagyunk valamiben, akkor magunknak kell kitennünk a jelzést: "erre ne tovább!" vagy: "veszélyes útszakasz". És ide tartozik a fogalomértelmezés is bizonyára, az áldás vagy átok általánosságánál egyszerűbb, és mindig konkrét értelmezés, az újra meg újra megfogalmazott kérdések.
    Igaz-e, hogy a technika és a gépek önmagukban ártatlanok? Lehet, hogy ez igaz lenne, ha nem az ember alkotta volna meg és használná, tehát fából vaskarika feltételezés! A gép "önmagában" még fikciónak is butaság. Viszont elemi erővel kiütközik a kínos tény, hogy a műszaki-tudományos kutatás és haladás legerősebb ösztönzője éppen a haditechnika, az ártani, rombolni, ölni tudás tökéletesítésének vágya. Bár tényleg megéltük a kölcsönös elrettentésen alapuló hidegháborús világpolitikai egyensúly évtizedeit, és Japán után másodszor nem vetettek be atomfegyvert, azért ez az állapot mégsem ad megnyugtató választ aggodalmainkra. Annál inkább nem, mert az elmúlt 60 évben a hirosimai bombánál ezerszer elborzasztóbb fegyverek születtek, és mindegyik a technika csúcsteljesítménye. A világrészek vagy a különböző faji-vallási kultúrák közötti világháború réme egyáltalán nem tűnt el Földünkről, s én most mégis jobban tartok a gépek mindennapi puha diktatúrájától. A mentális eltompulás jobban aggaszt, mert ebben a folyamatban önként és dalolva adom át a hatalmat a saját magam alkotta gépeknek. Nem törődöm az árral és a következményekkel, csak a mai kényelemmel, vagy a napi betevő kábítással, ami jár nekem, mint a kábeltévé és a világháló előfizetőjének.
    Ne áltassuk magunkat azzal, hogy minden gép jó önmagában, csak néhány csúnya, gonosz ember, meg a társadalmi viszonyok és a gazdasági körülmények a hibásak a technika visszaütéseiért. Vegyük észre, hogy technikánk mindenestől antropomorf! Ránk hasonlít, a mi vágyainkat valósítja meg, és belső világunk indulatait erősíti fel. Ezért a trójaiak véleményét osztom: "Félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is." Amíg nem látom, hogy az utakról fogynak az autók, és növekszik a tiszta villanyvonatokon utazók száma, amíg valakiknek megéri a létező médiumok minden csatornáján szennyet és hülyeséget sugározni, amíg a mikroelektronika fejlődésével párhuzamosan nő a szakadék a milliárdnyi szegény és a néhány tíz- vagy százezernyi gazdag között, amíg a liberalizált piac egyenlő a szabad rablással, amíg a kevesek komfortjával együtt jár a globális morális válság - addig én félek, mint a trójaiak.
    A bevezetőben említett könyv utolsó előtti, összefoglaló fejezetében ezt írja Alexander King a mikroelektronikáról: "...a szegénység megszüntetésének hatalmas ígéretét hordja magában. A társadalom elzüllésének, amely bekövetkezhet az esztelen alkalmazások eredményeként, hasonlóan nagy esélye van... Választanunk nekünk magunknak kell, utódainknak már késő lesz!"
REMÉNYI TIBOR