|
|
Kiss Lajos András
HALADÁSPARADOXONOK (3)
(részlet)
Ethica more Auschwitz demonstrata - mondja Agamben, aki
szerint a huszadik század történelmének igazából egyetlen tanulsága
lehet: egyenesen szembe kell néznünk a Medúzával, bízva abban, hogy
"nemcsak gyilkos medúza létezik, hanem vannak neki halhatatlan nővérei
is, mint Stheno és Euryale." Persze nem teljesen új ez a felismerés.
Korábban már láttuk, hogy Hegellel együtt Camus is vallotta: ha a világ
irracionálissá válik, irracionális eszközöket kell kovácsolni a
megértéséhez. Mindezt meggondolva úgy látom: Agamben
modernitás-analízise páratlan következetességgel igyekszik eleget tenni
annak az önmaga választotta - csaknem abszurd - imperatívusznak, hogy a
legérthetetlenebb jelenségeket is kötelességünk érthetővé, felfoghatóvá
tenni. Könnyen belátható: Adorno sokat emlegetett mondata, hogy
Auschwitz után nem lehet verset írni, egészen más következtetéseket
sugallhat az utókornak, mint Agamben elemzése. Természetesen nemcsak
lehetséges, de egyenesen parancsoló szükséglet a költészet további
művelése, bár azzal is számot kell vetnünk, hogy más kánonok és más
esztétikai princípiumok érvényesek. A racionálisan felépített fogalmi
hálóval operáló filozófia más "műfaj" szabályainak engedelmeskedik,
mint a költészet, s éppen ezért hosszadalmasabb fejtegetések, néha
unalmasnak tűnő kerülőutak szükségesek a kitűzött cél eléréséhez.
Agamben vállalja a kanyargós kitérőt, mégpedig azért, hogy szokatlan
perspektívában vethesse fel a holokauszt-kérdést. S ha nem is érthetünk
vele egyet mindenben, gondolatmenetének sokkoló eredetisége hat ránk.
Először arra a mozzanatra érdemes
felfigyelnünk, hogy Agamben látszólag értelmetlennek tekinti az
Auschwitz-szindróma "túlmoralizálását". Nem arról van szó, hogy
szemében az erkölcsi megítélés értelmét vesztette. A szokásos
megközelítésekkel ellentétben ő inkább azt hangsúlyozza: a hagyományos
felelősségetikai értelmezés alkalmatlan, hogy szembenézzünk a
történtekkel. A felelősség-fogalom a jog világával összekapcsolódva
értelmes, enélkül inkább csak a hatalmi arrogancia kifejeződése. Aki
azt mondja: "én csak Istennek vagy a saját lelkiismeretemnek tartozom
felelősséggel, de az emberi törvényeknek nem", valójában visszautasítja
a felelősségvállalást. Az etikának a boldog élettel kapcsolatos
kérdések megválaszolásához van köze, nem pedig a felelősséghez, mondja
az olasz filozófus Arisztotelész és Spinoza erkölcsfilozófiájához
kapcsolódva. Van tehát egy másfajta erkölcsfilozófiai álláspont is,
folytatja érvelését, amely nem a hagyományos felelősségetika
kérdésfelvetéseit ismétli, hanem az emberi lét végső határait igyekszik
kitapintani, hogy innen rugaszkodjon el a század borzalmainak mélyebb
megértéséhez. Ilyenformán Agambent sokkal inkább egy minden lehetséges
etikát megelőző etika megalkotásának a lehetősége izgatja, nevezetesen
a tanúságtevő és a tanúságtétel problémája, azaz kifejezetten ismeretelméleti és főképpen egzisztenciál-ontológiai
kérdés: kinek van joga és egyáltalán ki az, aki képes hitelesen
elmondani az elmondhatatlant. E tekintetben nem nehéz felismerni a
Heidegger-féle fundamentálontológiai törekvések elemeit; ezt a
feltételezést még az is valószínűsíti, hogy a fiatal Agamben a hetvenes
évek elején egy ideig hallgatta az öreg schwarzwaldi mester előadásait.
Mégis, közös kiindulópontjuk ellenére, hogy tudniillik minden
valamirevaló filozófia az élet és a halál kérdése körül forog, Agamben
gondolatvezetése egészen más irányt vesz, mint a heideggeri. Közismert,
hogy Heidegger szerint a halál az ember számára mint minden lehetőségek
abszolút lehetősége jelenik meg, "mint vonatkozásnélküli, meghaladhatatlan lehetőség". Tehát "(...) mint ilyen, a halál kitüntetett
küszöbön-állás". Csakhogy a megsemmisítő táborokban történtek egészen
sajátos kontextusba helyezik a heideggeri - amúgy meglehetősen
enigmatikus - halálértelmezést. Ugyanis látszólag éppen a tábor az a
kitüntetett hely, ahol a halál mint meghaladhatatlan lehetőség
"megtapasztalhatóvá" lett, hiszen ott szinte mindenből hiány volt, csak
éppen a halálból nem. Nyilvánvaló, hogy ez a tudatosan provokáló
megközelítés a legnagyobb cinizmus lenne az áldozatokkal szemben,
ugyanakkor a heideggeri álláspontot is torzító tükör elé állítaná.
Másrészt, mondja Agamben, Heidegger a második világháború (és
kiváltképpen Auschwitz) taszító tényeinek ismeretében maga is érezte,
hogy itt még sincs valami rendben, s közismert - átmeneti - kötődése a
nácizmushoz, valamint a halálproblematika bosszantóan homályos
feldolgozása a Lét és időben. Heidegger - hosszú hallgatás után
- először 1949-ben szólal meg. A Bremenben tartott, a technicizált élet
veszélyeivel foglalkozó előadása (Die Gefahr), immáron a náci
népirtást is bekalkulálva, újra visszatér a halálproblematika
elemzéséhez. "Meghaltak? Elpusztultak. Eliminálták őket. Meghaltak? Egy
iparilag működtetett holttestgyártás termékei lettek. Meghaltak?
Feltűnés nélkül likvidálták őket a megsemmisítő táborokban (...) De
meghalni-tudni azt jelenti: elszenvedni a halált a maga lényegi
értelmében. Meghalni-tudni azt jeleni: képesnek lenni a végső szenvedés
vállalására. De ezt csak akkor tudjuk megtenni, ha a halál lényegét
saját lényegünknek tekinthetjük (...) Megszámlálhatatlan és rettenetes
meg nem halt halál van jelen mindenütt - mégis: éppen a halál lényege
lett megtiltva az embernek."
Nem kétséges, Heidegger mondatai nagyon
pontosak és a lényegre irányulnak, de valahogy Auschwitz egyediségét
mégsem világítják meg kellőképpen! Az iparszerűen kimért halál ugyan új
fejezetet nyitott a genocídiumok történetében, ettől azonban még nem
feltétlenül kell egyedinek tekintetni a haláltáborokban történteket.
Agamben éppen arra a többletre kíváncsi, amely keresztültör a
szokványos értelmezési sémákon, s azt állítja: a "megmagyarázhatatlan"
megmagyarázására megmagyarázhatatlan eszközöket kell bevetni. Amint már
említettem, Agamben számára az igazán lényeges kérdés a tanúságtétel paradox helye, illetve a tanúságtevő
paradox figurája, valamint az Auschwitz-történet archiválásának egyéb
paradoxonjai. Agamben - Hermann Langbein, Primo Levi, Robert Antelme és
más túlélők viszszaemlékezéseire támaszkodva - azt állítja: Auschwitz
autentikus tanúságtevőinek helye jóformán üres hely, egyfajta non-lien,
amelyet csaknem reménytelen vállalkozás az értelmes fogalmakból
építkező elbeszélésekkel betölteni. Ennek a tézisnek a bizonyítására az
olasz filozófus - első lépésként - a tanú, illetve tanúságtevő
fogalmának történeti rekonstrukcióját végzi el. A latinban, mondja
Agamben, a testis (tanú) szó azt a valakit jelölte, aki egy
bírósági perben vagy vitában az elfogulatlan harmadik személy
minőségében lépett fel. De volt a latinban a tanúság jelenségének egy
másik megnevezése is: a superstes. Az események túlélője ő, aki
éppen a személyes átéltség alapján képes autentikus beszámolóra.
Nyilvánvaló, hogy Primo Levi, Robert Antelme vagy a többi "híres
túlélő" nem elfogulatlan harmadik. Ezt nem is lehetne elvárni. Mert a
tanúságtétel második jelentése (amely a "személyesen átélt" tartalmára
vonatkozik), tehát a megtapasztalt borzalom és iszonyat mértéke mintegy
eleve lehetetlenné teszi az első jelentésben megkövetelt feltétel
érvényesítését: az objektivitáskritériumot. (Ha mindenáron a tudományos
megismerés kritériumait akarjuk alkalmazni a túlélők tanúságtételének
érvényességére, leginkább a kontingens kategóriája tűnik a
legmegfelelőbbnek, azaz: tanúságtételük nem szükségszerűen objektív, de
nem is lehetetlen.) Ha lehet, még súlyosabb problémák merülnek fel, ha
a tanúságtétel fogalmának második jelentését önmagában próbáljuk
Auschwitzra alkalmazni. Vajon a túlélő az igazi átélő?
Nem éppen a túlélés ténye bizonyíték arra, hogy amit átéltek, mégsem a
legborzalmasabb, mert ha átélték volna, akkor éppen hogy nem lennének
túlélők? Vagyis azt állítani, hogy Auschwitz valami egészen unikális borzalma az emberi történelemnek, és hogy erről a borzalomról a személyesen átéltek
alapján számot lehet adni; ez abszurd igényt foglal magában, mert ennek
a két feltételnek - így együtt! - már nem lehet eleget tenni. Valójában
az igazán hiteles tanúkat éppen a nem-túlélők között kellene keresni, mondja Agamben, s ilyenformán Auschwitz igazi paradoxonát a következőképpen lehet megfogalmazni: nem a túlélők az igazi tanúságtevők.
Az igazság az, hogy nem Agamben fogalmazza meg először ezt a
paradoxont. Ha nem is ugyanebben a formában, de ehhez nagyon hasonló
módon érvel Jean-François Lyotard is, a fő művének számító, Le Différend (Összekülönbözés) című könyvében, amelyre egyébként Agamben is hivatkozik.
Lyotard szerint, még ha el is tekintünk a
primitív holokauszt-tagadó irodalom nyilvánvaló szándékaitól, akkor is
szinte megoldhatatlan nehézségekbe ütközünk az Auschwitzban történtek
bizonyítása során. Tudniillik a holokauszt-irodalom lényegét vétjük el,
mondja Lyotard, ha benne pusztán az efféle munkák szerzőinek szubjektív
rosszindulatát vesszük észre.8 Az igazi tragédia különös módon abban
van, állítja, hogy a színvonalasan megírt holokauszt-tagadó történelmi
művek és a "valódi" holokauszt-irodalom feltűnően hasonlítanak
egymásra. Mégpedig azért, mert a tudományos argumentáció
szabályrendszere, magának a tudománynak a műfaja az, amely belső
logikája révén úgyszólván felismerhetetlenné teszi a különbségeket. A
tárgyalóteremben vagy a tudományos laboratóriumokban a "valóság"
kísérleti protokollokban és egyéb argumentációs formákban jön létre.
Egy tény valóságát csak úgy lehet igazolni, ha egy "definíciós mondat"
(?Ez a birodalom fővárosa?) egy "osztenzív mondathoz" kapcsolódik (?Ez
az?), mégpedig egy újabb "nominatív mondatnak" köszönhetően (?Ez
Róma?), s mindezen feltételek megléte esetén a mondatok egy újabb
"kognitív mondattá" (?Róma a birodalom fővárosa?) kapcsolódnak össze. A
perben ítélkező bíró vagy a tudományos igazság kérdésében dönteni
hivatott tudós csak azokban az esetekben hajlandó az egyik fél
igazságát elfogadni, vagy a hipotézist valóságnak tekinteni, ha ebből a
nyelvi játékból nem hiányzik az osztenzív mondat. Jelen esetben tehát
kell lenni valakinek, aki azt mondja: "Én bent voltam a gázkamrában."
Ennek a követelménynek csak egy performatív ellentmondáson keresztül
lehetne eleget tenni. Így aztán, mondja Lyotard, akik mégis túlélték a
megsemmisítő táborokat, inkább a hallgatásba burkolóznak, tudván: nem
tudnak eleget tenni ennek az abszurd követelménynek.
|