|
|
Mújdricza Péter
AZ ARÁNYÉRZÉKRŐL ÉS AZ EMBER ILLÉKONYSÁGÁRÓL
"Arisztotelész és Platón azt tanították, hogy az arányosság a szépség
elengedhetetlen kritériuma. Mivel a szépség szorosan kapcsolódik az
erkölcsi jó fogalmához, az ókori görög társadalomban az arányosságot
etikai kategóriának tekintették."
(Hámori Miklós)
A Spengler által késő faustinak nevezett ember egyre kevésbé érzi
otthon magát a Földgolyón. Mintha véglegesen elveszítette volna (vagy
nem találná) belső arányérzékét, kozmikus otthonosságát - originális
kapcsolatát a Föld szellemével. Házai úgyszintén. Földtörténeti korok
magasságából szemlélve az ember megjelenése cezúra. Az első olyan
élőlény, amelyik képes volt (volt képe) kibillenteni a bolygót eredendő
biológiai ritmusából. Belázasodott tőle a planéta. Évszázezredeken át
hordákban, a kihalás peremén egyensúlyozott a rövid életű, csekélyke
lélekszámú emberszerű lény, mindennapos-mindenórás küzdelemben a puszta
túlélésért a többi vadállattal - és csak az utóbbi néhány ezer év során
szaporodott el annyira, hogy természetes környezetét heves reakciókra
késztesse.
Soha a világtörténelemben nem volt még ekkora szükségünk belső emberi arányérzékünkre, mint ma. Mielőtt a leépülés folyamatai visszafordíthatatlanná válnak és Húsvét-szigetekké lesz a Föld, védekezzen az ember: önmaga ellen - mondta az imént Horgas Béla, s hozzátette: - Ez megoldhatatlannak tetszik.
Valóban, egyre nagyobb illúziónak (fényűzésnek?) tűnhet valamiféle
elementáris, gyógyító erejű, külső-belső arányérzék megteremtése és
használata, akár az aranymetszés művészi praxisán át: kontinenseink,
társadalmaink, vidéki, kis- és nagyvárosi és óriásvárosi közösségeink
mindennapjaiban, a saját életünkben. A már nyugdíjas szocialista
provokátor, közéleti reformer és világutazó, Nobel-díjas Gorbacsov egy
1995-ben San Franciscóban tartott politikai, gazdasági és tudományos
fórumon a tőle megszokott eleganciával arra hívta fel hallgatósága
szíves figyelmét, hogy ha továbbra is az euroatlanti rablókapitalizmus
lesz a globalizáció meghatározó trendje, a világ országai pár generáció
alatt "elbrazíliásodnak". Az USA gyarmataként vegetáló latin-amerikai
országban a nemzetközi alvilág által is "helyben hagyott"
helytartó-elit uralja az anyagi javak 90%-át. A középosztály megszűnt.
Közbiztonság nincs. A hatalmi garnitúra gépfegyverrel őrzött,
bekamerázott iroda- és lakógettókban barikádozza el magát. A gyanútlan
földlakó számára (a dél-amerikai, afrikai és ázsiai
banánköztársaságokhoz, félgyarmatokhoz hasonlatosan) úgy tűnhet, mintha
ezek a tendenciák lennének megfigyelhetőek az ún. "rendszerreformokkal"
kísérletező Magyarország társadalmában, közéleti utcabútor-kultúrájában
és épített környezetében is. A nemzetek feletti, szociális
aránytévesztéseken vajmi keveset old az egyébként dicséretes
építőművészi lelemény, mely akár a Capitoliumot, akár az ultramodern
brazil vagy a neogótikus magyar parlamentet az isteni aranymetszés
legfurfangosabb figyelembevételével tervezte volna meg. Talán a
piramisépítő egyiptomi fáraóknak, az athéni Pheidiásznak, a Tádzs
Mahalt építtető mogul sah Dzsahánnak, Vitruviusnak, Leonardónak,
Michelangelónak, Palladiónak, a török Szinánnak, a katalán Gaudínak sem
volt könnyebb, mint mondjuk a bilbaói Guggenheim Múzeumot napjainkban
emelő Frank O. Gehrynek vagy a valenciai kulturális központot létrehozó
Santiago Calatravának. Döntő különbség viszont, hogy az úgynevezett
"történelmi korokban" a szellemi és morális kontraszelekció még nem
volt világjelenség. Nem lehet elhallgatni, hogy az óriásvárosokat övező
viskóvárosok milliónyi fürtjében, a katasztrófaépítészet minden
manírját csillogtató spontán dizájnjában némi civil fantáziával éppúgy
felfedezhető az aranymetszés, mint a legprofesszionálisabban
megtervezett felhőkarcolók high-tech architektúrájában - vagy éppen a
rákos daganatok burjánzásában. Úgy tűnik, az isteni arány felismerése és alkalmazása önmagában még nem garantálja az embermivoltért érzett alkotói felelősséget.
Úgy tűnik, a nyomornegyedek "lakóinak" élete és az acél-üvegtornyok, a
mammonizmus égi lajtorjáin kapaszkodó bérrabszolgák léte végső soron a
vírusok szellemi-biológiai szintjére hanyatlik. Az ezredfordulón a
városkép és a közterületi kultúra felzárkóztatásának szlogenjével
Moszkvában felépített másfélezer toronyház sem javított számottevően a
hajléktalanjaikon, akik továbbra is a szabadon virágzó nemzetközi
emberi szervkereskedelem zökkenőmentes utánpótlását biztosító élőholt
alapanyagok. Egy-egy felhőkarcoló elsődlegesen csak reklám, mintegy a
tulajdonló multinacionális korporáció cápáinak kollektív, térivé emelt,
aránytalanul gigantikus tudatalattija - pokolkarcoló szimbólum. A
kiváló indiai építész, Charles Correa sikerrel beszélte le az őt
megbízó nagyvállalatokat székházaik tervezésekor, hogy a reprezentáció
égbe törő erupcióit válasszák. Épületeiben és városterveiben inkább a
földközelibb, ökológiailag tisztább térbeli megoldásokat részesítette
előnyben, különös tekintettel a mandalák kozmikus diagramjának
aranymetszést tiszteletben tartó mintáira.
A Föld javai valószínűleg elegendőek ahhoz, hogy minden ember szükségletét kielégítsék; de nem mindenki mohóságát
- tanítja Gandhi. A hatalomért folytatott küzdelemben az ember
történetének kezdetétől hajlik az ön- és közveszélyes magatartásra, de
a bolygó egészére csak korunkban hat károsan. A fehér civilizációnál
mélyebb és tágasabb álomidővel, globális erkölcsi felelősséggel élő
amerikai indiánok valaha volt pueblóik szélén egy-egy nagyobb sátorban
különítették el a túlságosan mohó, hatalomra kiéhezett embereket.
Nagyon egyszerű "orvosi" kezelést alkalmaztak ezeknél a "betegeknél",
mert úgyszólván halálra ajándékozták az illetőt, mindenkitől kapott
valamit, egészen addig, amíg szinte bele nem fulladt a sok felesleges
tárgyba - amíg rá nem ébredt, hogy az érték valójában az emberi
kapcsolatokban rejtőzik. Ekkor a törzs vénei gyógyultnak
nyilvánították: igen, újra emberré lett, újra közénk való! Milyen
szánalmasan "emberi" aránytévesztése a fehér civilizációnak, hogy a
mammonizmust a legmagasabbrendű emberi értékként, hajtóerőként
bálványozza! Globális erkölcsi aránytévesztéssé terebélyesedett ez az
emberalatti, mondhatni globalibugris magatartás, amit mindenekelőtt a
Földgolyó biológiai háztartása torol meg.
Ha valamit nagyon nem értek az emberek társadalmában, megnézem, hogyan is van ez az állatoknál -
emlegette Balogh János ökológus professzor. Amikor a túlnépesedett
sáskák elpusztítják a teljes élőterületet, és élelem híján nem
szaporodhatnak tovább, fellép közöttük a kannibalizmus, amit csak
néhány ezrelékük él túl. Paradox módon nem a leghatalmasabb,
legagresszívebb egyedek élik meg az élőterület regenerálódását, hanem
amelyek jó előre kiléptek a "buliból", és még időben megtanulták,
hogyan kell kitartóan, hoszszasan éhezni - és mégis megmaradni. Az ember tragédiája "nagyvárosi", londoni színében Madách is osztja ezt a "véleményt": "Zúg az élet tengerárja, (...) Hagyd zajongni, majd az élet / Korlátozza önmagát."
Az ókori kultúrákban a városokat és az
épületeket szigorú kánon szerint emelték. A kánon szigorúsága a
szakralitás intenzitásával állt egyenes arányban. Templomok,
síremlékek, kegyhelyek arányait az isteni megfellebbezhetetlenség
szerint alakították, de a kánon közterek, középületek és lakóházak
építésekor is meghatározó volt. Az egyiptomi, az indiai és a
prekolumbiánus amerikai templomok szinte mindegyikére jellemző a
négyzetes alaprajz, melyet az isteni tökéletesség geometriai
megfelelőjének tartottak. Az arányrendszer a mítoszok, vallások, szent
könyvek térivé transzformált szentenciáiból, nevezetes geometriai és
természeti összefüggésekből állt össze, különös tekintettel az
aranymetszésre. Vitruvius, az első századi Rómában élt, görög
származású építész elméleti és gyakorlati szakmai kézikönyve
évszázadokon át normateremtőnek bizonyult. A görög építészetben
legsűrűbben használt dór, ión és korinthuszi oszlopok férfi, női, zenei
és növényi ihletettségű kánonja a 16. századi itáliai Palladión át a
reneszánszban, majd a klasszicista architektúrán túl lefokozottan, de
visszaköszön a különféle huszadik századi birodalmi diktatúrák hatalmi
reprezentációjában is. Victor Hugo a Párizsi Notre Dame-ban a biblia pauperumról,
a népek (kőből varázsolt) bibliájáról ír, és a könyvnyomtatás
elterjedésével egyenes arányban az építészet spirituális tartalmainak
erőteljes hanyatlását jövendöli. Ám a tiszta euklidészi geometriai
elemek szakrális fennhatóságát bizonyos fokig kikezdte a
Bolyai-Lobacsevszkij-féle igazi geo-metria is. Kikezdte továbbá
az euklidészi geometria szakralitását a (hadi)technika gólem-szerű
elszabadulása a több évtízezredes emberi ösztönök felizgatott
világától, valamint az emberlény alvilági természetét reangyalizálni
hivatott vallási, tudományvallási, matériavallási erkölcsi kánonok
egymáson átszakadt univerzáléitól. Mintha Einstein hurráoptimista
szentenciája is elhomályosulna egy pillanatra az aranymetszés
gyakorlati alkalmazásától, "amely a rossz létrejöttét megnehezíti, a jóét pedig megkönnyíti".
A planéta bioszférájában sűrűsödő extraszisztolék, a globális éghajlat
totális aritmiája és kiszámíthatatlan, az ember biológiai mértékére
közömbös jelenségei minden eddigi tapasztalatunkat felülírnák. Frank O.
Ghery bilbaói múzeuma, mely akár egy örvénylő-pörgő hurrikán
megmerevített, fényes teste is lehetne, nem tud nem reagálni
arányérzékünk törékenységére, bűvészinas-létünk illékonyságára,
jóllehet, nem kell nagy képzelőerő, hogy térformálásának vezérelvei
közt akár az isteni arányt (is) felfedezzük. A valenciai Santiago
Calatrava komputerkövette, biomorf téri világa az írott emberi
történelmet zárójelező földtörténeti arányokat idéz; a cápa
évtízezredek óta változatlanul őrzi őcápasága eredendő szellembiológiai
arányérzékét - talán egy világméretűvé terebélyesedő termonukleáris
konfliktus zökkentené csak ki kozmikus otthonosságából...
Ezek az emberi léptékből katapultáló, lenyűgöző épületszörnyetegek a felszíni agykéregnél
mélyebben érintik elménket, a késő újkori embermivoltért érzett
felelősségünk elementárisabb dimenzióira tágítják a tudatot. Szorongató
jelenségek sorjáznak. A globális éghajlatváltozás viharos gyorsaságú
viszontagságaihoz alkalmazkodni próbáló növényvilágon is egyre kevésbé
sportszerű számon kérni a tiszta matematika tizedesjegynyi pontosságú
isteni arányait. A csernobili radioaktív dózissal kezelt bioszféra sem
feltétlenül az aranymetszés szabályaira ügyelve törekszik a túlélésre.
Mintha megzavart környezetünk inkább az ázsiai Feng shui, a szél és víz, valamint a geomantia,
a föld mélyebb ritmusára/ritmusváltására is érzékeny,
öngyógyító/önpusztító áramaiból merítene hosszútűrő, rezignált ihletet
egy új egyensúly reményében.
A születés, virágzás és elmúlás örök-új körforgását rendületlenül valló
ázsiai térszemlélet mintha a mandalák kozmikus arányrendszerére (is)
támaszkodva vonná ki a globális kígyóméregből azt a vakcinát, amellyel
beoltva a késő újkori ember talán még megmenthető. Ezt az
arányrendszert próbálta extrapolálni a huszadik század utolsó
harmadának világgá kürtölt japán metabolista városépítészete is,
elsősorban a népességrobbanásra gyógyírt keresve. A buddhista és
sintoista világszemléletre építő, a monoteista vallások
örökkévalóság-eszméjével szemben az örökkön változót, átalakulót,
ciklikusan megújulót hirdető metabolizmus úttörői Noriaki Kurokawa és
Kenzo Tange voltak.
Ám a metabolikus város tiszta ideája
katabolikus óriásvárosokként vált globális, mindennapi lidércnyomássá.
Csányi Vilmos etológus az élővilágból vett
szakmai kifejezéssel "megszaladásként" értelmezi az ilyen - ön- és
környezetveszélyessé aránytalano-
dott - organizmusok expanzióit. És az óriásvárosok "csúcsrajáratását"
már az új évezred hajnalán felmorzsolódások - katabolikus lépcsőkben
zajló zuhanások - kriminális kollapszusok követik.
Mezei Árpád Építészetelméleti könyvecskéjében azt írja, hogy Arisztotelész
szerint az ideális (város)államnak 6000 lakosa lehet, mert a polgárok
így még személyesen ismerhetik egymást, és a tisztviselők választásánál
nem jönnek zavarba. Ezen túl az abszolút bizonytalanság kezdődik,
amelybe belemenni esztelenség.
A nagy amerikai várostörténész, Lewis
Mumford a huszadik század derekán már kiegyezne a százezres maximális
lélekszámmal is városonként - igaz, a polisz mint erkölcsi kategória,
neki már eszébe sem jutott. Ez utóbbiról mi is okosabban tesszük, ha
mélyen hallgatunk, ám városaink és vidékeink, pontosabban vidékeink és
városaink természetesebb területi és lakosság-megoszlási arányairól
talán érdemes elgondolkodnunk. A vidék élelemtermő képességének és az
arányos kistelepülés - kvázi mikropolisz - megtartó erejének őrzése az
egész világon alapvető túlélési stratégiai kérdés kellene legyen.
A vidék és a nagyvárosok közt hazánkban is
feszülő kulturális, demográfiai és településföldrajzi aránytalanság
feloldására az Első Magyar Látványtár Alapítvány baráti köre
útjára bocsátott egy csendes kísérletet, a Balaton-parttól északra, a
Káli medencétől nyugatra fekvő Tapolca-Diszelen.
Megtiszteltetés számomra, hogy a Látványtár
Diszel templomterén álló 17. századi vízimalmának rekonstrukciójával,
kiállítóházzá alakításával ehhez a törekvéshez én is hozzájárulhattam.
A ház a festői szépségű csobánci hegyre néz. Úgy képzeltük, a
hagyományosan elfogadott múzeum-funkciót kitágítanánk: a ház az
alapítvány kiállítás-sorozatainak bemutatásán túl, a falu "második
templomaként", zenei-, képzőművészeti-, irodalmi-, színházi
előadótérként kapcsolódna Tapolca-Diszel mindennapjaiba. A kiállítóház
belsejének arányaiban és formavilágában az ősibb és a modernebb elemek
úgy erősödnek és oldódnak fel egymásban, miképp a keleti misztikában - jin és jang.
A lepusztulás végső stádiumába jutott vízimalom vonzerejének
köszönhetően az ezredfordulóra a falu csökkenő demográfiai trendjét is
megfordította. Ám nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a hely szellemét
olykor ösztönösen őrző őslakosok bölcsessége, a mai poliszok világából
hiányzó, klasszikusan civil erkölcse nélkül egy lépést sem lehetett
volna tenni.
|