←Vissza

 
 
 
 
 
 

Mújdricza Péter
AZ ARÁNYÉRZÉKRŐL ÉS AZ EMBER ILLÉKONYSÁGÁRÓL

"Arisztotelész és Platón azt tanították, hogy az arányosság a szépség elengedhetetlen kritériuma. Mivel a szépség szorosan kapcsolódik az erkölcsi jó fogalmához, az ókori görög társadalomban az arányosságot etikai kategóriának tekintették."

(Hámori Miklós)

A Spengler által késő faustinak nevezett ember egyre kevésbé érzi otthon magát a Földgolyón. Mintha véglegesen elveszítette volna (vagy nem találná) belső arányérzékét, kozmikus otthonosságát - originális kapcsolatát a Föld szellemével. Házai úgyszintén. Földtörténeti korok magasságából szemlélve az ember megjelenése cezúra. Az első olyan élőlény, amelyik képes volt (volt képe) kibillenteni a bolygót eredendő biológiai ritmusából. Belázasodott tőle a planéta. Évszázezredeken át hordákban, a kihalás peremén egyensúlyozott a rövid életű, csekélyke lélekszámú emberszerű lény, mindennapos-mindenórás küzdelemben a puszta túlélésért a többi vadállattal - és csak az utóbbi néhány ezer év során szaporodott el annyira, hogy természetes környezetét heves reakciókra késztesse.
    Soha a világtörténelemben nem volt még ekkora szükségünk belső emberi arányérzékünkre, mint ma. Mielőtt a leépülés folyamatai visszafordíthatatlanná válnak és Húsvét-szigetekké lesz a Föld, védekezzen az ember: önmaga ellen - mondta az imént Horgas Béla, s hozzátette: - Ez megoldhatatlannak tetszik. Valóban, egyre nagyobb illúziónak (fényűzésnek?) tűnhet valamiféle elementáris, gyógyító erejű, külső-belső arányérzék megteremtése és használata, akár az aranymetszés művészi praxisán át: kontinenseink, társadalmaink, vidéki, kis- és nagyvárosi és óriásvárosi közösségeink mindennapjaiban, a saját életünkben. A már nyugdíjas szocialista provokátor, közéleti reformer és világutazó, Nobel-díjas Gorbacsov egy 1995-ben San Franciscóban tartott politikai, gazdasági és tudományos fórumon a tőle megszokott eleganciával arra hívta fel hallgatósága szíves figyelmét, hogy ha továbbra is az euroatlanti rablókapitalizmus lesz a globalizáció meghatározó trendje, a világ országai pár generáció alatt "elbrazíliásodnak". Az USA gyarmataként vegetáló latin-amerikai országban a nemzetközi alvilág által is "helyben hagyott" helytartó-elit uralja az anyagi javak 90%-át. A középosztály megszűnt. Közbiztonság nincs. A hatalmi garnitúra gépfegyverrel őrzött, bekamerázott iroda- és lakógettókban barikádozza el magát. A gyanútlan földlakó számára (a dél-amerikai, afrikai és ázsiai banánköztársaságokhoz, félgyarmatokhoz hasonlatosan) úgy tűnhet, mintha ezek a tendenciák lennének megfigyelhetőek az ún. "rendszerreformokkal" kísérletező Magyarország társadalmában, közéleti utcabútor-kultúrájában és épített környezetében is. A nemzetek feletti, szociális aránytévesztéseken vajmi keveset old az egyébként dicséretes építőművészi lelemény, mely akár a Capitoliumot, akár az ultramodern brazil vagy a neogótikus magyar parlamentet az isteni aranymetszés legfurfangosabb figyelembevételével tervezte volna meg. Talán a piramisépítő egyiptomi fáraóknak, az athéni Pheidiásznak, a Tádzs Mahalt építtető mogul sah Dzsahánnak, Vitruviusnak, Leonardónak, Michelangelónak, Palladiónak, a török Szinánnak, a katalán Gaudínak sem volt könnyebb, mint mondjuk a bilbaói Guggenheim Múzeumot napjainkban emelő Frank O. Gehrynek vagy a valenciai kulturális központot létrehozó Santiago Calatravának. Döntő különbség viszont, hogy az úgynevezett "történelmi korokban" a szellemi és morális kontraszelekció még nem volt világjelenség. Nem lehet elhallgatni, hogy az óriásvárosokat övező viskóvárosok milliónyi fürtjében, a katasztrófaépítészet minden manírját csillogtató spontán dizájnjában némi civil fantáziával éppúgy felfedezhető az aranymetszés, mint a legprofesszionálisabban megtervezett felhőkarcolók high-tech architektúrájában - vagy éppen a rákos daganatok burjánzásában. Úgy tűnik, az isteni arány felismerése és alkalmazása önmagában még nem garantálja az embermivoltért érzett alkotói felelősséget. Úgy tűnik, a nyomornegyedek "lakóinak" élete és az acél-üvegtornyok, a mammonizmus égi lajtorjáin kapaszkodó bérrabszolgák léte végső soron a vírusok szellemi-biológiai szintjére hanyatlik. Az ezredfordulón a városkép és a közterületi kultúra felzárkóztatásának szlogenjével Moszkvában felépített másfélezer toronyház sem javított számottevően a hajléktalanjaikon, akik továbbra is a szabadon virágzó nemzetközi emberi szervkereskedelem zökkenőmentes utánpótlását biztosító élőholt alapanyagok. Egy-egy felhőkarcoló elsődlegesen csak reklám, mintegy a tulajdonló multinacionális korporáció cápáinak kollektív, térivé emelt, aránytalanul gigantikus tudatalattija - pokolkarcoló szimbólum. A kiváló indiai építész, Charles Correa sikerrel beszélte le az őt megbízó nagyvállalatokat székházaik tervezésekor, hogy a reprezentáció égbe törő erupcióit válasszák. Épületeiben és városterveiben inkább a földközelibb, ökológiailag tisztább térbeli megoldásokat részesítette előnyben, különös tekintettel a mandalák kozmikus diagramjának aranymetszést tiszteletben tartó mintáira.
    A Föld javai valószínűleg elegendőek ahhoz, hogy minden ember szükségletét kielégítsék; de nem mindenki mohóságát - tanítja Gandhi. A hatalomért folytatott küzdelemben az ember történetének kezdetétől hajlik az ön- és közveszélyes magatartásra, de a bolygó egészére csak korunkban hat károsan. A fehér civilizációnál mélyebb és tágasabb álomidővel, globális erkölcsi felelősséggel élő amerikai indiánok valaha volt pueblóik szélén egy-egy nagyobb sátorban különítették el a túlságosan mohó, hatalomra kiéhezett embereket. Nagyon egyszerű "orvosi" kezelést alkalmaztak ezeknél a "betegeknél", mert úgyszólván halálra ajándékozták az illetőt, mindenkitől kapott valamit, egészen addig, amíg szinte bele nem fulladt a sok felesleges tárgyba - amíg rá nem ébredt, hogy az érték valójában az emberi kapcsolatokban rejtőzik. Ekkor a törzs vénei gyógyultnak nyilvánították: igen, újra emberré lett, újra közénk való! Milyen szánalmasan "emberi" aránytévesztése a fehér civilizációnak, hogy a mammonizmust a legmagasabbrendű emberi értékként, hajtóerőként bálványozza! Globális erkölcsi aránytévesztéssé terebélyesedett ez az emberalatti, mondhatni globalibugris magatartás, amit mindenekelőtt a Földgolyó biológiai háztartása torol meg.
    Ha valamit nagyon nem értek az emberek társadalmában, megnézem, hogyan is van ez az állatoknál - emlegette Balogh János ökológus professzor. Amikor a túlnépesedett sáskák elpusztítják a teljes élőterületet, és élelem híján nem szaporodhatnak tovább, fellép közöttük a kannibalizmus, amit csak néhány ezrelékük él túl. Paradox módon nem a leghatalmasabb, legagresszívebb egyedek élik meg az élőterület regenerálódását, hanem amelyek jó előre kiléptek a "buliból", és még időben megtanulták, hogyan kell kitartóan, hoszszasan éhezni - és mégis megmaradni. Az ember tragédiája "nagyvárosi", londoni színében Madách is osztja ezt a "véleményt": "Zúg az élet tengerárja, (...) Hagyd zajongni, majd az élet / Korlátozza önmagát."
    Az ókori kultúrákban a városokat és az épületeket szigorú kánon szerint emelték. A kánon szigorúsága a szakralitás intenzitásával állt egyenes arányban. Templomok, síremlékek, kegyhelyek arányait az isteni megfellebbezhetetlenség szerint alakították, de a kánon közterek, középületek és lakóházak építésekor is meghatározó volt. Az egyiptomi, az indiai és a prekolumbiánus amerikai templomok szinte mindegyikére jellemző a négyzetes alaprajz, melyet az isteni tökéletesség geometriai megfelelőjének tartottak. Az arányrendszer a mítoszok, vallások, szent könyvek térivé transzformált szentenciáiból, nevezetes geometriai és természeti összefüggésekből állt össze, különös tekintettel az aranymetszésre. Vitruvius, az első századi Rómában élt, görög származású építész elméleti és gyakorlati szakmai kézikönyve évszázadokon át normateremtőnek bizonyult. A görög építészetben legsűrűbben használt dór, ión és korinthuszi oszlopok férfi, női, zenei és növényi ihletettségű kánonja a 16. századi itáliai Palladión át a reneszánszban, majd a klasszicista architektúrán túl lefokozottan, de visszaköszön a különféle huszadik századi birodalmi diktatúrák hatalmi reprezentációjában is. Victor Hugo a Párizsi Notre Dame-ban a biblia pauperumról, a népek (kőből varázsolt) bibliájáról ír, és a könyvnyomtatás elterjedésével egyenes arányban az építészet spirituális tartalmainak erőteljes hanyatlását jövendöli. Ám a tiszta euklidészi geometriai elemek szakrális fennhatóságát bizonyos fokig kikezdte a Bolyai-Lobacsevszkij-féle igazi geo-metria is. Kikezdte továbbá az euklidészi geometria szakralitását a (hadi)technika gólem-szerű elszabadulása a több évtízezredes emberi ösztönök felizgatott világától, valamint az emberlény alvilági természetét reangyalizálni hivatott vallási, tudományvallási, matériavallási erkölcsi kánonok egymáson átszakadt univerzáléitól. Mintha Einstein hurráoptimista szentenciája is elhomályosulna egy pillanatra az aranymetszés gyakorlati alkalmazásától, "amely a rossz létrejöttét megnehezíti, a jóét pedig megkönnyíti". A planéta bioszférájában sűrűsödő extraszisztolék, a globális éghajlat totális aritmiája és kiszámíthatatlan, az ember biológiai mértékére közömbös jelenségei minden eddigi tapasztalatunkat felülírnák. Frank O. Ghery bilbaói múzeuma, mely akár egy örvénylő-pörgő hurrikán megmerevített, fényes teste is lehetne, nem tud nem reagálni arányérzékünk törékenységére, bűvészinas-létünk illékonyságára, jóllehet, nem kell nagy képzelőerő, hogy térformálásának vezérelvei közt akár az isteni arányt (is) felfedezzük. A valenciai Santiago Calatrava komputerkövette, biomorf téri világa az írott emberi történelmet zárójelező földtörténeti arányokat idéz; a cápa évtízezredek óta változatlanul őrzi őcápasága eredendő szellembiológiai arányérzékét - talán egy világméretűvé terebélyesedő termonukleáris konfliktus zökkentené csak ki kozmikus otthonosságából...
    Ezek az emberi léptékből katapultáló, lenyűgöző épületszörnyetegek a felszíni agykéregnél mélyebben érintik elménket, a késő újkori embermivoltért érzett felelősségünk elementárisabb dimenzióira tágítják a tudatot. Szorongató jelenségek sorjáznak. A globális éghajlatváltozás viharos gyorsaságú viszontagságaihoz alkalmazkodni próbáló növényvilágon is egyre kevésbé sportszerű számon kérni a tiszta matematika tizedesjegynyi pontosságú isteni arányait. A csernobili radioaktív dózissal kezelt bioszféra sem feltétlenül az aranymetszés szabályaira ügyelve törekszik a túlélésre. Mintha megzavart környezetünk inkább az ázsiai Feng shui, a szél és víz, valamint a geomantia, a föld mélyebb ritmusára/ritmusváltására is érzékeny, öngyógyító/önpusztító áramaiból merítene hosszútűrő, rezignált ihletet egy új egyensúly reményében.
    A születés, virágzás és elmúlás örök-új körforgását rendületlenül valló
ázsiai térszemlélet mintha a mandalák kozmikus arányrendszerére (is) támaszkodva vonná ki a globális kígyóméregből azt a vakcinát, amellyel beoltva a késő újkori ember talán még megmenthető. Ezt az arányrendszert próbálta extrapolálni a huszadik század utolsó harmadának világgá kürtölt japán metabolista városépítészete is, elsősorban a népességrobbanásra gyógyírt keresve. A buddhista és sintoista világszemléletre építő, a monoteista vallások örökkévalóság-eszméjével szemben az örökkön változót, átalakulót, ciklikusan megújulót hirdető metabolizmus úttörői Noriaki Kurokawa és Kenzo Tange voltak.
    Ám a metabolikus város tiszta ideája katabolikus óriásvárosokként vált globális, mindennapi lidércnyomássá.
    Csányi Vilmos etológus az élővilágból vett szakmai kifejezéssel "megszaladásként" értelmezi az ilyen - ön- és környezetveszélyessé aránytalano-
dott - organizmusok expanzióit. És az óriásvárosok "csúcsrajáratását" már az új évezred hajnalán felmorzsolódások - katabolikus lépcsőkben zajló zuhanások - kriminális kollapszusok követik.

Mezei Árpád Építészetelméleti könyvecskéjében azt írja, hogy Arisztotelész szerint az ideális (város)államnak 6000 lakosa lehet, mert a polgárok így még személyesen ismerhetik egymást, és a tisztviselők választásánál nem jönnek zavarba. Ezen túl az abszolút bizonytalanság kezdődik, amelybe belemenni esztelenség.
    A nagy amerikai várostörténész, Lewis Mumford a huszadik század derekán már kiegyezne a százezres maximális lélekszámmal is városonként - igaz, a polisz mint erkölcsi kategória, neki már eszébe sem jutott. Ez utóbbiról mi is okosabban tesszük, ha mélyen hallgatunk, ám városaink és vidékeink, pontosabban vidékeink és városaink természetesebb területi és lakosság-megoszlási arányairól talán érdemes elgondolkodnunk. A vidék élelemtermő képességének és az arányos kistelepülés - kvázi mikropolisz - megtartó erejének őrzése az egész világon alapvető túlélési stratégiai kérdés kellene legyen.
    A vidék és a nagyvárosok közt hazánkban is feszülő kulturális, demográfiai és településföldrajzi aránytalanság feloldására az Első Magyar Látványtár Alapítvány baráti köre útjára bocsátott egy csendes kísérletet, a Balaton-parttól északra, a Káli medencétől nyugatra fekvő Tapolca-Diszelen.
    Megtiszteltetés számomra, hogy a Látványtár Diszel templomterén álló 17. századi vízimalmának rekonstrukciójával, kiállítóházzá alakításával ehhez a törekvéshez én is hozzájárulhattam. A ház a festői szépségű csobánci hegyre néz. Úgy képzeltük, a hagyományosan elfogadott múzeum-funkciót kitágítanánk: a ház az alapítvány kiállítás-sorozatainak bemutatásán túl, a falu "második templomaként", zenei-, képzőművészeti-, irodalmi-, színházi előadótérként kapcsolódna Tapolca-Diszel mindennapjaiba. A kiállítóház belsejének arányaiban és formavilágában az ősibb és a modernebb elemek úgy erősödnek és oldódnak fel egymásban, miképp a keleti misztikában - jin és jang. A lepusztulás végső stádiumába jutott vízimalom vonzerejének köszönhetően az ezredfordulóra a falu csökkenő demográfiai trendjét is megfordította. Ám nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a hely szellemét olykor ösztönösen őrző őslakosok bölcsessége, a mai poliszok világából hiányzó, klasszikusan civil erkölcse nélkül egy lépést sem lehetett volna tenni.