←Vissza

 
 
 
 
 
 

Tenigl-Takács László
A TEMETŐ S A HIEDELMEK
(részlet)

A szentmártoni temető a faluba vezető út mellett fekszik, mintegy a "kapuban", ennek megfelelően a mindenkori szóbeszéd s a falusi legendárium központi témája - vérfagyasztó kísértethistóriák és hrabali sztorizások ihletője.
    Ha kis sétát teszünk a sírok között, rögtön szembetűnik a falu egykor volt szegregációja, mely még a halálon túl is kijelölte a halott illő nyugvóhelyét, ugyanis gondosan elkülönül az egykori sokác lakosság és a cigányság parcellája. E temetési szegregációt időközben sikerült megzabolázni, mivel a sokácok elköltöztével jó ideje már minden halott cigány. A temető egyébként rendezett, a ravatalozót nemrégiben újították fel, a sírok ápoltak, gondozottak. A cigány sírok is, a sokác sírok is.
    A temetőben lopva tett sétáimon szomorú bizonyságot szereztem a magyarországi cigányság várható, fenyegetően alacsony életkoráról. A cigány halottak életideje jó tíz évvel alatta van a korábbi sokác lakosságénak. Ritka is a faluban az igazán öreg ember. A hetven év feletti kor szórványos, a nyolcvan feletti fehér holló. Nem egy sírban fél családnyi halott nyugszik, egyikük sem érte meg a 60 évet. Temetői statisztikám elkészítése - bármennyire is igyekeztem titokban csinálni - nagy feltűnést keltett, rosszakaróim azt híresztelték, az iskolába akarom beíratni a halottakat.
    Maga a szentmártoni temetés a hagyományos katolikus rituálét követi, talán annyi különbséggel, hogy általános szokás a sírban a halott személyes használati tárgyait, ruhákat, ékszereket, esetenként kozmetika-szereket, sminkkészletet felhalmozni. "Ne szenvedjen hiányt semmiben." A halott kísértését hárító "pogány" praktikák már a temetés során megkezdődnek. Legnagyobb szerencsétlenség, ha a fejfát vivő hozzátartozó hátrafordul a processzió során. "Nem is bízzuk azt fiatalra, csak közeli barátra. Az a szokás, hogy nőnek nő vigye, férfinak férfi."
    Találkoztam számomra ismeretlen helyi szokással is: ha a ház ura az elhunyt, a falu legöregebb embere áldoz kakast az emlékére. A kakas fejét át kell dobnia a házon, s ahol az leesik, ott elásni. A kakas fejét egy csapással kell leütni. Ha ez nem sikerül, legalább háromszor kell rávágni, mert a páros szám szerencsétlenséget hoz.
    "Volt egyszer, hogy háromra se sikerült átdobnia." "És az mit jelenthet?" "Biztos, hogy haza fog járni, nem tud megszabadulni tőle a család."
    Más cigány közösségekhez hasonlóan Szentmártonban is általános és elmaradhatatlan hagyomány a virrasztás, amit a halál és a temetés közötti estéken tartanak. Ez többnyire néhány napot jelent, a temetés időpontjának elhúzódásával azonban komoly anyagi áldozattal is jár. A Drávába fúlt, és csak hetekkel később megkerült halott virrasztása több hétig tartott, s ez teljes anyagi csődbe döntötte a családot. A virrasztás hangulatára egyébként nem a gyász, hanem egyfajta lamentatív és meditatív közös emlékezés jellemző, aminek alapmelódiájában olykor nevetés is felharsan: "Hogy is bírnánk poénkodás nélkül három-négy éjszaka egyfolytában fennmaradni?!"
    A halotti tor előkészítésének is íratlan szabályai vannak, ez főként tiltások bonyolult szövedékéből áll. Az ekkor készült ételt tilos főzés közben megkóstolni. A főzés során is a "páratlan" szabályát kell követni, azaz sohasem szabad a hozzávalókat páros számú mennyiség alapján (pl. hat tojás vagy 4 kiló bab) mérni, mivel ha bármi párosan bukkan fel, a halott is "párt választ", s valakit hamarosan magával visz a családból. Páratlannak kell lennie a főzőasszonyok számának is, 1, 3, 5 és így tovább. A temetésről érkezők gondosan kezet mosnak a halotti tor előtt, nehogy a temető porával magukkal hozzák a halált.
    A halotti tor és a virrasztás során mindig a halottnak is tálalnak. A neki felszolgált ételt olyan helyre teszik, ahol kutya vagy macska nem férhet hozzá, például a ruhásszekrény tetejére. Másnap ezt az ételt olyan helyen ássák el, ahol senki sem léphet rá. A halotti tor maradékát nem szabad állatnak adni, nehogy elpusztuljon. A halotti tor utáni hajnalon, napfelkelte előtt utolsó búcsúra megy ki a temetőbe a szűkebb család.
    Virrasztó éjszakákon berúgni, hangoskodni nem illik, a férfiak rendszerint visszafogottan iszogatnak, kártyáznak, a nők trécselnek, felszolgálnak, besegítenek a gyászoló családnak. A gyerekek is ott téblábolnak a felnőttek körül, míg el nem nyomja őket az álom. Bár korábban előfordult, hogy a falubeliek muzsikáltak a virrasztáson, az egykori zenészek kihaltával a gépzenehallgatás ma már tilos. Ezt az egész falu tiszteletben tartja, függetlenül attól, mennyire közeli vagy távoli ismerős volt a halott. Velem egy ízben még a rádiót is kikapcsoltatták, mondván, "virrasztás van a faluban".
    A hozzátartozók az év jeles ünnepein is "megetetik, megitatják" a halottakat, húsvétkor keménytojást, karácsonykor szaloncukrot visznek a sírhoz. Közeli ismerősöm nagyapja szenvedélyes dohányos volt, rendszeresen kap tehát a túlvilágra is szívnivalót. A sírra tett cigaretta sohasem tűnik el, ott mállasztja szét az eső.
    A temetést követő három nap a legsűrűbb szellemjárásos idő. Úgy tartja a fáma: "az első napon a halott fél a földtől, a másodikon a föld a halottól, a harmadikon mindkettő fél a másiktól. A két világ között van egy kapu, ezt mindig az a halott őrzi, aki előtte hal meg, mindig az a kapu kulcsának őrzője, és az engedi visszajönni az utána jövő halottat, az engedi kísérteni aszerint, hogy milyen ember volt."
    Sajátos helyi szokás a második halotti tor, amit a temetés utáni negyvenedik napon tartanak. A lélek bolyongásának időtartamát a Krisztus feltámadása és mennybemenetele közötti időszakkal társítják, gyanítom azonban, hogy e hagyomány a kereszténységnél jóval ősibb kulturális réteghez kötődik. A bolyongó halott-szellem (itteni nyelven "gogó") semmiképpen sem nevezhető népmesei vagy mitikus jelenségnek, inkább olyasféle valóság-vonatkozása van, mint egy tévében látott külföldi város, budapesti egyetem vagy híres történelmi személy. Valósággá válása akkor kezdődik, mikor egy-egy elkeseredettebb szülő - teljes komolysággal - gogóval riogatja a csíntalan gyereket.
    Ha halott van a háznál, letakarják a tükröt, mert abban lehet megpillantani a szellemet. A gogó megjelenését "jelek" előzhetik meg, így például a ló - különösképpen a fehér ló - látása mindenképpen hamarosan megjelenő szellemre utal. A szellem és a szellem hite között szoros összefüggés van. "Az egyik látja, a másik nem, mert csak az egyiknek jelenik meg. Te például hiába lennél ott, neked nem jelenne meg, mert nem hiszel benne. Más tudni valamit, és más hinni benne." Megjelenése általában rémületes esemény. "Elveszi az ember szavát, ha ott fekszel a párod mellett, és meglátod, nincs olyan, hogy meg tudjál szólalni, vagy akár csak felkelteni a másikat. Nem bírod."

A temetőbéli legendák központi figurája "Homályos" névre hallgat. Ő halott-mosdató, öltöztető, sírásó mindenes. Tüneményes, vidám öregember, hangtalanul nevet, ilyenkor foghíjas száját az ég felé fordítja, s közben fogja a kalapját, hogy le ne essen. Rosszmájú pletykák szerint nemcsak mosdatja, de borotválja és manikűrözi is a halottakat, kitüntetett figyelemben és törődésben részesítve a vele egyívású, s az elmúlás finisében őt leelőzve befutott vénasszonyokat.
    Az efféle gonoszkodó csipkelődésnek nemigen adok hitelt. Homályos jó munkás, derék ivócimbora, bár egy-két üveg sör után alig kivehető, mit mond, nyelve ugyanis hamar botladozni kezd, ráadásul a magyar szavakat cigánnyal vegyíti. (Engem az Egri csillagok Sárközijére emlékeztet, öregített változatban - mellesleg Gárdonyi következetesen keresztnév nélkül emlegeti: "Sárközi ... a cigány".) Homályosnak viszont van keresztneve: Miklós.
    Az egyik leghorrorisztikusabb történetben a temető komor jelképe, az egész lakosság legfőbb rettenetét megtestesítő kígyó motívumával ötvöződik. Szemtanú mesélte, hogy egy kripta felnyitásakor, a váratlan fényre rezesen csillogó kígyók másztak elő, a félig korhadt koporsó résein. Tíz, húsz, harminc, egyre több, míg végül tekergőző tömegük valósággal ellepte a sírt. "Én egy ezresért lementem volna, bazmeg!" - vetette közbe bizonytalanul Homályos, valójában úgy ültünk a mesélő körül - riadtan, kimeredt szemmel -, mint a Ká vadászénekét hallgató, sóbálvánnyá vált majomcsapat.

Bár temetésre évek óta nemigen megyek, nemrégiben mégis részt vettem egyen, mert a megboldogult egyik barátom kedves, engem mindig megölelgető nagymamája volt. A szertartást a pap az ismert formulával zárta: imádkozzunk együtt a falu következő halottjáért. Ima közben lopva nézegettük egymást.

Az Ormánság más, cigányok lakta falvaiban úgy tartják, Szentmárton ősi és veszedelmes babonák televénye. Olykor megesik, hogy a távolabbi rokonok, ismerősök vonakodnak ételt elfogadni szentmártoni vendégeskedéseik során, nehogy valami rontás áldozatául essenek. Korábbi tanulóim - néhány gilvánfai menyecske - hallva "őrült tervemet", hogy Szentmártonba költözök, nem haboztak jótanácsokkal ellátni: "Vigyázz, a muncsánok tudósok. Valami lány vagy fiatalasszony majd megetet, és nem tudsz többé onnan elszabadulni." Így is lett.
    Szentmártonban ugyanakkor mégsem könnyű titkos babonákról hallani. Legalábbis én számos akadályba ütköztem. Távolabbi ismerőseim azonnal elnémultak, mint a csuka, amint "kényes témákra" terelődött a szó. Volt, aki halálosan megrettent, miről is fogunk beszélni, s hogy ezt én jegyzetelem is! "Várj, nem akarok itt lenni, amikor ezt te elmondod, nem akarok itt lenni, amikor ezt te leírod."
    Egyesek valószínűleg impertinens voajőrnek tekintettek, aki ki akarja szedni belőlük az itteni titkokat, bár maga nem is hisz azokban: "Inkább ne meséljünk neki ilyenről, ez úgysem hiszi el." Mellesleg nem volt igaz. A mágikus valóságban eltöltött esték szinte kézzelfoghatóan tömör, numinózus hangulata - legalábbis az elmondás idejére - engem is buzgó neofitává tett.
A többség persze afféle ügyefogyott, szerencsétlen hülyének tartott, aki vagy nem érti, miről van szó, vagy fel sem fogja, milyen veszélyes vizekre evez.
    Az egyes praktikák rögzítése során gyakran elhangzott a fenyegető figyelmeztetés: "Ez nem játék, Laci. Ezt ne írd le, mert bajod lehet belőle. Még mi sem merjük elmondani." Ilyen esetekben tiszteletben tartottam a közlő kérését, és - sokszor fájó szívvel - elvetettem az egyébként pompás történetet. Más esetekben úgy állapodtam meg adatközlőmmel, hogy a felismerhetetlenségig megváltoztatom a konkrétumokat. S végül volt olyan gyakorlatias lélek, aki kérdésemre: nem fél-e, hogy baja lehet a faluban, ha megírom, amit mondott - így felelt: "Miért félnék? Ez drága könyv lesz, itt úgysem tudják megvenni."

A hiedelemvilág középpontja a temető s a halottszellemek, a gogók, amelyek sajátságos módon kulcsfigurái a szerelmi varázslásnak is.
    "Mondta anyám, hogy menjek ki a temetőbe, és rakjam rendbe a papát. És amikor kimentem, hallottam, hogy kidörömböl a sírból, ?dumm-dumm?. Úgy elrohantam, otthagytam a gereblyét is, még most is ott van. Ez most történt, két napja." "Igen, ismerem, egyszer tizenkét asszony menekült ki a temetőből emiatt."
    A temetőhöz s a halotthoz - értelemszerűen - az éjszaka motívuma szorosan kapcsolódik. Egyik-másik elbeszélés komor költői erejét és képszerűségét Edgar Allan Poe is megirigyelhetné: "Ha éjszaka átmész egy útkereszteződésen, van egy időszak, de senki nem tudja, mikor van az pontosan, te sem tudod, de ha akkor átmész, lebénulhatsz örökre, vagy éppen láthatsz egy halottat."
    "Ha látsz egy nagyon magas, fekete embert, olyan hosszú kabátban éjszaka járni, hozzá ne menj, mert ő a Főnök, ő az Éjszaka, ő a Hősugár. Ha vele mászkálsz, meghalsz. Egy lányt egyszer megcsapott, annak elferdült a szája, megperzselődött a bőre. És ez nem mese, ez megtörtént dolog. Te is ismered, hogy kit."
    "Van egy másik is: ha valaki lefekszik az ágyba, és hallja, hogy egyszer szólítják, ki ne menjen, mert nagy baj lesz. Én egyszer kimentem, mert hallottam, valaki mondta ?Györgyi!?, és amikor kint voltam, láttam a halott nagynénémet abban a ruhában, amiben eltemettük. Nem volt feje."
    Utóbbi elbeszélés ritkaságszámba megy, mert az eset magával az elbeszélővel történt meg. Többnyire a mesélő ismerőse a szereplő - általában közeli, szavahihető rokon persze: "Kimentem éjszaka vízért, s amíg kinn voltam, a férjem látta a papát a szobában. Annyira megijedt, hogy összepisálta magát. Pedig akkor nem is ivott."
    A halál s a második halotti tor közötti időszakban az élők gyakorlatilag együtt élnek a halottal. A gogók főként éjszaka jönnek elő, leginkább a temető és a kocsma körül látják őket botorkálni, hazafelé ballagni, sőt, olykor - nagy rémületet keltve - be-benéznek az ablakon. Egy rokonságunkba tartozó nagypapa szellemét több ismerősöm is látta: némán állt kint a sötét tornácon, s vágyakozva nézte a halotti torra sütő-főző, vele megöregedett feleségét.
    Kétféle gogó létezik, a "rendes", aki nem ijeszt meg, és a másik, "aki a frászt hozza rád". A halottak nemcsak ébrenlétben, hanem álomban is megjelenhetnek, ilyenkor akár beszélhetnek is az őket álmodókhoz. Általában nem a közeli hozzátartozók álmaiban jelennek meg, hanem távolabbi ismerősökében, s velük üzenik meg a rokonságnak vágyaikat. Fültanúja voltam az alábbi kocsmai párbeszédnek:
    "Álmodtam nagyapáddal, azt mondta, szomjas, kér inni."
    "Jól van, rendelek még neked egy felest, itasd meg."
    Az álomban megjelenő jóindulatú szellemek általában lelki traumák, családi konfliktusok megoldásában segítenek: "Amikor a kis Renáta anyja meghalt, álmomban a fejemben beszélt, hogy nem vigyáznak jól a lányára. Mondta, hogy ő mindig ott van a lánya közelében, mindig vigyáz rá, és nem jó, ahogy a nagymamájuk csinálja. Mikor átmentem és elmondtam, hogy megijedtek!"
    "Mikor kórházban voltál, egy negyvenes férfival álmodtam. Alig tudtam elaludni egész éjjel. Olyan félálomban lehettem, amikor megjelent, fehér ing volt rajta és sötétkék nadrág, gesztenyebarna haja volt, jól megnyírva. Jóvágású pasi volt, de látszott, hogy beteg. Szerintem egy ismeretlen halott ember lehetett, mert mozgatta a száját, de hangtalanul. Mondta, hogy ő veled van, és neked nem lehet bajod, amíg ő ott van. Magyar ember lehetett. De ez az álom nagyon tetszett."
    Az álmodó számára tilos megkérdezni, mi van a túlvilágon, vagy milyen az Isten. Ilyenkor a halott szelleme némaságba burkolózna. Régen, mikor még nem volt villany, hanem zsírral átitatott rongyokkal gyújtottak világot, annak rebegő fényénél a gogók gyakran bejöttek a lakószobába is. Ma már ez alig fordul elő.
    A halott ébrenléti állapotban soha nem szólítja meg az élőket, nem is nagyon vesznek komolyan olyan beszámolókat, amelyekben az állítólagos szemtanú ébren "beszélgetett" a gogóval. Ha életében jó embernek tartották az eltávozottat, csak ritkán kísért, s képmása hamar szertefoszlik, ha viszont komisz fráter volt az illető, gyakran és sokáig zaklatja a családot, zörög, matat, ajtót feszeget, padlót nyikorgat, fel-felbukkan a ház körül. Ilyenkor miséket kell mondatni érte, hogy megbéküljön végre.
    Egy-egy rossztermészetű szellem járásának idején az is megesett, hogy esténként szó szerint kiürültek az utcák, s hallottam olyan történetet, amelyben egy makacs gogó olyannyira pokollá tette a hozzátartozók életét, hogy félelmében az egész rokonság hónapokra összeköltözött. Mikor híre ment, hogy gogó garázdálkodik a faluban, közvetve nekem is sok bosszúságot okozott. Közeli hozzátartozóim rettegése miatt heteken át kizárólag rám hárultak az esti kapuzárás, telefon-felvevés, bili-behozás, kutyaetetés, villanyleoltás stb. tennivalói. Elképzelhetetlen, hogy valaki éjjel kimenjen a temetőbe, vagy akár csak a közelében sétáljon.