←Vissza

 
 
 
 
 
 

Kenyeres Zoltán
KOSZTOLÁNYI ÉS A TÁRSASÁGOK
montázs-esszé
(részlet)

A 70 éves Rónay Lászlónak

VAN-E SZÜKSÉG KÖLTŐ-AKADÉMIÁRA?

[A Literatura körkérdése 1928-ban] Németországban, ahol az egész nemzeti szellemet áthatóan intenzív irodalmi munka folyik, amely decentralizálta az irodalmat, mintegy másfél éve elérkezettnek látták a mértékadó körök az időt egy új akadémia, a költő-akadémia (DichterAkademie) megalapításához. Az új költő-akadémia egyrészről jellemző a német szellem költő-tiszteletére, másrészt megmutatja, hogy Németországnak vannak olyan költői, akik tiszteletet tudtak gerjeszteni a költészet iránt. Ilyenek: Gerhardt Hauptmann, Franz von Unruh, Dehmel, Werfel stb. Ezenkívül a német költészetben mindenféle, a legszélsőbb költői irányzatok központi tengelye mégiscsak egy nemes értelemben vett konzervatív klasszicizmus volt, s így a német költészet sokkal inkább engedhette meg magának a formák szétbontását, mert a középpontban és a csúcson mindig voltak olyan őrszemek, akik biztosítékul szolgáltak ahhoz, hogy a túláradó német szó visszatérjen örök medrébe.
    A német költők akadémiája mindössze hat taggal indult. Gerhardt Hauptmannt szólították fel elnökül, ő ezt a megtiszteltetést visszautasította. Az akadémia sok támadásnak volt kitéve. Azzal vádolták, hogy nem képviseli kellőképpen a mai irodalmat. Ekkor kibővült a tagok száma, ma már húszan vannak ezek az új akadémikusok, köztük Heinrich és Thomas Mann, Alfred Döblin, Wassermann stb. És ebben a kibővült formájában, Wilhelm von Scholz elnöksége mellett, már Gerhardt Hauptmann is ott van a tagok sorában.
    A Literatura ankétra hívott össze tíz magyar írót, mondják meg véleményüket egy magyar költői akadémia létesítéséről. A tíz magyar írót ötletszerűen, kapásból állítottuk össze, rendszertelenül, hogy az ankét minél szélesebb skálájú legyen;
    Kell-e magyar Költők akadémiája, vagy nem? Csinálják-e meg, vagy ne? Mert ha megcsinálják, akkor bizonyos, hogy kellett. De ha nem csinálják meg? Vajon akkor bizonyos, hogy nincs rá szükség? És ha megcsinálják az Akadémiát, viseljenek-e a költő-akadémikusok - külföldi mintára - uniformist? Erre óhajtott választ kapni ez az ankét, maguktól az íróktóI, akik mégiscsak a legmértékadóbbak ebben a kérdésben.

Balassa József dr, a Magyar Nyelvőr szerkesztője: Nem tartom szerencsés gondolatnak a költők akadémiájának megalkotását. Az ilyen intézmény válogat, és szavazással dönt arról, hogy ki legyen az Akadémia tagja. Márpedig a költő értéke műveinek értékétől függ s a közönség megbecsülésétől, nem pedig attól, hogy hány másik költő akar vele a halhatatlanság dicsőségében osztozni.
    S minden akadémia, mint hivatalos intézmény, maradi, nehezen halad;
a költő, az igazi költő ellenben előretör, új utakat, új formákat és új gondolatokat keres. S a tervezett tizenkét költőfejedelem aligha tudná képviselni a magyar irodalom igazi értékét.
    A költőt nem szabad semmiféle korlátok közé szorítani!
    Minden igazi költő tiltakoznék az ellen, hogy egyenruhát adjanak rá azért, hogy rögtön fölismerhető legyen az utcán, mint a rendőr vagy a katona. A francia akadémikusok frakkja történeti hagyományon alapszik, de ma ilyesmit csinálni: nevetséges lenne.

Földi Mihály: Alig hiszem, hogy a genus irritabile vatum nálunk különösképpen ingerlékeny, egymással szembenálló egyedeit egy költő akadémiában lehetne valamely közös nevezőre hozni. Hiszen a meglévő irodalmi társaságok úgynevezett irodalompolitikája szomorúan bizonyítja, hogy minden irodalmi csoportosulás előbb-utóbb klikkek apró játékává fajul, ami végre is megbocsátható, ha ezekben a klikkekben tehetséges művészek csoportosulnának, de - legyünk őszinték - ilyenre csak ritkán akadunk. Elég, ha magára Gerhardt Hauptmannra hivatkozom, aki kezdetben nagyon határozottan utasította el nemcsak a Dichter-Akademie neki felajánlott elnökségét, hanem a költőakadémia gondolatát is. S csak utóbb, bizonyos politikai és presztízs-szempontok hatása alatt, változtatta meg álláspontját. Ma az irodalmi társaságok, akadémiák stb. nem nőnek olyan szervesen, mint például a francia akadémia, aligha rendelkeznek annyi szuggesztív erővel, hogy utóbb valamely okvetlenül fellépő sznobizmusnak igazi céljuk áldozatul ne essék. Az irodalom él, halad, vagy legalábbis szüntelenül mozog, ezt a mozgást - az irodalom legtermékenyebb princípiumát - még a legdíszesebb piramisba sem lehet bezárni, mert hiszen a piramisokban múmiák laknak...
    Ha már azonban minden elvi kifogásom ellenére a költő-akadémia elnökévé választanának (a közönséges tagsággal ugyanis nem elégszem meg), természetesen pontos szabályzatot dolgoznék ki az akadémiai tagok, illetőleg tagság külsőségeiről is. Szemben a francia akadémia pálmaleveles zöld frakkjával, javasolnám a sarkantyús csizmát, az abaposztó-szűrt és a fokost. A zsinóros huszárnadrágot ünnepélyesebb díszülések alkalmával lobogó gatyával lehetne felcserélni, amelyhez a babérkoszorúval övezett cilinder különösen jól állana. Azt hiszem, ez az akadémiai uniformis nagyon megfelelne kelet és nyugat közötti szellemi szituációnknak, s a pusztulással küzdő magyar szűrszabóipart is talpraállítaná.

Füst Milán: Valaha meg voltam győződve, hogy a művészeknek mindenképpen tömörülniök kell! A tömörülés elvének minden különösebb meggondolás nélkül, már indulatból is híve voltam. S létre is hoztam hazánk legnagyobb egyesületét, az Alkotóművészek Szövetségét.
    Mikor életem e baklövését pirulás nélkül idézem, egyszersmind szeretettel és meghatva gondolok arra a körülményre vissza, hogy komoly, idős, kitűnő urak, nagy művészeink akkor rövid idő alatt mily lelkes híveivé lettek az egyesülés eszméjének s magának a Szövetségnek is - ami persze szintén amellett szól, hogy a művészek, már naivitásuknál fogva is, mily alkalmasak mindenféle egyesületek létrehozására.
    Azonban hát, tapasztalásom szerint, az ilyféle egyesületekben - kivéve azt, hogy megalakulnak - rendesen nem is történik semmi egyéb. Már azért sem, mert az emberek együttese csak nehezen képes megegyezni akármiben is - főként pedig azért nem, mert ember nem hinné, miféle dolgokat képesek kiváló művészlelkek összehordani, ha úgy komolyan összeülnek tanácskozás végett. Ilyféle tanácskozások emlékezetétől mélyen áthatva, úgy érzem, hogy jobb nekem, ha nem kívánok magamnak és írótársaimnak semmiféle további egyesületet.
    S még akkor sem, ha annak ülésein zöld frakkot lehetne hordanom!

Karinthy Frigyes: Költőakadémiák ezelőtt mindig voltak. Vajon kell-e manapság is köItőakadémia? Az a kérdés, van-e költőakadémia? Mert ha van költőakadémia, akkor nyilván kell költőakadémia, miután, ha nem kellene, akkor nem lenne, vagyis megszűnt volna, ami van, miután már nem keIl senkinek.
    De költőakadémia igenis van! Van Franciaországban és Németországban. Hogy Franciaországban és Németországban nyilván azért van, mert keIl, hogy legyen, az abból is kiderül, hogy külön-külön minden igazi német és francia költő, ha megkérdezzük, azt felelné, amit bizonyára minden igazi magyar költő is - felelne, hogy nem kell akadémia, mert a költő egyedül a legerősebb - ezt felelik, és mégis van akadémia, bizonyságául annak, mennyire kell, hogy legyen, ha annak ellenére is van, hogy nem kell.
    Magyar költőakadémia nincs. Ez nyilván azt jelenti, hogy a magyar költők igen erősen érzik azt a paradox igazságot, hogy a költő annyiban és annyira van, amennyire különbözik másoktól, vagyis amennyire alkalmatlan rá, hogy közös erővel, együtt harcoljon a szépség és igazság közös eszméjéért. Ez ellentmondásnak látszik, de csak az előtt, aki abból indulva ki, hogy öt nagy költő együtt ötször akkora, mint egy, tehát, ha például egy Az én lelkem című lírai verset öt költő együtt írna meg, mint ahogy színdarabokat szoktak együtt írni társszerzők, akkor ez a vers ötször olyan jól sikerülne. Ez azonban nem igaz, tehát a logika szabályai szerint azért nincs nálunk költőakadémia, mert nálunk nem kell költőakadémia.
    Különben is, most jut eszembe, hiszen van. Hát a Petőfi, meg a Kisfaludy?
    Na, ugye?
    Zöld frakk, tölgyfalevéllel?
    Azt igen. Azt szeretnék. Azt helyeslem, akadémia nélkül is. A szó szentségének szent ornátusát látom benne - lám, az egyetlen madár, amely beszél: a papagáj is zöld frakkot hord!

Kárpáti Aurél: Nem kell népgyűlölőnek lenni, hogy az ember elfogadja Ibsen igazságát: Akkor vagy legerősebb, ha egyedül állsz! Mit adhat egyik költő, író, vagy művész a másiknak? Ami igazán erő benne, az belül van, s külső, idegen segítséggel nem gyarapítható. Mire való lenne hát a költők akadémiája?
    Az alkotó lélek mindig magányos.
    Egyenruha? Ruha nem teszi az embert. Költőt, írót, művészt még kevésbé. Akinek a lelki habitusa egyéni, akár uniformisban is járhat. A lényegen a köntös mitsem változtat. A fontos úgyis az marad: őt magát milyen bordában szőtték? - nem a köpenye posztóját. A tehetség hadseregében a generálisok belül viselik az aranygallért. A közkatona mégis meglátja és tiszteleg előtte.

Kassák Lajos: A magyar költőakadémia megcsinálásának gondolatát elvben helyesnek tartom - a megvalósítását azonban időszerűtlennek s így keresztülvihetetlennek gondolom. Az alkotó-költők ilyen összeszervezését irodalompolitikai szempontból szükségellném, azt hiszem azonban, hogy Magyarország mai kül- és belpolitikai atmoszférájában inkább pártpolitikai, semmint irodalompolitikai jellege lenne az akadémiának. Politikai és gazdasági előfeltételei vannak az érdemes művészeti munkálkodásnak, s csak ilyen érdemes, szabadon fejlődhető művészet érdemli meg az akadémiát, azt a külső reprezentatív formát, amely a művészeket és művészetüket viszszahelyezi vezető társadalmi pozíciójukba. Ma az életünknek és költészetünknek erjedésszakaszában vagyunk. Úgy érzem, minden megkötő egyesülés nélkül hagyni kell, hogy az alkotó erők és különböző művészeti irányok szabadon kutassák formájukat, és kidomboríthassák mondanivalójuk legbensőbb lényegét. Az akadémia, bárhogyan is gondoljuk el, csak egy megállapodott időszak képződménye lehet. Én úgy érzem, egy újabb és bizonyosan bekövetkező alakulás kezdetén állunk, s így a magam részéről benne sem lehetnék egy költő-akadémia (és semmilyen akadémia) megteremtésében.

Kosztolányi Dezső: Őszintén szólva, én nem látom az értelmét egy költői akadémia megalakításának. A költészet egyéni működés, nem társadalmi vagy társasági. Sohase tartoztam semmiféle csoportosuláshoz, tömörüléshez, nincs és nem volt közöm az iskolákhoz. Még azzal se törődtem, hogy hova soroztak be. A költő egyedül él, egyedül énekel, mint ahogy egyedül halunk meg.
    Az egyenruha értelmét még kevésbé látom. Költői egyenruhát nekem? Nem kell. A költő le akar vetkőzni, kitárulni, megnyilatkozni, nem felöltözködni és begombolkozni. Játsszák ezt a parádét azok, akiknek rejtegetnivalójuk van!

Peterdi Andor: Ami azt illeti, akadémiákban nincsen hiány Magyarországon. Vannak tudományos, művészeti, társadalmi akadémiák, s az ember önkénytelenül arra gondol első pillanatra, hogy fölösleges ezeket a tekintélyes testületeket egy újabbal szaporítani. Minek ebben a megszűkült kis országban? Mégis azt kell mondanom, hogy a költők akadémiájára szükség van! Igaz, hogy kemény vihart vetnék, ha őszintén megokolnám, hogy miért? - nem is okolom meg ezúttal. Csak rámutatok a tényre, hogy az új magyar irodalom legjobbjai kívül vannak a meglévő akadémiákon. A Kisfaludy Társaság választott be az utóbbi esztendőkben egy-két reprezentáns egyéniséget, de azok is idegenebbül érzik magukat, mint akár Tahitiben...
    Én egy olyan akadémiára gondolok, amely az új magyar szellem kiválóságait gyűjtené egybe, legyen az az elevenek, a maiak, teremtőerejük teljében levők grandiózus pantheonja!
    És az akadémiai frakk is jelentőséget nyerne! A szerkesztő urak erről talán végre felismernék az igazi költőt!...

Schöpflin Aladár: Költő-akadémiára nálunk nincs semmi szükség, mert van költő-akadémiánk, több is egynél. A berlini tudományos akadémiának nincs olyan osztálya, amely az írókat, költőket is magába foglalná. Ezért látták jónak a költő-akadémia megszervezését. A mi Tudományos Akadémiánk azonban eredeténél fogva nyelvművelő társaságnak létesült, írókat is felvesz tagjai sorába, nekik tartja fenn a nyelvészekkel és filológusokkal együtt I. osztályát, irodalmi ügyeket is intéz, irodalmi pályázatokat dönt el stb. Ezenkívül megvan a Kisfaludy Társaság és megvan a Petőfi Társaság is, amelyek körülbelül megfelelnek a német költő-akadémia rendeltetésének. Mire való lenne még ezenkívül egy költő-akadémia? Csak eggyel több súrlódási felület lenne az akadémikusság és a szabad irodalom között. Hogy a meglévő akadémikus jelIegű szervezetek irodalmi pártszervezetekké váltak, az nem lényegükből folyik, hanem személyi összetételükből. Nincs semmi biztosíték arra, hogy egy újonnan alakítandó akadémia nem válnék azonnal, vagy idő multával szintén párt-akadémiává.
    Fekete atilla és alul a szélén zsinórozott pantalló, a kiegyezés ideje táji magyar úri viselet, ez lenne a stílusos magyar akadémiai egyenruha. Gyulai Pál mindvégig ilyet hordott ünnepélyes akadémiai alkalmakra. Beöthy Zsolt ilyenben elnökölt a Kisfaludy Társaság ünnepén. Olyanforma egyenruha, mint a francia akadémikusok pálmás zöld frakkja, a mi ízlésünkkel és hagyományainkkal ellenkezik. Mi magyarok különben is irtózunk az egyenruhától, hacsak nem katonai egyenruha, s igazunk van. A mi akadémiáink nem testi, hanem szellemi egyenruhába szeretnék bújtatni az irodalmat.

Surányi Miklós: Ma szokás irodalomról beszélni. Legkevesebbet irodalomról az írók beszélnek. Amennyiben beszélnek, nem irodalmi szempontok szerint beszélnek. Félek, hogy a költő-akadémiát sem irodalmi szempontok szerint állítanák össze, akár a kormányra, akár a már működő hivatalos irodalmi és tudományos egyesületekre, akár a Nyugatra, vagy a futuristákra, vagy a zsurnaliszta irodalmi fórumokra bíznák ezt az összeállítást. Ennélfogva elméletileg nagyon helyeselném, de gyakorlatilag kivihetetlennek tartom, sőt, attól tartanék, hogy ez is csak újabb alkalom lenne az ellentétek kiélesítésére. Tehát az egész ideát eltenném arra az időre, amikor Magyarországon kialakul az igazi irodalmi szempontok szerint érző és gondolkozó irodalmi közvélemény, aminek, őszintén szólva ma még halvány körvonalait sem látom.
    Mindettől eltekintve nagyon szeretném, ha a költők akadémiája megalakulna. Mert Tersánszky Józsi Jenő barátomat zöld frakkban látni, az még voIna egy kis élvezet ezekben a keserű időkben... (Literatura, 1928. 253-255)

[Idézett nyilatkozata ellenére Kosztolányi az 1910-es évektől kezdődően számos irodalmi társaságnak, szövetségnek, körnek, klubnak volt tagja.]