←Vissza

 
 
 
 
 
 

Kállay Géza
CALEB SARKA
(részlet)

Akkoriban végre megint L.-ben voltam, szeretett, zegzugos városomban és témavezetőm, J. V. V. professzor irányítása alatt második doktori évemet kezdtem meg az ősi, 1425-ben alapított egyetemen. Wittgensteinről szóló tanulmányom októberben jelent meg a Tijdschrift voor Filosofie című egyetemi folyóiratban, Camus-ről szóló írásom egy évvel azelőtt, így már disszertációm két fejezetével, vagy legalábbis fejezet-kezdeményével megvoltam. Bőven lett volna okom, hogy megpihenjek babérjaimon, de San Juan-i élményeim nem hagytak nyugodni - nehezen felejtettem el Angelát, aki ki tudja, merre jár a világban, talán Desmonddal, talán nélküle. Remkóval, L.-ben az egyetlen igazi barátommal sem tudtam megbeszélni, amit többé-kevésbé együtt éltünk át Kaliforniában, mert szeptember elején fél év fizetés nélküli szabadságot kért B. professzortól, a Husserl Archívum igazgatójától, és a rá jellemző titokzatossággal tűnt el, ismét rám hagyva öreg Facel-Vega autóját, melyen kifuvaroztam a Zaventem repülőtérre. Csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy Amerikába megy, Washington D. C.-be, talán New Yorkba is, mert valaminek feltétlenül utána kell néznie, ha jobban meg akarja ismerni a Szövegbe Helyező Szerkezet képességeit.
    A Szövegbe Helyező Szerkezet! Kezdtem komolyan azt gondolni, jobb lett volna, ha Remko sohasem találja fel. Mert valahányszor az ördöngös masina felbukkant az életemben, biztos lehettem, hogy minden nyugalmamnak vége szakad. Kétségtelenül voltak előnyei: Wittgensteinről szóló tanulmányomat aligha tudtam volna megírni anélkül, hogy - ki tudja, milyen formában - "részt vehettem" egyik óráján. De nagyon hálás voltam, amikor Remko nem erősködött, hogy nekem ajándékozza a szerkezet - ahogy ő mondta - "második kísérleti példányát". Folytatni akartam filozófia és irodalom kapcsolatáról szóló disszertációmat, háborítatlanul, kényelmesen, már-már öregurasan, ahogy - mint képzeltem - más normális doktori ösztöndíjasok teszik, de nagyot csalódtam. Képtelen voltam írni, még november végén is egy helyben topogtam, mindenfajta kézzelfogható eredmény nélkül. Wittgenstein aspektus-látásról szóló, híres tizenegyedik fejezete a Filozófiai vizsgálódások második részében ugyanis a képzelet és a fikció kérdéseivel szembesített, Frazer Aranyág című könyvéhez fűzött megjegyzései pedig arra ösztökéltek, hogy a mítoszokról gondolkodjam. ?Ma a mítoszokat legtöbben úgy olvassuk, mintha mesék volnának - írtam ezúttal kézzel, nagy szarkaláb betűimmel valami napló-szerűbe, amit kínomban kezdtem vezetni -, de akkor sokan valóságnak, talán egyenesen "történelemnek" fogták fel ezeket a történeteket. Vagy lenne egy köztes kategória, amikor az ember, mondjuk egyik lábával a valóságban, a másikkal egy "elképzelt világban" áll??
    Elővettem az Átváltozásokat - Ovidius régi kedvencem -, majd belenéztem néhány kommentárba és szakkönyvbe, amit J. V. V. ajánlott, de ezek inkább a mítoszok genealógiájáról, különböző változatairól, vallási gyökereiről és a hozzájuk fűződő hitről beszéltek: hogy a mítoszok képezték a kapcsot világ, alvilág és felvilág között, hogy ezek "archetipikus" történetek igazságról, helytállásról, barátságról, szerelemről, önfeláldozásról, hűségről és ezek ellentétéről, de - folytattam a naplót - ?végül is minden történet lehet "archetipikus"?. Angelától eleget hallottam Shakespeare-ről ahhoz, hogy feltegyem magamnak a kérdést: a fantasztikum tekintetében mi különbözteti meg például Philemon és Baucis történetét az Othellótól azon kívül, hogy Philemont nehéz a féltékeny férj szerepében elképzelni? Hogy Ovidiusnál istenek is szerepelnek? De mi van, ha Jago - ezt sajnos alaposan megtanultam - épp valami hádészi figurával azonos? A moralitáshagyomány, de még a romantika szerint is Jago maga az ördög; erről - nem felejtettem el - épp Desmond beszélt azon az emlékezetes órán. És ha ördög helyett a tudattalanról beszélünk, jobban járunk? Többet tudunk a "tudományosan" létezőnek hitt tudattalanról, mint az ördögről? Túl sokat töltöttem a Szövegbe Helyező Szerkezetben, hogy ne tekintsem valóságosnak, amit mások könnyedén "fikciónak" vagy "lehetséges világnak" neveznek, ugyanakkor én sem tagadhattam, hogy mint Kant mondja, más dolog száz tallér a zsebemben és más a képzeletemben. Más valóság a XIII. Leó kollégium egyik szobájának asztalánál ülni L.-ben, mint mondjuk Hamlettel beszélgetni St. A.-ban, és megint más részt venni Wittgenstein óráján Cambridge-ben. Vagy mégsem? Vajon Ovidius tizedik könyvében Apollo bánata, amikor felszakad ajkáról az "AI AI", siratva a vérző fejű Hyacinthust, nem valóság? Lehet, hogy Apollo nem - de a bánata? A fájdalma, ami "örök és halhatatlan"? Hosszú hetek óta először jutott eszembe a Szövegbe Helyező Szerkezet, de nem volt mit tenni: meg kellett várnom, míg Remko újra L.-ben lesz.
    Így csupán puszta szememmel tértem vissza Wittgenstein Frazer-kommentárjaihoz, melyek azt sugallták, hogy a megoldás valahol az emberi nyelv kifejezőerejében lehet: ma már egyszerűen "nem tudjuk elmondani" a mítoszokat, vagy pedig csupa zagyvaléknak, legjobb esetben "mesének" tűnnek, mert hiányzik a mítosznak értelmet és valóságot biztosító életforma és érzésvilág. Mikor például Frazer egy jóindulatú anglikán vikárius szókincsével nekiáll, hogy leírja az Erdőkirály történetét, újkori világképéből kisarjadt nyelve egyszerűen lepattan a mítosz valóságáról, és ezért válik a mítosz - mintegy automatikusan - "mesévé", "babonává", amit ki lehet nevetni, amin - valami rosszul értelmezett "tudományosság" nevében - "túl lehet lépni". Holott a mítoszokban egyszer minden - az esőtől a növényekig, a hold és a nap változásaitól az állatokig, az évszakok ritmusától a csillagokig, a szerelemtől a halálig - összefüggött, vagy legalábbis mögöttük volt a vágy, hogy minden függjön össze; ezért lehetett közösséget építeni rájuk. És megfordítva: mert egy közösség annyi mindenben egyetértett, volt jelentése egy-egy istenekről szóló történetnek. ?A mítoszoknak ma csak valami "külső héját" látjuk? - írtam naplómba ?mintha átküldenénk valakinek egy nekünk nagyon kedves zenei felvételt, és az elektromágneses impulzusok csupán a fájl hivatkozási ikonját vinnék át mint a másik gépén már "hibás referenciát", néhány nevetségesen kis számú kilobájtot, mert a jóval magasabb kilobájtos tartalom, maga a zene, a technika ördögei miatt a mi gépünkön maradt. Az összefüggések menthetetlenül elgépiesedtek: összefüggések küldik át a zenét, ami maga is összefüggésekből áll, de nem látjuk a gitárt és a dobot; csak egy fényes, csillogó korongot látunk, amit nem tudunk kézzel, diszkoszként az éterbe lendíteni: egy gépnek kell dekódolni holmi elektromágneses jeleket, amelyeket szabad szemmel hiába nézünk, mert bár mi hoztuk létre, nem a mi emberi méreteinkkel, arányainkkal, léptékeinkkel rendelkeznek.?
    December 12-én délután szerencsére befutott Remko. Annyira tudtam, hogy az autóban semmit sem fog elárulni, hogy néhány udvarias kérdésen kívül - jól utazott? a várakozásainak megfelelően alakult az út? - egy szót sem szóltam, miközben hazavittem a repülőtérről, ő viszont megígérte, hogy másnap az Erasmus Kávéházban mindent elmesél.
    - Tényleg mindent - mondta -, mert ennek a történetnek csak akkor van értelme, ha mindent tudsz.
    Másnap tehát megint szemtől szemben ültünk kedvenc asztalunknál, előttünk az első pohár sör: Stella Artois.
    - Augusztus végén - kezdte Remko - levelet kaptam Washington D. C.-ből, az FBI-tól. Meglepő, mi? Roppant udvarias, már-már alázatos hangú levél volt, írója, egy bizonyos Forrest Larksheel szövetségi nyomozó arra kért, segítsek neki egy rejtélyes ügy felderítésében.
    - Remko, te valami krimibe keveredtél? - kiáltottam fel. Szerencsére nem angolul, hanem magyarul beszélgettünk, mert Remko passzióból remekül megtanulta anyanyelvemet, és nem volt valószínű, hogy az Erasmus Kávéházban sokan értenének minket.
    - Körülbelül - bólintott barátom -, de a legmeglepőbb az volt, hogy a levél határozott utalást tett a Szövegbe Helyező Szerkezetre. Erre volt szükségük.
    - Azt hittem, senki sem tud a létezéséről, csak te meg én. Még J. V. V.-nek sem beszéltünk róla soha, legalábbis én nem.
    - Én sem beszéltem róla senkinek, csak neked. Mint kiderült, bemérték, méghozzá akkor, aznap, amikor San Juan-i szobádban a te történetedbe ugrottam.
    - A szerkezetet az FBI mérte be?
    - Nem az FBI, hanem a terrorista-elhárító csoport, amelyről az amerikai tévé-sorozat, a "24" szól. A Counter Terrorist Unit, a CTU tényleg létezik, persze nem ezen a néven, és nincs Jack Bauer nevű szuperhőse, de 2001. szeptember 11. óta állandóan figyeli az étert, és a lehető legkorszerűbb eszközökkel: többek között belehallgat telefon-, és mobil-beszélgetésekbe, és minden szokatlan vagy gyanús jelenséget azonnal jelent a megfelelő fórumnak. Végül is a Szövegbe Helyező Szerkezet éppúgy elektromágneses hullámokkal működik, mint egy mobiltelefon vagy számítógép, csak éppen háromezer gigabájton, de ez nem érdekes. Szóval bemértek, és az FBI-nak hozzám eljutni már rutinmunka volt. Annyi dokumentációt kérnek, még belga állampolgároktól is, amikor belépünk Amerikába, hogy mindent tudtak; egy teljes dossziéjuk volt rólam, még fényképük is, azt már itt, L.-ben készítették: épp J. V. V.-hez megyek be, tudod, augusztus 5-én, amikor visszajöttünk Kaliforniából. Te is rajta vagy.
    - Elég ijesztően hangzik.
    - Úgy bizony. Először természetesen hallani sem akartam az egészről. A levélben volt egy telefonszám, amit fel kellett hívnom, még akkor is, ha nem vállalom az együttműködést. A szám persze különleges volt, valószínűleg titkos, és az FBI terhére számlázta a hívás költségeit. Még aznap tárcsáztam őket, az időeltolódás miatt késő este, a régimódi telefonon a Husserl Archívumból, persze azzal a határozott szándékkal, hogy elmondjam: hagyjanak békén, semmiféle rendőrségi vagy üzleti ügyben nem veszek részt, a szerkezet nem eladó, szabad belga állampolgár vagyok, akit az amerikaiak nem kényszeríthetnek semmire, satöbbi, satöbbi.
    - És ők?
    - Larksheel végtelenül udvarias, megértő és türelmes volt. Mint kiderült, ezek az FBI-osok külön kiképzést kapnak, hogyan beszéljenek rá valakit az együttműködésre, és ő jól megtanulta a leckét. Elmagyarázta, hogy a Szövegbe Helyező Szerkezetre csak egyszer lenne szükség, a lehető legjobb és legnemesebb célra használnák fel, és végig én működtetném; legfeljebb, ha hozzájárulok, a másik szerkezettel esetleg ő is velem jönne egy bizonyos szövegbe - a bemérés alapján egészen jól megértették találmányom működését, persze az alapelvet nem tudták kifürkészni. Larksheel minden kertelés nélkül azt mondta, egyszerűen nem lát más megoldást, hogy életének egyik legérdekesebb ügyét felderítse. Ezért ki kellene utaznom Amerikába; természetesen nemcsak hogy minden költségemet fedezik, hanem igen tisztességes összegű honoráriumot is fel tudnak ajánlani. De engem nem a pénz és a kaland vonzott - bár ezek sem voltak elhanyagolhatóak -, hanem a sztori, amit előadott. Az egyik legfantasztikusabb történet, amit valaha hallottam, ha később nem győződtem volna meg róla, hogy az utolsó szóig valóság, azt mondom, valami mese vagy újraelevenedő mitikus történet.
    - Akkor, a telefonban mondta el?
    - Csak röviden vázolta, így is másfél órát beszélgettünk. Az FBI nem sajnálja a pénzt. De én még ekkor is bizonytalan voltam, ezért Larksheel azt mondta, átküldi egy napló fénymásolatát, ebbe csak olvassak bele, és biztos benne, hogy igent fogok mondani. Két nap múlva a csomag az asztalomon volt, én elkezdtem olvasni, és Larksheelnek igaza lett.
    - Remko, kezdd már el ...