|
|
A DÖNTÉSHOZÁS ZSÁKUTCÁI
Az emberi faj törzsfejlődés során kialakult adottságai a környező világ
arányaira és mérettartományára korlátozzák felfogóképességünket.
Felismerhetjük ugyan, hogy vágyaink és félelmeink tovább szűkítik a
számunkra adódó világot (funkciójuk eredetileg a koncentrált cselekvés
elősegítése volt), beidegződéseink pedig egyszerű sémákká
egyszerűsítik, de bármiképpen gondolkozzunk is, metaforáink, gondolati
műveleteink, filozófiai rendszereink, szellemi erőfeszítéseink sem
emelnek bennünket emberi lehetőségeink fölé: a világ képét kénytelenek
vagyunk ebben a tartományban megalkotni és cselekedeteink is mindig
ebből a velünk arányos reprezentációból indulnak ki. A cselekvő ember
sok tízezer év beidegződéseire támaszkodik: csak egy vele arányos
világban képes cselekedni.
Jól illusztrálja ezt az összefüggést a grafikus
operációs rendszerek sikere: ezek sajátos "kis világot" teremtenek a
számítógép képernyőjén: kis ló, kis eke, kis ház, kis kutya, kis csikó, kis kasza, kis búza.
Az adattömböket tárgyakként mutatják be, a rajtuk végzett műveleteket
pedig egyszerű fizikai cselekvések analógiáival ábrázolják. Egy
illuzórikus világot teremtenek, amelyben azonban köznapi érzékeinkkel
tájékozódhatunk.
A modernitás messze eltávolodott az emberhez
arányos, felfogható és átlátható "kis világ" koncepciójától.
Következésképp a döntések mindig egy többé-kevésbé illuzórikus (mert
emberi arányú) térben születnek, ahol e döntések számos következménye
közül csak azok jelennek meg, amelyek abban a rendszerben egyáltalán
megjeleníthetőek. A döntéshozó vagy egy redukált világban dönt, vagy nem dönt sehogy. Ha nem dönt sehogy, az is egyfajta döntés: minden menjen tovább változatlanul.
Az aránytalanság problémájának
látszat-feloldása ugyanis az, hogy felismerve az emberi döntések
rövidlátó jellegét, a döntéseket egy automatizmusra bízzuk: olyan
társadalmi-gazdasági struktúrákat építünk ki, ahol a döntések egy része
magából a struktúrából következik.
Mondhatjuk úgy is, hogy a világ bennünket meghaladó, de minket éltető
teljességét képviselő Isten és a transzcendens törvények helyére az
emberalkotta mechanizmusok szabályszerűségei kerültek.
A tudomány fejlődésébe vetett remény egyik összetevője is az a hiedelem volt, hogy az összefüggések ismerete leveszi vállunkról a döntés terhét. A felgyorsult műszaki fejlődés azonban nemhogy nem csökkentette, egyenesen megsokszorozta az emberi döntések súlyát.
Bernard Mandeville vagy Adam Smith azt
hirdette, hogy a rendszerbe szedett emberi önzések eredője üdvös
világot teremt. Az emberi kompetenciánkon túli titokzatos törvényekben
ők elsősorban jótéteményt és az önmeghaladás lehetőségét látták. Hiszen
ha alárendelhetjük magunkat egy emberalkotta rendszer magasabbrendű
logikájának, nem kell túlterhelnünk a képzeletünket. Ebben az
értelemben állíthatjuk például a modern pénzügyi rendszerről, hogy minden képzeletet felülmúló.
Ez azonban csak a probléma elodázása, hiszen a magával a rendszerrel
kapcsolatos döntéseket az erősen centralizált pénzügyi központok megint
csak a rendszerről alkotott illuzórikus, többnyire érdekszempontokra
szűkített kép alapján hozhatják meg. Ez a döntéshozás paradoxona.
A modernitás két zsákutcája valójában egy: a
megalomán tervgazdaság totális kontrollja és a tőkelogika elszabaduló
automatizmusait szolgáló társadalmi rend végeredményben ugyanabba az
abszurditásba torkollik.
ÁCS JÓZSEF
|